2011. december 5., hétfő

Tolmács voltam Osztrákiában (8)


Napfelkelték élvezete

Rájöttem a szomszéd éjszakai tévézéseinek az okára, hogy miért néz éjjel is szappanoperákat. Mert kurvával van és feltekeri a tévét, hogy ne halljuk, hogyan tekeri a nőt és ne hallatszodjon át a nyihogás. Elég puhány ez a szomszéd. Én pl. ha a helyében lennék azonnal westernfilmre kapcsolnék, nagy csatajelenetekkel, sok indiánnal, bajszos mexikói rablóvezérekkel és sok lövöldözéssel, amikor csak lőnek és nem töltenek.

A munkahelyen is csak románok vagyunk. Sokszor elmondtam már mindenkinek a mesét Siebenbürgen Erdélyországról,  a hírmondónak se maradt szászokról, a Dracula mítoszról, de a sógorok nem értettek a jó szóból. Mondtam, ne románozzanak, mert ezek a fiúk még románul se tudnak ,de hiába. Végül találkoztunk egy tábos brigáddal és az egyik munkás azt mondta, hogy amilyen útlevelünk van, olyanok vagyunk.

Különös cserekereskedelmet alakítottam ki: még a vacsorára kapott szalmakrumplimat is eladtam 50 centért a hús mellől, kínálom a sokzsebes mellényemet, tartalék bicskámat, szóval mindent , hogy könyvet vehessek.  Szép útikönyvtárat szedtem össze, nem panaszkodom. Legutóbb úgy szereztem  pénzt, hogy megvartam az előmunkásunk reménytelenné szakadt esőnadrágját.

Reggeliztető Franz elmondta, hogyan történt a betörés a hotelbe. A rablók , akik ésszel dolgoznak, betörtek a hátsó bejáraton, útközben tönkrerúgtak egy ajtót, kifeszítették a széfet a helyéről, ágyneműkön és lepedőkön kihúzták az autóig az utcára, ekkor ráébredtek, hogy a 300 kilót nem tudják feltenni az autóba. Az ésszel dolgozók rájöttek, hogy nem elég erősek ehhez a művelethez, inkább leléptek. A széfben csak 250 euró volt. Jól megjárták az ésszel dolgozók. De nem eléggé, mert egyszer valakik elloptak egy széfet, kivitték a mezőre, ott egy napot ellőttek flexeléssel, kalapácsolással és feszítővasazással. A széfben csak valami pálmafa alatti szexképek voltak és egy szendvics. Pénz egy cent se.

Láttam egy alakot a pályaudvaron ácsingózni, csupán rövidinget viselt, én meg fagytam meg, hiába sálaztam , sapkáztam fel magamat. Talán az ital vagy a drog melegítette. A szél vágtatott a két völgy között, süvített az épületek alkotta kanyonban, a rövidinges még csak nem is borzongott.

Este egy aránylag jól öltözött, nem guberálónak kinéző nő kotorászott a meki előtti szemetesben. A meghagyott italokat töltögette össze a műanyag palackokból.

A szomszéd egyre tévésebb, este 11 kor még át kell dörömbölnöm, hogy csendesebben múlassanak. Az ajtórátöréssel és a megmarkolással nem sietek, mert itt egy nyakkendőfeltekerős megfogás 700 euróba vagy 11 napi elzárásba kerül.
Itt csak két lehetőség van: vagy úgy megszettelni valakit, hogy utána csak mötyögni tudjon, vagy békén hagyni és elmenni szó nélkül.

Esmen nemzeti ünnep a sógoroknak. Ünnepelnek nyakra-főre, hogy 55- ben 10 év megszállás után kimentek a ruszkik. A tavaly is ittfogtam ezt a napot. Senki se dolgozik, csupán a kólföldiek.. Nedves, esős, csepegős napra sikeredett ez a felszabadulós nap, ha így megy tovább, lassan mi is feloldódunk.

Az ésszel dolgozó betörők az éjjel  megint próbálkoztak. Most nem a reggeliző hotelbe, hanem a másikba törtek be, ahol lakunk. A riasztót azonban nem tudták kikapcsolni, menekülés közben egy autónak is nekimentek. Annak a riasztója is bekapcsolt, volt nagy zenebona.

Tanultam pár nyelvi ficamot a munkásoktól:

betontalpfa
aluminiumpléhcsipor
betonkapufa
átkeresztelkedett mohamedánná
krumplispityóka
kakasbasztalék - tojástrántotta
tripladuplavé - www


Rákaptam a napfelkelték élvezetére. Ahogy közeledik az idő, már készítem a székem. Csodálatos a napfelkelt,e ahogy a nap kibukkan a hegyek mögül, kibontja a sugarait, álmosan nyújtózkodik, mind tündöklőbben kapaszkodik felfele, egyre fényesebben világítva meg a környezetét. Nagyon szép látvány követni az árnyékok játékát, amint menekülnek a napfény elől.


Az egyik áruházban műanyag banánhordó dobozra lettem figyelmes. Formája banán, színe sárga, szétnyitható, banán befogadó. Ügyes találmány, hogy a kölykök ne nyomják szét az iskolába csomagolt gyümölcsöt.

Nagyon meguntam már ezt a reggeltől estig tartó rabszolgamunkát a koránkelésekkel együtt. Olyan, mintha munkatáborban lennék. Még szerencse, hogy saját szobám van, nem kell szívnom mások köhögését, hallgatnom dohánytól elkínzott, pálinkával vagy talán még petróleummal is kenegetett torkok eszelős reszelését. Nem beszélve a bélgáz- és lábszagról.

Sokan igazságtalanságnak tartják, hogy amíg én olvasok, sétálok, tanulok, írok, nézelődök a tolmácsolás szüneteiben, addig nekik lapátolniuk kell.  Amíg én levegőzök, mások húzzák az igát ugyanazért a pénzért, napibérért mint én. Gondolkozhatnak, hogy melyikünk alulfizetett, én a tolmács, vagy a nehéz munkát végző, aki többet is kaphatna. De hát ilyen az élet. Aki nem tanult, az most szorítsa össze a fogát, markolja meg a lapát nyelét, mert ehhez a munkához nem kell más, csak két kemény kar és egy buta fej. Aki pedig tanult, az is szorítsa össze a fogát, nehogy elharapja a nyelvét mérgében, mert hiába tanult, a bére egyenlő a lapátoló fizetésével. Tehát amit én kapok a sötéttől sötétig tolmácsolásért, fagyoskodásért, ázásért és időpocsékolásért, az egyenlő a napszámos egészségromboló munkájával, s a kettő együtt a szarnak a testvére.

Egy  oszztrák brigádos elmondta, hogy a szlovákjai nagyon gyengén adják elő magukat. A nők is isznak, a férfiak meg pláne. Esténként verekednek, a pénzüket szivarra, italra költik. A lakás ingyenes nekik, de olyan, mint a disznópajta. A hütőben rothadnak meg az ételek, a sarokban a büdös zoknik és gatyák. Befizetett nekik német órára, egy páran jártak, de két hét múlva megunták és otthagyták. Kérik fel a fizetést előre és sose mondják, hogy bitte, danke.

Benéztem a pályaudvar egyik szobájába és láttam, hogy csomagmegőrző. De micsoda csomagmegőrző! Kabátok, biciklik, bőröndök, táskák, hálózsákok, sátrak, szatyrok és motyók. Mint háborús meneküléskor. A vonaton felejtett tárgyak megőrzője.A csomagmegőrzős nénitől megtudtam, hogy igencsak bolondok errefele az emberek, mert még laptopot és aranyhalas akváriumot is találtak a vonatot. Ha nem részegek vagy történetesen drogosok, akkor minden bizonnyal elment a szépeszük, ha azt se tudják, mijük van és csak úgy ottfelejtik, vagy szökdösnek le bolondul a vonatról. Mások leszállnak valamiért, a vonat elmegy, a holmijuk a fél országot beutazza. Kérdeztem, mi lesz a sorsa a talált tárgyaknak. 60 napig tárolják, utána eljótékonykodják, ami használható. A laptop a hivatalé lett.

Rettenetesen zajosak a gépek a munkahelyen. Flex, fúró, csiszoló, kővágó gép, kalapács, gőzkalapács és még nem tudom mi dolgozik egyszerre. Sokféle kelepelő, sípoló, sivító, kattogó eszköz. Muszáj egész nap füldugóval járnom. A munkások meg se hallják, észre sem veszik. Már a gépek hangjától reszket az ember gyomra, a zajtól úgy érzem, fát vágnak a fülemben. Szívesebben szeretem a bazár és a halpiac saját, valósággal rosszul vagyok a gépek hangjától. Talán azért, mert gyermekkoromban lakott egy asztalos a szomszédban és az reggeltől estig vinnyogtatott valami ujjfaricskáló gépet.




Az ellenőrök és kukucskálóemberek közül megismerkedtem egy barátságos fiatallal, aki sose kekeckedett senkivel, inkább jóindulattal figyelmeztetett a hibákra. Volganémet. Valamikor a 90 -es években telepedtek Németországba. Oroszul beszélgettem vele. 31 éves, még nincs se asszonya , se gyereke. Eszi a konzervszemetet és nézi a birkaműsorokat. Itt nőtt fel.

A medvetermetű csecsen Ali mellé még jött négy csecsen munkás. Olyanok, mint egy-egy jegenyefenyő. Az egyik tudott grúzul. Jól elbeszélgettünk. Nem is tudtam, hogy Grúziában élnek csecsenek.

 Az egyik török munkás nagyapja valamikor a hatvanas években kijött Ausztriába vendégmunkázni. Először csak egy traktorra valót akart összkuporgatni, hogy otthon könnyebben tudják művelni a földet. Amikor a traktorravaló összegyűlt, földekre gyűjtött, hogy legyen mit szántani. Pár év múlva ismét gondolkozni kezdett, hogy mit csináljon a pénzével, nem tudott dönteni, hogy falun vagy városon vásároljon e földet. Akkor úgy gondolta, hogy a falu a jobb, mert városról idővel mindenki falura költözik. Az öccse várospárti volt, mondván, a város állandóan nő, a falu viszont alig. Közbe eltelt pár évtized. Mind a két testvér hazatelepedett Törökországba. Aki falun vásárolt, ma a falu mukhtarja, a fél falu az övé. Az öccs, aki a várost gondolta előnyösnek, ma dúsgazdag telektulajdonos, a gyárak, a cégek és az irodák mind neki fizetik a bért. A gyermekei tejben-vajban fürödöznek, mert a pénzescsapra nem lehet dugót tenni.

Megváltozott a világ . A nők férfiak akarnak lenni, a férfiak nők. A nők férfias munkákat végeznek, férfiruhában járnak, dominálnak minden téren, magabiztosak, kíméletlenek, erőszakosak és öntudatosak. A nőiesség eltűnt a ruházkodásból, a beszéd nem kellemes, lágy, a mozdulatokból hiányzik a báj és a kecsesség. A virág törékenysége odalett, helyette kaktusz vagy húsevő növény lett a nősziromból. A nők már nem kérnek védelmet, nincsenek rászorulva senkire, törtetnek és megszerzik maguknak, amit akarnak.

A férfitársadalom eközben megtanulta magát sminkelni, manikűröstetni, masszázsra és szőrtelenítésre járnak a teremtés koronái, szóval megy a buzulás ezerrel. A piercing és a buzi ruhadarabok viselése már normális dolog. A sok gyűrüs, felvasazott, karikás férfit elnézve néha azt gondolom, hogy még a fenekükben is golyóscsapágy van. Manapság a hímringyóság a divat, a töketlen műsorvezetők futtatnak farkatlan művészeket, színészeket, énekeseket. A nép pedig ezeket dicsőiti.

Rászoktam a napfelkeltékre. A szemüvegem lencséje napfényre besötétedős, az elején még nézhetem, hogyan lüktet a nap. Hogyan forog a vörös korong egy fehér körben, hogyan kapcsol egyre nagyobb fordulatra, forrong a láva, robban az energia, hogyan alakul át az energia fehéres, lilás környezetű tűzgolyóvá. Nem sokkal ezután már nem bírom nézni, ha már a nap felgyújtotta az összes lámpását.

Egyre jobban haladok a perzsa nyelvvel. Szép és gazdag nyelv. Esténként az afgán Ahmeddel beszélgetek. Nemrégiben kiderült, hogy tud arabul is.

A pályaudvar környéke olyan, mint nagy népvándorlások idején. Japán, kínai, mongol, koreai. Mindenki itt van. Az információs irodában három nő reggeltől estig koptatja a száját.

Visszaadtam a 100 eurós munkavédelmi bakancsomat. Ette, marta le a lábam és nyomott vagy két kilót a sok vas miatt amit beleépítettek.

Salzburg város négy körzetből áll. Valaha ezek falvak voltak, de beolvadta a városba. Már csak a dialektusok maradtak meg. Valamiféle furcsa vinnyogó, röfögő tájszólást beszélnek errefele. Csupa oi, oink, moi, oins stb.

Olvastam egy könyvben, hogy régen az aranyásók és a tengerészek akik hónap számra el voltak szigetelve a világtól amikor bementek egy városka kocsmájába mulatni még a harmadosztályú kimustrált kurváknak is úgy örvendtek, mintha szépségversenyt nyertek volna. A repedt sarkú, romlott fogú, büdös szájú fehércselédek. Azt mondják, a részeg embernek mindegy, hogy néz ki a nő. Lehet, hogy a tengerészeknek, aranyásóknak   mindegy volt, de már azt is tudom, hogy a munkásoknak is mindegy. Jött egy csomó szlovák nő ablakot mosni, már az első látásra  megállapítottam, hogy ezek problémás nők. Az arcukra volt írva az életük. A munkások egyből azt nézegették, hogy honnan nőtt ki a lábuk és szemezgettek, próbálkoztak a nőkkel. Még az se számított, hogy a nagy vörös úgy köhögött, hogy Buzogó János bá Sanyi szamara órákat vehetett volna tőle.

A vákuumos fogó hangja olyan, mint a porszívóé. Ha hazamegyek, kidobom a porszívót, ne is halljam többé.

A megspórolt kávé és egyéb futárpénzekből veszem a kenyerem és a vizem.

A  munkásruháimat kezdtem eldobálni. Ez azt jelenti, hogy hamarosan leszerelünk.

Az állomáson a székeket úgy tervezték meg, hogy ne lehessen aludni rajtuk.Nem csak a karfák miatt rossz ez a konstrukció, hanem a párna hiánya miatt is. Az ember feneke és háta fagy oda a vashoz. Embertelen.

Gyűjtöttem színes drótokat és nekifogtam kulcstartókat fonni. Jó cigaretta elleni  stresszoldó szer. Az egyik német főnöknek annyira megtetszett, hogy rendelt belőle egy tucattal. Legközelebb kosár és lábtörlő manufaktúrát nyitok.
Sok munkással ismeretséget kötöttem. Mind azt hiszi, hogy milliomos vagyok. Tisztelik a nyelvtudásomat, és titokban irigyelnek is. Mondogatják, hogy ha ők tudnának ennyi nyelvet, rég meggazdagodtak volna. Akkor nekem is mondja meg már valaki, hogy miként kell csinálni ezt a meggazdagodást, mert nálam a nyelvtudás csupán egy adottság.

Az utolsó napokban még volt annyi időm, hogy kifutottam a városba a Sebastian templomhoz megnézni a Mozart család és Paracelsus síremlékét. Alig találtam rá a temetőre, úgy körbe volt építve. Hát amit ott láttam, azt máig se tudom, hogy hova tegyem. A főúri családok, nemesek, hercegek és gazdag polgárok még halálukban is versenyeztek egymással, hogy kinek van módosabb, nagyobb, giccsesebb vagy morbidabb síremléke tele vigyorgó halálfejekkel, csokorra kötött lábszárcsontokkal, kígyókkal, denevérekkel,szentekkel,Jézusmáriákkal és más faragott képekkel. Erre a halottkultuszra nem lehet más mondani, mint pures bálványimádás, magamutogató, fennhéjazó, gőgös megnyilvánulás. Szép, szép, művészi nagyon, de csak arra való, hogy másokban irigységet keltsen, felhívja mások figyelmét a pénzre és gazdagságra, egyfajta reklámtábla amely a család jólétét hirdeti. Amit a halott életében nem ért el, azt elérték a hátramaradottak. Királyoknak és hercegeknek való síremlékeket építeni nem áll jól az egyszerű polgárnak, fontosabbak a halál előtti emlékek, az életben véghezvitt tettek és megvalósított nemes gondolatok. A jóravaló törekvések, hogy megismerjük a világ titkait, de ne mások kárára próbáljunk boldogulni az életben, inkább másokat felkarolva, s ha megtaláltuk az utunkat akkor  szédelgés nélkül tudjunk és merjünk járni rajta.

Az utolsó két nap úgy meghajtottak engem is és a munkásokat is, hogy a római rabszolgák élete emellett kéjutazás volt. Épp a korbácsolás hiányzott csak. A fritzek azt hitték, hogy két nappal be lehet pótolni a 3 hét kezdeti késést, a sok melléfogást, félretervezést, duplamunkát, pluszmunkát és az egymásra halmozott brigádok kocolódásait. Mondtam is a munkásaimnak, hogy ez az a Nyugat, ami után mindenki kívánkozik. Nem elég, hogy kutyaként kezelnek, meghajtanak, kizsigerelnek, de még a bőrödet is lenyúzzák és elveszik a lelkedet. A végén még örvendhetsz, ha a keservesen kialkudott éhbéredet megkapod tőlük.

A szerző búcsúzik
Végűl hajnali 5-re elkészült a pályaudvar, helyére került az utolsó, kő, az elfelejtett vagy kimaradt drótokra is bogot kötöttek. Erre a 2m 40 centis nagy német azt se mondta, hogy bikmakk, még meg se köszönte a munkát. Hiába emlegettük a nagy munkazáró bulit a sok étellel és az itallal, hogy majd lesz ami nem volt... Lett is. A fogadóból hoztam ki fazékban német pityókatokányt, kenyeret és tányérokat, a palettákon sebtében kimértem mindenkinek az adagját és ezzel a nagy munkazáró buli le volt tudva.

A csomagolás úgy történt, mint árvíz elől meneküléskor, én is otthagytam minden munkásruhámat, mert kezdett erősen oroszlánszagú lenni.

A román határon aztán leesett a kő mindenkinek a szívéről és még azok is kibékültek, akik azelőtt kocolódtak. Megjártuk az osztrákok Poklát, hogy visszatérjünk  az elveszett Paradicsomba, a románok pacalcsorbás, puliszkás, miccsszagú Paradicsomába. Elvégre mi is románok vagyunk. Megmondta mindenki Osztrákiában...


Vége 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése