2011. december 13., kedd

Japán erdélyi szemmel (5)


Nara, a régi főváros 

Buddhista templom Japánban
Aki a japán történelem VIII. századát szeretné tanulmányozni és imádja a régi faépületeket, a buddhista templomokat és a bennük felhalmozott műalkotásokat, Narába utazzon. Magáról a városról annyit kell tudni, hogy 710 és 794 között itt volt a fokozatosan megszilárduló japán feudális állam első székhelye. Az aránylag rövid Nara-korszak alatt 7 császárnak volt itt udvartartása, és ebben az időben élte virágkorát a buddhizmus és művészete.

Nara várost a kínai Tang dinasztia fővárosa, Changan mintájára építették és nem csak az építkezés, hanem az egész gazdasági-politikai rendszer a kínai kultúrát, a kínai művészetet és a buddhizmust követte. Azelőtt minden császár vagy császárné halála után új helyre költöztették a fővárost, mert úgy hitték, hogy üldözni fogja őket a megboldogult szelleme.

A külföldiek körében a legjobb híre Narának van, mert itt rengeteg a zöldövezet, a város nagyon csendes és mindenütt sok a régi épület, a templom. Nagyszerű lehetőség nyílik a művészetek és a régi írások tanulmányozására, mivel a városi könyvtárak és az iskolák könyvtárai tele vannak értékesebbnél értékesebb anyaggal, nem beszélve a templomok írásos anyagairól. A város szívében található továbbá a Nara-park, mely a maga 528 hektáros területével a legnagyobb japán park.

Narában van Japán második legmagasabb pagodája (50 m) is, és állítólag itt vannak a világ legrégebbi faépületei a hétszázas évekből.

Kőszentek - Címek - Papírzsebkendők 

A forgalmas útkereszteződéseknél rendszerint kis, kőből faragott szentek és istenségek vannak elhelyezve. A gyalogos, mielőtt átkelne az úttesten, előbb imádkozik a szerencsés átkelésért és kéri a szobrot, hogy tartsa távol tőle a közúti baleseteket. Ezután a hívő pénzt, étel- vagy italáldozatot helyez el a szobor lábainál, mintegy fizetségképpen. Ősszel és kora télen, amikor az idő hűvösre fordul, a szobrot szorgos kezek felöltöztetik: kap köténykét, sálat és fapapucsot is.

Egyszer elhatároztam, hogy megtréfálom a sarki kőszentet. A nálam levő, a dzsungel mellett szedett, két félig érett mandarint elcseréltem a kőszobor lábaihoz helyezett két kövér és érett grapefruittal. Amint az üres sörösdobozokból következtetni tudtam, voltak más adományok is, de azokat már a kőszent valakinek a szájával megitta.

Furcsának tűnhet, hogy a pontos munkájukról, precizitásukról híres japánok nem keresztelik el utcáikat. Ez azzal magyarázható, hogy az Edo-korban (1600-1876) a Tokugawa sógunok, hatalmukat féltve és rettegve egy esetleges árulástól, megtiltották, hogy az utcáknak nevet adjanak és térképeket készítsenek. Ezért az utcáknak még ma sincs nevük, habár a második világháború után az amerikaiak próbáltak rendet teremteni a káoszban és nevet adtak a város szívébe vezető utaknak vagy megszámozták és az ábécé betűivel látták el azokat.

A címben a legfontosabb a ken, vagyis a prefektúra neve, majd a shi (city), ez a város neve japánul. Majd következik a város irányítószáma, aztán a ku, ami a kerületnek felel meg. A cím kisebb alegysége a cho, ez a városnegyed neve, amit meg szoktak számozni. Előfordul a chome is, ami a mi fogalmaink szerint néhány utcából álló kisebb körzet, de lehet kisebb háztömbök neve is. A chomét is megszámozzák. Végül pedig egy szám vagy kötőjellel elválasztott számok szerepelnek. Ez a bancho, a kataszteri helyrajzi szám, amely több ház számozását jelöli, feltüntetve az építési engedély számát, vagy a házak építési sorrendjét. Ha a keresett ház igencsak félreeső helyen található, a cím nevezetesebb épületekhez, forgalmi csomópontokhoz vagy a már névvel ellátott utcákhoz igazodik.

Eleinte egy kicsit nehéz az eligazodás, de egy idő után bele lehet jönni, főleg, ha az ember japán fejjel kezd gondolkozni. De azért nem szeretnék Japánban postás lenni.
A napi papírzsebkendő-szükségletemet mindig a metróállomások környékén szoktam fedezni, ahol állandóan valamelyik cég reklámszolgálatos embere posztolt és adogatta boldog-boldogtalannak a reklámcédulával megspékelt kis téglalap alakú papírzsebkendő-csomagokat. A japán papírzsebkendő igen jó minőségű papírból készül, amely annyira puha és finom, hogy egy erőteljesebb „osztriga” azonnal átüti. De nem is szokás Japánban teli tüdőből trombitálni, hanem csak úgy finoman, alig érintve az orrot, törülgetni.

Pénzek, pénzügyek, bevásárlás 

A legtöbb külföldi a japán 5 jenessel kerül ismeretségbe a leghamarabb, ugyanis ezt a pénzérmét talizmánként viselik nyugaton. Az 5 jenes sárgaréz pénzecske lyukkal a közepén, így fel lehet fűzni és nyakban viselni. A fémpénzek közül még az 50 jenes lyukas, de ez vasból készül és feleannyi hajsza sincs utána a nyugati országokban.

Régebb, a szamuráj időkben majdnem minden pénz lyukas volt, hogy zsinórra fűzhessék és övön lehessen viselni. Akkoriban a zseb vagy a pénztárca eléggé ismeretlen fogalom lévén - leszámítva a bugyelárist -, így lehetett a legkényelmesebb módon hordozni a pénzeket a szétgurulás minden veszélye nélkül. A régi érméken a lyuk eredetileg még négyszögletű volt, követve a kínai pénzek mintáját, és csak később alakult szabályos körré.

A japán fémpénzek között használatos még az alumínium 1 jenes, a vörösréz 10 jenes, a vas 100 jenes és az ugyancsak vas 500 jenes. Az utóbbi időben sok koreai rájött arra, hogy a japán cigaretta- és kávéautomaták elfogadják a hasonló nagyságú és alapanyagú, de alacsonyabb váltóértékű koreai aprópénzt is. Miután az automaták meglehetősen sok koreai pénzt nyeltek be, a hatóságok előálltak az új 500 jenes pénzérmével. Így most mind a kettő forgalomban van. Közben az automatákon is igazíthattak valamit, mert az általam csaliként bedobott koreai fémpénzt már pofátlanul visszadobták.



A papírpénzek közül a legkisebb címletű az 1000 jenes, ezt követi a 2000 jenes. A nagyobb címletű bankjegyek már komoly vásárlóerőt képviselnek. Ilyen az 5000 jenes és a 10000 jenes.
Azt hiszem, sehol a világon nem jobb a pénz, mint Japánban: infláció nincs, az árak stabilak, nagyon kevés jövedelemadót kell fizetni, és a japán jennel bárhol bármit lehet kezdeni.

Nagyon szerettem a japán pénzeket, egyrészt, mert a papírpénzek mind makulátlanul tiszták és ropogósak, másrészt mert van tartásuk és nincsenek mindenféle csicsás mintával dekorálva.

Valójában a 100 jenesnek van nagy becsülete a japán fémpénzek közül, mert ezzel a 100 jenes shopban már jól lehet vásárolni.

E shopok valamennyi üzlet és áruház közül talán a legkedveltebbek, mivel itt egyszerre lehet egy csomó hasznos dolgot vásárolni, olyasmit, ami nélkülözhetetlen a háztartásban; a csavarhúzótól a konyhai edényekig, a levélpapírtól az élelmiszerekig minden megtalálható itt, és megvásárolható potom 100 jenért. Emiatt a 100 jenes boltok igen jó hírnévnek örvendenek a külföldiek körében. Sok egyetemista jár ide, és ha a 100 jenes üzletben összefutnak, nem arról kezdenek beszélgetni, ki honnan jött és mit csinál Japánban, hanem arról, hogy hol van a legközelebbi hasonló shop és ott mit lehet venni.

A háziasszonyok naponta háromszor vásárolnak be, tehát minden nagyobb étkezés előtt. E tevékenységre a szabadidejükből bőven tudnak időt szakítani, mert Japánban a nők általában nem dolgoznak. Vagyis dolgoznak, de csak addig, amíg férjhez nem mennek. Azután otthon maradnak, és elfoglalják magukat gyermekneveléssel, háztartással és különféle tanfolyamok látogatásával (varrás, főzés, ikebana, tánctanfolyamok, golf, zongoraórák stb.).

A napi háromszori bevásárlás és az ezzel járó főzés sok nőnek valóságos rémálmot jelentene Európában, de ez Japánban nagyon is természetes. A japán lakásokban nincs kamra vagy pince, ahol élelmiszer-tartalékokat lehetne felhalmozni. Egyébként erre nincs is szükség, mert bármikor bármit meg lehet vásárolni. A háziasszonyok hozzá vannak szokva, hogy minden nap friss alapanyagból főzzenek, de csak annyit, amennyi egy étkezésre elég. A maradék étel vagy a másnapos étel egyszerűen ismeretlen. Az áruházak és a kis élelmiszerüzletek számunkra kissé furcsa rendszert használnak az élelmiszerek árusítására: például hétfőn a kenyér olcsó, kedden a zöldség, szerdán a hús és így tovább. Így a vásárlók már előre tudják, hogy mit mikor érdemes vásárolni.

Barátom, a professzor 

A tél közeledtével olyannyira lehűlt az idő, hogy elő kellett vennem az otthonról magammal hozott, vitézkötéses fehér posztókabátomat. A metróban nézték is mindenfelől, aztán egyszer egy polgár meg is kérdezte, hogy vajon nem ainu kabát-e, amit hordok?

Pár nap múlva az utasok közül odajött hozzám egy öregember, és legnagyobb meglepetésemre azzal állt elő, hogy márpedig ez a kabát magyar kabát, ő megismeri. És az érdekelte, hogyan jutottam hozzá.
Elmeséltem neki, ki és mi lennék, és hogy honnan jöttem. Közben ki kellett szállnunk, ő is odáig jött, mint én. A metróállomás előtt kiderült, hogy az öreg nyugalmazott történelemprofesszor és kedvenc vesszőparipája a turáni népek voltak. Tudta, hogy merre van Erdély, tudott a székelyekről és Attiláról is. Szegény öreg, valósággal repesett az örömtől - bármennyire is próbálta leplezni -, hogy velem ezekről a dolgokról beszélhet. Én is örvendtem, hogy valaki érdeklődést mutat a hazám iránt, mert addig a kutya se kérdezte, hogy milyen emberek élnek szülőföldemen. Címet és telefonszámot cseréltünk, és hívott, hogy keressem fel. Taira Hajiménak hívták, és már közel járt a 90-hez, ennek ellenére még meglehetősen jól bírta magát és fiatalosan járt.

Hétfő délutánonként, amikor szabad voltam, mindig felkerestem professzor barátomat, előtte azonban felhívtam telefonon, hogy tud-e fogadni. A hagyományos japán édességes üzletben vásároltam süteményeket, amiket a japánok nagyon kedvelnek a zöld tea mellé elszopogatni.

Taira san egyedül élt egy több emeletes épület első emeletén, alig egy félóra járásra a lakásomtól. A felesége még aránylag fiatalon meghalt, és csak egy részeges fia maradt, aki minden pénzét állandóan a játékbarlangokba ölte. Szerencsére, a fiú nem lakott együtt az apjával, azt hiszem, nem is nagyon érdekelte az apja sorsa.

Mindezeket teázás közben tudtam meg öreg barátomtól, aki később pár hun bronztárgyat is megmutatott. Egyébként az egész lakás kész múzeum volt. Mind a három szoba tele volt zsúfolva szobrokkal, cserépedényekkel, porcelánneművel, régi kínai fegyverekkel és istenszobrokkal. Azt sem tudtam, merre nézzek. Voltak ott angol, német, francia és latin könyvek is, a japán meg kínai szakirodalom mellett. Az öreg ezeket a nyelveket nagyon jól beszélte.

A hétfő délutáni beszélgetéseink felértek bármelyik egyetem kurzusaival, sokat tanultam idős tanítómtól. Mindig tartogatott valami meglepetést számomra: hol mezopotámiai pecséthengereket mutatott, hol római üvegeket, vagy épségben maradt japán temetkezési urnákat a történelem előtti időkből. Mindig kimonóban járt és hagyományos japán ételeket evett. Nem ivott és nem dohányzott. Napi programjának jelentős részét képezték a meditációs és légzőgyakorlatok, továbbá a fakarddal végzett gyakorlatok. Csodáltam is az öreget, hogy milyen jó formában van, és szellemileg mennyire friss. Sokat politizáltunk a külföldi országok jelenlegi helyzetéről, mert tanítóm ebben a témában is erősen otthon érezte magát, de a legkedvesebb beszédtémája továbbra is a hunok és a szkíták maradtak.

(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése