Magyarjárás Tatárországban (11)

ODESSZA

A kereskedőnegyedben * Koldusok * Lakás kiadó! * Az idő lassan telik * Hazafelé

Odessza, állomás

Odesszában  a visszajáró régi ismerős jártasságával vettem magam a kereskedőnegyed forgatagába. Persze nem hagytam ki a bazárt sem, ahol már egyszer megfordultam, de leginkább a régi Odessza kereskedőházai, ócskapiaca érdekelt. Aztán ott voltak a fedett vásárcsarnokok és a rengeteg sok butik megszámlálhatatlan mennyiségű áruval. A régi boltok azonban le voltak zárva, kerítés gátolt meg abban, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a hosszú sorba húzódó üzletegyüttest. Ezeket lebontásra ítélték, a bejárati és kijárati kapun ott lógott a tábla. Az ócskapiac árukínálata aztán minden veszteségért kárpótolt, s annak ellenére, hogy már alig volt pénzem, egészen elmerültem az ócskaságok vizsgálatában. Néha a sok kacat és a szovjet éra limlomjai között egy-egy antik tárgy is feltünt, hogy aztán újra alámerüljön. Régi lerobbant teherautókat is láttam, ezeket egy erős ajtó és pár lakat segítségével átalakították butikká, kivülről persze szotyogott róluk a rozsda és a lyukakon ki be jártak az egerek .De ez senkit sem zavart, a kereskedőnegyedben ócska villamosok csörömpöltek és rossz Ladákon , Zsigulikon poroztak tova a helyi menő fiúk. Jobb autóval nem is lehetett volna, mert olyan gödrös, lyukas volt az út, hogy kész csoda miért nem siklottak ki a villamosok.

Itt Odesszában mintha megszaporodtak volna a koldusok, talán seholsem láttam ennyi féle és fajta koldust. Toprongyos öregemberek, kócos és mocskos, fogatlan, kétrét görnyedt banyák, kitüntetésekkel feldíszített, „nyögdijas” háborús veteránok,és nagyszakálú, szentképes pópák.

Az egész környék zsibongott, az emberek káromkodtak, veszekedtek, nevettek,hordár után kiabáltak,a hordár persze  szabad útért orditott, kisgyerekek nyügölődtek és öregemberek motyorásztak. Ehhez még jött a sok  duda, csengő és hasonló háttérzajok. Már csak a lovak hiányoztak,hogy honfoglaláskori legyen a környék és kalandozónak képzeljem magam. A lovaknak és a sátraknak jobban örvendtem volna.

Az ételpiac előtt néhány nőt figyeltem meg táblával a kezükben. Eleinte azt hittem, hogy orvosságért vagy orvosi beavatkozás támogatásáért kunyerálnak, de aztán ahogy jobban megnéztem és elolvastam a táblára firkantott sorokat: a nők kiadó szobát hirdettek. Ilyen szolgáltatások nálunk sem ártanának, csakhogy amennyi szakadt, barna rablópofájú ember járkál minálunk, kötve hiszem, hogy a bábuskák valakit is befogadnának, akármennyi pénze is legyen.

Itt Ukrajnában is éppúgy viszik a rekrutákat, mint odahaza. a különbség csak annyi, hogy elől lépked gangosan két tiszt, legalább öt számmal kisebb uniformisban és utánuk menetelnek a bakák – igaz, még civil ruhában - de már kopaszon és nagy fakufferekkel a kezükben.

A vonatindulásig még volt egy rakás időm, azt se tudtam, hogyan töltsem el. Hiába ettem, aludtam, olvastam, ismét ettem, az idő valahogy megállott egy helyben. Kínomban már azt se tudtam, hogy mit csináljak. Amikor befutott a vonat és felülhettem, az volt az első hogy gyorsan lefeküdtem az egyik priccsre és ismét elaludtam, hogy gyorsabban teljen az idő.


IZMAIL

Az utolsó garasokat számolgatva * A buszállomáson

Izmailba este későn érkeztem meg és alapos gyaloglás várt rám a vasútállomástól a buszmegállóig vezető úton.  Mivel már az utolsó akármerre induló buszt is elszalasztottam, nem láttam jobb megoldást, mint lefeküdni a földre, begubózni a hálózsákomba és fagyoskodás közben szenderegni, mert már olyan hideg lett, hogy alvásra nem is gondolhattam. Többször is felköltöttek csavargók, stricik, kurvák és csavargó cigányok, az izmaili éjjeli élet szereplői, akik el nem tudták képzelni, hogy ki a fene hever hernyó módjára a földön, ahová a részegek pisiltek és bokáig járni a szemétben. Ráadásul ilyen hidegben , amikor még a helyi csavargók is behúzódnak valami lyukba. Szerencsére senki sem bántott, és nem próbált meg ellopni semmit sem. Csupán kíváncsiak voltak. Aztán egyszer csak felköltött egy  buszsofőr és a jótét lélek beinvitált az állomás fütött várótermébe. Itt aludtam tovább egy kanapén egy otthontalan kiskutyával, amíg a buszsofőr vagy akárki kinyitotta az buszmegálló épületét és megkezdődött a reggel a maga hangjaival. Sok morfondirozás után úgy döntöttem, hogy nem megyek vissza a Bolhrad-Vulcanesti vonalon Gagauziába, mert a legutóbbi utam elég rázósra sikeredett visszafelé. Inkább Reni felé akartam szerencsét próbálni, ráadásul  kevés lejtől eltekintve elfogyott minden pénzem. A Reni-be tartó autóbusz sofőrje nagyot is nézett a sok apró láttán amivel kifizettem neki a fuvart.


RENI-GALAC-BUKAREST

Cserebere vásár * Az idő és megint az idő * Végre Bukarestben

Reni-ben jobb híján gyalog ereszkedtem neki a határnak, kérdezősködés után tapasztalva az utat. Egy skodás autós megállított és kérdezősködni kezdett, majd miután megtudta, hogy Romániába igyekszem, jó sok pénzért felajánlotta, hogy elvisz a határig. Üres pénztárcám láttán nagyon savanyú pofát vágott, mintha éretlen gyümölcsbe harapott volna. Kis idő múlva meggondolta magát és utánam hajtott, kiszólt az ablakon, hogy asszongya, elvisz ingyen is, csak üljek be. Ha már román vagyok, és átváltott töredezett román nyelvre. Kiigazitásom, hogy nem is vagyok román nem érdekelte, a lényeg az, hogy emberek maradjunk- mondta.

A határ felé félúton még felvett egy szatyros öregasszonyt és amikor megérkeztünk, tőle se kért fuvardíjat. Teljesen üres kézzel azért nem akartam elengedni, hosszas kotorászás után nekiadtam 3 megmaradt filmtekercsemet és egy sapkát. Másegyebem már nem maradt a rajtam levő ruhán, cipőn, hátizsákon, térképtáskán és hálózsákon kívül. Ezek után elbúcsúzkodtunk ,és míg ő visszafelé porozott a városba, én az öregasszony nyomában igyekeztem a határ felé. Nagyban örvendeztem, hogy milyen jó, ha itt megengedik a gyalogos forgalmat. Lám az öregasszony is túlra igyekszik.

Mondani se kell, simán átengedtek, csak elvették a beutazáskor kitöltött papir másik felét, lepecsételték, elfuttattak valami irodába, és már mehettem is. A román oldalon integetni kezdtem a jövő- menő autóknak, de nagyon sovány eredménnyel jártam. Egynek se akaródzott megállni. Amikor már minden reménnyel felhagytam és neki akartam vágni gyalog a galaci útnak, egy Daciás, feleséges polgár lefékezett és  betessékeltek. Útközben még megálltunk kávézni, a feleség meghívott egy kávére és még egy szendviccsel is megvendégelt. Vajon annyira látszott rajtam, hogy nagyon ágrólszakadt és főleg pénztelen vagyok, vagy csak egyszerűen barátságos volt? Nem tudom. Minden esetre a kávé, noha nem vagyok kávés, nagyon jól esett a szendviccsel. Ezek után már sokkal jobb kedvvel és szebb szinben  érkeztem meg Galacra.

Sajnos a legutolsó vonatot elszalasztottam, a következőre pedig órákat kellett várni. Azt hiszem a várakozás, a gagauziai és ukrajnai örökös állomásokbeli unatkozások  nem akarnak véget érni, ide is követnek. Hogy ezen változtassak, elmentem a buszmegállóba, vártam egy órát, mig megérkezett a Bukarestbe tartó mikrobusz.... és ekkor közölték velem, hogy minden hely foglalt, sajnos előre lefoglalták. Várjak még egy órácskát, és akkor jön a következő mikrobusz.

Ez volt mindennek a teteje!

Pokoli érzés volt, a percek csigalassúsággal vánszorogtak előre. Itt már nem segített se a káromkodás, se a rugdalózás. Várni kellett. Egy óra, kínos 60 perc leteltével fogcsikorgatva, csillagokat látva még vártam 20 percet, aztán utolsó román pénzemmel megvettem a jegyet és azzal a tudattal vetettem bele magam az egyik ülésbe, hogy innen Bukarestig az Öregisten sem fog kipiszkálni.

Sok zötykölődés után végre megérkeztünk Bukarestbe, utolsó bankjegyeimmel vettem egy metrójegyet, és mint egy időzített bomba számolgattam a perceket, a métereket a bátyám cégéig. Na még csak egy utca.... na még egy sarok... aztán 50 m, 20, 10 és itt vagyok!


VÉGE