2011. december 9., péntek

Japán erdélyi szemmel (2)


Moshi-moshi 

Hagyományos japán szoba
Mint a legtöbb dolognak, a telefon-
beszélgetésnek Japánban is nagy jelentősége van, amit nem lehet csak úgy kutyafuttában elintézni. A japánok a halló helyett moshi-moshi-t mondanak a telefonkagylóba.

Az emberek, egymásnak telefonálva, különösen udvarias hangnemet használnak, főleg az alárendelt viszonyban lévő tartozik a tiszteletet megadni a rangban fölötte állónak. Ha egy alkalmazott felhívja a főnökét, mindenek előtt elnézést kér, amiért elfoglaltsága ellenére zavarni merészelte, majd megköszöni, hogy fogadta a hívását. Azután gyorsan a tárgyra tér, mert Japánban a telefonbeszélgetések az „idő pénz" alapon rövidek, kimértek és célratörők. Végül az alkalmazott újabb elnézés mellett kéri, hogy főnöke fogadja jóindulatába, és elköszön. Megvárja, hogy előbb a főnöke bontsa a beszélgetést, ugyanis udvariatlanság felettesünk előtt letenni a kagylót, mert a partner hallgatójában zavaró lehet a kattanás. Ezután az alkalmazott a helyére illeszti a kagylót, és meghajol a telefon előtt, ily módon bizonyítva lojalitását és köszönetét a céghez, amely egész életére alkalmazta.

A japán telefonkártyák rendkívül szépek. Igen vékony műanyaglapok, melyeken van egy fokbeosztás, és a készülék lyukak beütésével jelzi, hány egységünk van még. Ezt a lyukak száma után le lehet olvasni, nem kell ezért a kártyát a telefonba dugni. A telefonkártyákat képekkel díszítik, amelyek különféle japán várkastélyokat, hagyományos japán épületeket, házakat, templomokat és tájakat ábrázolnak. Idővel szép gyűjteményt állítottam össze ezekből a kártyákból.

A japánoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy a nagy rohanásban itt-ott elhagynak valamit. Erre az autóbuszban vagy a metróban az utasok figyelmét fel szokták hívni, mondván, hogy leszállás előtt ne felejtsenek a járműben semmit. Számomra azért is igen kedvező volt a japánok feledékenysége, mert sosem kellett telefonkártyát vásárolnom. Majdnem minden nap találtam egyet valamelyik fülkében, amin még maradt valamicske egység, amennyi legalább még egy beszélgetéshez elégséges. Egy idő után már rutinszerűen vizsgálgattam a telefonfülkéket, amelyek mellett elhaladtam. Igaz, hogy egyszer én is ottfelejtettem egyik fülkében a noteszemet, de még aznap este visszatérve, szerencsére megtaláltam.
Úgy látszik, utánam kevés - hozzám hasonló felfogású - európai járt a környéken.

Vándorárusok - Cipőt keresek - Külföldiek 

Egyik este hangos kornyikálás riasztott fel, odakint valaki fejhangon kántált valamit. Eleinte azt hittem, valamilyen szekta szólítja esti imára híveit, de tévedtem. Valójában vándor árusoktól eredt a kornyikálás, akik esténként kis teherautókkal járják be a várost és forró köveken sült édesburgonyát, tésztalevest vagy egyéb harapnivalót kínálnak a késő este hazafelé igyekvőknek. Régebben maga az eladó kiabálta világgá áruját, ma már hangszalagról megy a vendéghívogató.

Délelőtt a szójababárussal lehet találkozni, aki alaposan megpakolt biciklivel járja be a sikátorokat, és kürtjéből jócskán hamis hangokat csalva elő, tudatja, hogy „Gazdasszonyok! Itt a tofu árus!" Láttam továbbá pattogatott rizst kínálgató árust is, aki a rizsszemeket egy gépben hatalmas dörej kíséretében hirtelen kipattintja, valamilyen édes sziruppal leönti, formába teszi és felszeleteli, mint a csokoládét.
Nagyon érdekes még a kori árus terméke. A kori darált jég piros, zöld vagy narancssárga sziruppal leöntve. Kánikulában kellemesen hűsít.

A japán hétköznapokhoz tartozik továbbá a papírkereskedő teherautóján lévő hangszóró monoton kereplése: „ócska papírt felvásárolok!”, amit nem kell szó szerint érteni, mert a kereskedő csak begyűjti az előzőleg csinos kötegekbe kötött újságpapírt vagy más papírhulladékot, cserébe pedig vécépapírt vagy szalvétát kínál.

Nem vagyok nagy termetű ember, de amikor ki akartam egészíteni cipő- és ruhatáramat, komoly nehézségekbe ütköztem. Nem volt könnyű 44-es cipőt találni, és olyan ruhaneműt vásárolni, amelynek vagy ne szorítson a nyaka, vagy ne legyen rövid az ujja. Végül, nem kevés szaladgálás és utánajárás révén sikerült. Már-már arra is gondoltam, hogy egy szumós üzletet kéne fölkeresnem, ahol aztán örvendhetek, ha véletlenül valami rám illő cuccot találok. (De még mindig jobban jártam, mint az egyik barátnőm apja, aki igen kis termetű japán lévén, Németországban a gyermekosztályon kényszerült bevásárolni - többek között szmokingot, hogy egy tiszteletére rendezett egyetemi partin ütőképes legyen.)

Adott országban ajánlatos öltözködésünkben is a helyi hagyományokhoz igazodni. A nagy nyári melegekre magam is vásároltam könnyű és lenge kimonókat nappali és éjszakai használatra, amelyekben könnyebb volt átvészelni a párás meleget. De voltak japán papucsaim is gyékényből és fából, nem kellett fülledt sportcipőkben meg bakancsokban trappolnom, mint annyi külföldi turista.

A Japánban élő külföldiek általában három okot szoktak felsorolni, amiért az országba jöttek, éspedig: tanulmányi út, házasság és munkavállalás.

Az első csoportba az amerikai és nyugat-európai diákok tartoznak, a másodikba a délkelet-ázsiaiak és a kelet-európaiak. Mostanában divatba jött, hogy a japánok ez utóbbi vidékekről keresnek élettársat maguknak.

Végül a harmadik csoportba tartoznak a filippínók, irániak, bangladesiek, brazilok, amerikaiak stb. Az 1980-as évektől kezdve egyre több turistavízummal érkező külföldi vállalt illegális feketemunkát. Az úgynevezett 3K-ás munkákra (kitsui, kitanai, kiken = nehéz, mocskos, veszélyes) gyakran alkalmaznak a kisebb-nagyobb cégek munkavállalási engedéllyel nem rendelkező külföldi feketemunkásokat a Közép-Kelet, Délkelet-Ázsia és Latin-Amerika országaiból.

Felruccanok Tokióba 

Tokió a világ legnagyobb városa, akkora, hogy lakosainak száma több, mint egész Magyarország népessége, és a városban bármelyik irányba autózzunk, 80 kilométernyi kocsikázás után még mindig Tokióban vagyunk. Éles nyelvű amerikaiak szerint a japán fővárosban a város modern világváros-jellege miatt az új baseball-stadionon kívül nincs semmi érdemleges látnivaló, és az itt található turisztikai látványosságok is a háborúban lebombázott épületek másolatai.

Az igaz, hogy Tokió nem említhető egy lapon Kyotóval, Kamakurával és Narával, de azért itt is jócskán van mit nézelődni. Csak bírja cipőtalppal és pénztárcával az ember.

Mindenek előtt az 1920-ban alapított Meiji szentélyt látogattam meg, amelyet az 1912-ben elhunyt Meiji császár emlékére emeltek. Meiji császár - akiről korszakot neveztek el - 1868-ban megdöntötte a sogunátus akkorra idejétmúlt intézményét, visszaállította a császári ház uralmát és elindította az ország korszerűsödését. Pár évtized alatt Japán rohamléptekkel érte el azt, amit a nyugat több évszázad alatt valósított meg. Az egész japánság által csodált és tisztelt császár emléke ma sem halványodott el, a Meiji jingu szentély napjainkban is az egyik legszentebb zarándokhely és az új Japán szimbóluma. A szentély bejáratnál elhelyezett torri-k (kapuépítmények) 12 m magasak, oszlopaik másfél méter vastagok. Ez a torri a legnagyobbak közé tartozik, és japán ciprusból való fája 1700 éves.

Pihenő vonatcsodák
A szentély mellett található a 72 hektáros Császári Kert, minthogy Meiji császár szívesen sétált arrafelé. Nem is csoda: a parkban megszámlálhatatlanul sokféle fa-, bokor- és cserjefajta mellett több mint 100 féle nőszirom virágzik.

A turisták nagy többsége a városnézést a Tokió tawanál kezdi - azaz a Tokió-toronynál, amely a párizsi Eiffel-torony másolata; 6 méterrel magasabb az eredetinél, s a tetejéről egész Tokió látható.
Ginza Tokió központja, ahol régebben a Ginza nevű utcában ezüstpénzt vertek, és itt volt a kereskedőnegyed. Manapság a külföldiek a homlokukat ütögetik, amikor meghallják, hogy arrafelé egy négyzetméternyi telek kereken 1.000.000 dollárba kerül. A szamuráj idők pénzcsengése bankjegysusogássá alakult át, a kereskedők köszönik, megvannak, és ugyancsak a Ginzán találhatók a legnagyobb cégek főhadiszállásai, továbbá a legnagyobb és a legrégebbi áruházak is.

Tokióban mindenütt fel-alá hömpölyög a tömeg, főleg Asakusában - abban a negyedben, ahol még mindig elevenen élnek a régi Tokió szokásai, hagyományai. Úton-útfélen kis üzletekbe, vendéglőkbe és régiségkereskedésekbe botlani. Ámde mégis csak a Shinjuku negyed a király: ha a Ginzán pezseg az üzleti élet, úgy Shinjukuban a szórakozási lehetőségek szinte kimeríthetetlenek, és itt van az éjszakai élet központja.

Meglátogattam pár tokiói múzeumot is, de hamar leálltam, mert a japán múzeumok a nagy európai testvérintézmények gazdag kínálatához képest meglehetősen szerények. Ez azzal magyarázható, hogy Japánban az igazi kincsek és értékes műalkotások jobbára magántulajdonban és magángyűjteményekben vannak. A kíváncsi turistának így be kell érnie mással, ugyanis a műkincsek tulajdonosai a világon senkinek sem mutatnák meg a család nemzedékről nemzedékre öröklődő értékeit. És nincs az a pénz, amiért megváljanak valamitől. Példa erre egy szegény diák esete még a hatvanas évekből, aki nap mint nap egy kopott, repedezett rizsesedényből ette ebédjét, amíg valaki fel nem fedezte, hogy a csésze több, mint 700 éves és milliókat ér. A szegény diák pedig el nem adta volna semmi kincsért, mert ő a nagyapjától örökölte. Inkább ette zokszó nélkül a silány ebédeket és nyomorgott tovább.

(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése