Amikor Armstrongék mentek fel a Holdra
- Mi az?- kérdeztem.
- Kivágták a belemet - felelte közömbösen.
- Hol csinálták ezt a pocsék munkát?- duráltam neki magamat. Udvarhelyen a kórházban?
- Affenét Udvarhelyen. Oroszhegyen, a kocsmában.
A lustaság osztályozása Pici Béni bá szerint:
- Rest, lusta, dög, legdögebb, legeslegdögebb, Pityó (cigánygyerek az alvégről) és Ácsibá (a falu baktere).
A fogadóban olvastam egy táblán:”Közhírré tétetik, hogy szerdán sört főzünk és keddtől tilos a patakba szarni.”
Ma kijött egy két méter negyven centis nagy német, megtudtuk, hogy ő az építésvezető, és nem telt egy öt perc, a nagy majom úgy elkezdett ordítani, hogy láttuk a zokniját. Azt hitte, otthon van a kutyapajtában, s ott csinál rendet. Engem mellbe vágott, erre aztán felvesztem és megmondtam neki, hogy itt beszéljen értelmesen, ha jót akar, mert értünk mi a jó szóból is, nem muszáj ordítani és verekedni, mert azok a gyarmati idők lejártak, amikor még a zsiráfok is vigyázzba álltak a fehér uraknak, mi pedig nem vagyunk se cigányok, se zsidók, hogy úgy kezeljenek bennünket, mint valami lágerben. A náci idők elmúltak, mi vagyunk olyanok amilyenek, de azért éles bicska van mindeniknek a zsebében, s ha nem, akkor csavarhúzó, lapátnyél és csákány. Nem tűrjük senkinek, hogy kutyájuknak tekintsen s a lábát belénk törölje. Egyébként is, én a hivatalt leteszem, keressenek másik tolmácsot maguknak. S tettem magam, hogy megyek el.
No, erre megijedtek és kezdtek szelídebb húrokat pengetni. A 2 m 40 centis is úgy állt ott, mint akire egy fazék forró vizet öntöttek.
Eddig úgy tudtuk, hogy a német és az osztrák pontos, becsületes, tisztességes, precíz, tud szervezni és tervezni. Most kiderült, hogy ez mese. Sose volt igaz, lásd a második világháborút. Úgy megtervezték, rendezték, hogy belebuktak. Ezen az építkezésen akkora fejetlenséget tapasztaltunk, hogy álmunkban se gondoltuk volna. Mindenki főnök, az irodai nyakkendősök a legokosabbak, a figyelőemberek egy része kész technikai zseni, a tervek óránként készülnek és változnak.
Az az érzésem, hogy az osztrákok és a németek utálnak mindent és mindenkit, aki nem német. Legfőképpen a külföldieket. Ámbár nem tudom, mi lenne, ha minden külföldit hazazsuppolnának, mert külföldiek dolgoznak mindenütt. Az utcán is majdnem mindenki külföldi. Aki kutyát és macskát sétáltat gyerek helyett, az helybéli persze. Az építkezésen is a munkások kilencven százaléka külföldi volt. Csak a kápók, az ordibálóemberek és a vigyázók voltak osztrákok.
Íme a lista az itt dolgozó nemzetekről a teljesség igénye nélkül :lengyel, szlovák, bosnyák, szerb, orosz, román, tápos magyar, erdélyi magyar, portugál, török, görög, koszovói albán és német. Az összes vonatigazító keletnémet volt.
Jó barátságba kerültünk egy török brigáddal akik ugyancsak köveztek, előttünk rakták le a 700 kilós peronszegélyeket. Török-arab tudásom, szakállam és hitem miatt hádzsinak vagy hodzsának szólítottak.
Yunus az előmunkás elmondta, hogy most Törökország Európában az első fejlődő gazdasági nagyhatalom. A világon pedig a második Kína után. Nagy a gazdasági fellendülés, nincs infláció és munkanélküliség, de van erős nemzeti öntudat és kötelességtudat. Ezen kívül 1 millió katona várja talpig fegyverben, hogy valami oktondi külföldi támadó besétáljon az oroszlán barlangjába.
Érdekes, egyetlen török sem tanulta tájszólásban beszélni a németet. A helybéliek úgy beszélnek, hogy előbb betesznek egy kaszakövet a szájukba.
Találkoztam egy gyulakúti mázolóval. Kiderült, hogy vannak közös ismerőseink, sőt én még a rokonságát is ismerem. Hát igen. Székely van mindenütt a világon. Porlik a székely mindenütt a malomkövek és a kalapácsok alatt. Azt mondják, hogy amikor Armstrongék mentek fel a Holdra, találkoztak egy részeg korondi székellyel. Meg volt az öreg suvadva rendesen, csapkodta a lovakat keményen és zörömbölt hazafele az üres szekérrel. Jó vásárt csinált, eladott mindent.
A gyulakúti elmondta, hogy ő a pénz az iskolára befizette. Már 2 éve csak tanul és fizet. Ráfizet mindenre. Nagyon nehéz és főleg drága a helyezkedés, a berázódás errefelé.
Nézegetjük az osztrák nőket. Nem sok az örömünk bennük, mert ezek az osztrák nők hatalmas nagy nőstények. Mint a rozmárok vagy fókák hömpölyögnek az utcán. Szőkék, de ez a szőkeség nem szép, inkább mosatlan seprűszerű haj, kopott és ápolatlan. Ellenben ékszer az van bőven: karikák és vasdarabok az orrban, szájban, nyelvben, szemöldökben és állban. Még ilyet se pipáltunk! Summa summárum: szép osztrák nőt nem láttunk.
Óriási társadalmi probléma a nyugati világban a családon belüli szex, amikor mindenki mindenkivel erőszakoskodik, pincében, padlásszobában kényszergeti a saját lányát ésatöbbi. Az újság hetente szellőzteti a legfrissebb, legzaftosabb sztorikat. És mennyi nem derül ki, hány esetről nem szerez senki tudomást?
A vendéglősünket Musztafának hívják. Gyerekkoromban úgy képzeltem el, hogy a dióval összefőzött sűrű mustkolbászt felvágják csíkokra, összefonják egy hajlékony, rugalmas ostorrá és ez a musztafa, a nők kellemesen fájó, édesen csípő kínzóeszköze. A hoteles Musztafa korbácsa azonban csak egyfonatú, rövid korbács. Hogy édesen csípős-e vagy édes savanyú, azt nem akarom megtudni.
Unalmamban képtelen dolgokról képzelgek, mint:
Tirana a zsarnokok városa.
Tifliszben sok a szifiliszes.
Tripolisz három város egymás hegyén hátán.
Groznij a szőrnyűségek városa.
Hogy lehet az, hogy aki egyszer kiment Ausztriába vagy Németbe, az amikor hazajön sosem ad tippet, tanácsot az itthon maradottaknak? Nem tanít, nem magyaráz, nem segít senkinek. Hadd tanulja meg az árva a saját bőrén. A török, a kurd, az olasz és a kínai tárt karokkal fogadja a kivándorlót, az emberek és a családok láncként kapcsolódnak egymásba. Mindenki segít mindenkinek. Csak a székelymagyar ilyen ócska, ha hazajön, dicsekszik, akkorákat hazudik, hogy ő maga sem hiszi. Egy szót sem szól a biztosításokról, a részletről, az adósságról, a kölcsönautóról, nem bölcsködi el a megaláztatásokat, hogy mennyire fáj a hátsója a seggberugásoktól, és hogy mekkora bogot fogott a nyelvtanulás terén, hogy mekkora tuskó. De otthon jól felcsomagol és kihasználja a rokonságot.
Nagyon zajos ez a munkahely. Vákuumos szívógépek, eszkavátorok, flexek, fűrészek és fúrók dolgoznak. Pokoli a zaj. Otthonról hoztam vattát, de pár nap múlva elrongyolódott. Az iporkából vágtam darabokat, később a habspayből. Aztán találtam egy csomag füldugót. Valamelyik munkás szottyintotta el. Mezítláb járok a bakancsban, kímélem a zoknit, mert nagyon meleg van, így is fövök meg.
Szabadidőmben szólogatom a külföldieket a városban, mert minden boltban, butikban külföldi az eladó. Hiába tudok 20 nyelvet, hiába szólok hozzájuk a saját nyelvükön, a barátságos közeledésre, érdeklődésre teljesen érzéketlenek. A külföldiek is élnek egyedül maguknak, nincs egy barátjuk, akiknek elmondják gondjukat, bajukat. Be vannak zárkózva, csak a pénz érdekli őket, tele vannak félelemmel, gátlással, színészkedés az életük, csupa hazugság, ámítás és felszíneskedés. Futnak a pszichiáterhez, mintha az nem tudom ki lenne. Csodákat várnak.
Van három török munkásunk, akik nagyon nyomják a munkát. Nem jajgatnak, nem félnek az esőtől, dolgoznak mint a gépek, nem gatyáznak. Mese az is, hogy a török nem dolgozik, csak kávézik a teraszon és cigarettázik. Itt minden török üzlet nyitva van még este is, otthon a fogadóban Musztafa befogta a családot is. Mindenki dolgozik. Nincs rövid csütörtök, rövid péntekezés.
Kiszúrtam a pályaellenőröket. Ők azok, akik a munkavonatok és a sínre tett eszkavátorok közlekedését vigyázzák. Elől ül az ilyen forgalmista, aztán két homokkal, kővel, szerszámmal és géppel telepakolt vagon, végül a sínre tett eszkavátor, amely egyben a mozdony. A két ember telefonon beszél egymással munka közben, esőben az eszkavátor kabinjában kuksolnak, munkamentes időszakban pedig együtt kávéznak, lötyögnek és újságot olvasnak.
Kiöregedett a salzburgi Bürgergarde, vagyis a polgári gárda. Toboroznák az újoncokat, de ebben a nejlonvilágban nem akaródzik senkinek se gárdistának lenni, mert ott fegyelem, rend és szigorúság van, a felszerelést is rendben kell tartani. A fiatalokat nem érdekli a kiképzés, a 300 éves katonai felszerelés, a hagyományőrzés és -élés.
Úgy tűnik, mintha szégyelnék az osztrákok a császári K.u. k., no meg a náci múltat. Nem akarnak róla beszélni, ha mégis szóba kerül, gyorsan elintézik. Persze, a náci múltról nincs mit beszélni, de a császári és királyi kornak voltak napsütéses délutánjai. A derék sógorok egy cseppet sem büszkék ezekre a verőfényes napokra. Furcsa. Teljesen elszakadtak a múlttól. Kérdezgetik is, hogy ejsze tanár vagyok, hogy ilyen jól vágom a történelmet, földrajzot és irodalmat.
Elmentem egy parkba levegőzni és egy csomó hatalmas mogyorófára bukkantam. Annyi mogyorót szedtem, hogy az már csoda. Mintha kecskecsorda szemetelte volna tele a fák alját, annyi volt a mogyoró. Ha mellényúltam, akkor is mogyorót fogtam. Ki se kellett bontanom,a mogyorófiúk a burokból készen kibújva estek le. A szobámban a szekrény teteje és az asztal tele újságpapírra terített száradó kecskebigyóval. Mert csak akkorácskák ezek az osztrák mogyorók, mint a kecskebigyó. Vittem fel két lapos követ, azon törögetem.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése