Japán erdélyi szemmel (6)

Lábbelik és illemhelyek 

Japán papucs

Japánban bárhova is megyünk, mielőtt belépnénk, le kell vetni a cipőt: a fogorvosnál, a tradicionális japán étteremben, ha látogatóba megyünk valakihez, vagy akár az otthonunkban is. A japán ember valamiféle szennyes dolognak tartja a cipőt, nem is divat a lábbeliket percekig vikszelni, fényesíteni, mint mondjuk nyugaton. Ugyan minek, hiszen úgy is le kell vetni! A japánok nem szégyellik a lábukat, és még a vonatban is levetik a cipőjüket.

Otthon, a lakásban létezik külön papucs a fapadlójú konyhában való mászkáláshoz, extra WC-papucs csak a mellékhelyiségek látogatásához, külön papucs a teraszra, és természetesen a vendégek számára is vannak fenntartott papucsok. A rizsgyékénnyel borított padlóra - a tatamira - csak zokniban vagy mezítláb lehet rálépni. A papucsokkal egy a baj: nincs különbség a jobb és a bal lábas között. Mindkettő egyforma és a külföldinek valahogy túl szűk és túl rövid.

Kellemetlen meglepetést jelentett a tradicionális japán illemhely. Ez nem egyéb, mint a guggolós WC-k egyik változata. A tulajdonképpeni budi áll egy fülkéből, amelyben egy kis emelvény van, és ebbe beleépítve egy lefektetett piszoárhoz hasonló porcelán köpőcsésze. A csésze fal felé eső vége pipaszerűen felkunkorodik. (Már csak a két beton csizmatalp lenyomata hiányzik és kezdjük otthonosabban érezni magunkat. Ennek hiányában egy csempézett felületre kell állni…) A legnagyobb problémát az jelenti, hogy a porcelán vályúra fordítva kell rákuporodni, vagyis arccal a falnak és háttal az ajtónak. (Elképzelhető, hogy ebben a pozícióban mennyire gyenge, kiszolgáltatott és mondhatni védtelen az ember.)

Cipők a házban

A hagyományos japán WC vízöblítéses, a víz egy kis tartályban gyűl össze, amibe kézmosó csapot is építettek. Ha megnyomjuk a gombot, a víz lezúdul, ezzel egy időben megindul a csapon a víz. Az elhasznált kézmosó víz belefolyik a tartályba, feltöltve azt a következő öblítéshez.

A mellékhelyiségben van törülköző, ezen kívül illatosító spray, mini ikebana és természetesen... WC-papucs. Ugyanis a lakásban használt papucsban nem szabad bemenni a vécére. Akármilyen tisztaság is legyen a mellékhelyiségben, úgy is ki kell lépni a házipapucsból, a WC-ajtó előtt kell hagyni, és felhúzva a WC-papucsot, most már kellőképpen felkészülve érezzük magunkat a további műveletekre.

Egy másik íratlan háziszabály szerint tilos WC-papucsban közlekedni a lakásban vagy az utcán. Kezdő, tapasztalatlan turisták gyakran sétálnak a városban WC-papuccsal a lábukon a legnagyobb nyugalommal, mintha mi sem történt volna, egészen addig, amíg észre nem veszik, hogy a régóta Japánban élő külföldiek vagy a japánok ugyancsak mulatnak rajtuk.

Körülbelül 10 évvel ezelőtt a japánok kifejlesztettek egy szupermodern illemhelyet és biyuti toire-nak nevezték el (az angol beauty toiletből ferdítve.) Ez a nyugati mintájú vécé abban különbözik a hagyományostól, hogy nem teszi szükségessé a vécépapír használatát. A műanyag ülőkéhez kis karfa kapcsolódik, rajta csinos kis műszerfallal, gombok és információk sokaságával. A byuti toire képes megmelegíteni a puha tapintású szövettel bevont ülőkét, és tetszés szerint be lehet állítani a kívánt hőmérsékletet. A WC-csészébe be van építve egy mini szökőkút és egy szárító, a víz és a levegő hőmérséklete itt is állítható.

Az ilyen gondok ellenére a biyuti toire sikert aratott a világpiacon, a japán lakások többségében pedig elsöprő fölényt élvez a tradicionális japán illemhelyekkel szemben.

Jómagam nem tartozom a biyuti toire-rajongók közé, viszont elismerem hasznosságát, elvégre ez a típus valójában a bidé továbbfejlesztett változata. Használata után az ember kimosott alsótesttel szaladgálhat a nyári nagy kánikulában, és valljuk be, azért ez is valami.

Nagyfokú idegenkedésemet talán a biyuti toire-val való első találkozásom okozhatta, amikor még képtelen voltam elolvasni a japán nyelvű használati utasítást és nem tudtam, mire képes a szerkezet. A hirtelen megjelenő kis „tűzoltókészülék” a mini szökőkúttal elég komoly riadalmat okozott.

Gyanús a tetoválás, gyanús a maszk 

Maszkos motoros

A legtöbb japán cég nem alkalmaz olyan embert, akinek tetoválása van, mert félő, hogy az illető valamelyik alvilági banda tagja, és ez a tény rossz fényt vetne a cégre. A fürdőbe vagy az uszodába sem engednek be tetováltakat, és ezt a színes ruhát nem olyan könnyű levetni.

Egy indonéz barátom, aki agyon volt tetoválva mindenféle törzsi szimbólummal, sehogy sem kapott munkát, mert a nyakán levő skorpiók és egyebek mindegyre kilátszottak a ruha alól, nyáron pedig az ember nem hordhat magas nyakú pulóvert. Az egyik nap az indonéz annyira begurult esélytelensége miatt, hogy fogott egy pengét és minden érzéstelenítés nélkül lenyúzott a nyakáról egy féltenyérnyi bőrt. Természetesen rettenetes seb lett belőle, amely hónapokig gyógyult, viszont a skorpiók örökre el voltak intézve.

Az országba látogató külföldi nem tudja mire vélni, hogy sok ember miért sétálgat az utcán orvosi maszkkal az arcán. Ez egyszerre furcsának és nevetségesnek tűnik. A főleg Japánra jellemző viselet célja az, hogy a náthás ember ne fertőzze meg a szomszédait egy autóbuszban vagy egy zsúfolt metróban.

Az orvosok szerint nem sokat ér ez a fajta védelem, ám valamennyire mégis hasznos, mert a beteg nem egyenesen az embertársaira köhögi és prüszköli ki a bacilusokat. A maszk némileg gátolja a kórokozó-szórást, és azért mégiscsak jobb, mint semmi.

Van még egy előnye az orvosi maszknak, éspedig kitűnő segédeszköz a rablótámadásokhoz. Az áldozat előtt rejtve marad a rabló arca, és nem tud pontos személyleírást adni a rendőrségnek. Ezért sok üzletben nem engedik belépni azt a vásárlót, aki napszemüveget, arcmaszkot és bukósisakot visel egyidőben. Ezt a bejárati ajtóra ragasztott matrica is tudatja az érkezővel, miszerint kutyával, fagylalttal, cigarettával, görkorcsolyával, bukósisakkal és arcmaszkkal tilos a belépés.

Mai “szamurájok” 

Japán legendás maffiózói, a yakuzák négyszáz éves történelmi múltra tekintenek vissza. Emiatt fölényben érzik magukat az amerikai és szicíliai maffiákkal szemben. Az eredetileg kóbor, gazdátlan szamurájokból összeverődött bandák eleinte nemes célokért küzdöttek, majd később a templomos lovagrendekhez hasonlóan elzüllöttek, és egyre kevésbé tartották magukat kezdeti célkitűzéseikhez. Íratlan erkölcs-kódexük azonban ma is létezik.



A japán yakuzáknak óriási társadalmi presztízsük van, mert hazafias értékeket és hagyományokat testesítenek meg. Elegáns öltönyeik, a főleg Németországból importált autóik és luxusvilláik ellenére, felsőbb körökben a japán lovagok leszármazottainak tartják őket, akik tovább éltetik a szamurájok mítoszait és erkölcseit. E keményen szervezett, hazafias szellemű bűnöző bandák mindig a szélsőjobboldali politikusok mellett állnak, szemükben főbenjáró bűn a nemzet érdekeinek megsértése. Némely yakuzaklán a császárság régi formájának visszaállításáról álmodozik. A yakuzák segítségét jónéhány óriáskonszern is igénybe veszi a szakszervezetek megleckéztetésére. A yakuzák bizonyos fokú védelmet élveznek, tisztes címeik, irodáik, telefonjuk és névjegykártyájuk van. De az sem lehetetlen, hogy bankok és étteremhálózatok élén álljanak.
Szakértők becslése szerint Japánban egymillió yakuza van klánokba tömörülve. Üzleti kapcsolataik behálózzák egész Délkelet--Ázsiát és Amerika nagyvárosait. Újabban érdeklődnek Kelet-Európa iránt is. A rendőrségi nyilvántartókban csak kis töredékük szerepel, mivel többségük nem kerül összeütközésbe a törvénnyel.

Tevékenységük sokoldalú, elsődleges a fegyver- és drogkereskedelem, emberkereskedelem, autópiac, védelmi pénzek beszedése, politikai zsarolások, stb. A klánok között gyakran törnek ki harcok a területek és a hatalom birtoklásáért. A bandatagok teljesen alá vannak rendelve az oyabuno (főnök) akaratának. Hűségük és hódolatuk jeléül kötelesek egy vagy két ujjukat az ő jelenlétében levágni. Ez megtörténhet egy hiba, egy tévedés vagy a belső törvények megszegése miatt is. Ha a főnök elfogadja az ajándékot, akkor megbocsátott, ha nem, akkor a vétkest kivégzik, vagy megengedik, hogy öngyilkosságot kövessen el.
Ahhoz, hogy valaki yakuza lehessen, 5-6 évet kell utcai árusként dolgoznia, később is inkább csak a piszkos munkát kapja. A kiöregedett yakuzák békésebb foglalkozás után néznek. Japánban gyakran látni kertészeket, víz-gáz szerelőket, kőműveseket, akiknek hiányzik a kisujja és agyon vannak tetoválva. A yakuzák nagyon kedvelik a régi stílusú művészi tetoválásokat. A színes sárkányok, gésák, a buddhista világ démonjai egy vagyonba kerülnek.

Azt, hogy a yakuzák nem bánnak kesztyűs kézzel ellenfeleikkel, a Japán-tenger fenekén heverő számos betonkocka és nagyméretű konzervdoboz bizonyítja.

Nagojában sokszor láttam yakuzákat a belvárosban, a szórakozóhelyek környékén, a kikötőben vagy a játékbarlangokban. Meglehetősen gyakran jöttek vacsorázni is az éttermekbe, ahol dolgoztam. A főnökök európai luxusautókkal közlekednek, méretre szabott öltönyben járnak és úriember módra viselkednek. Mellesleg megvan minden ujjuk.

A yakuzák a közhiedelemmel ellentétben nem rablással, fosztogatással foglalkoznak főállásban. Sosem kötnek bele civilekbe, harcaikat többnyire egymás és a rendőrség között vívják. Néha megleckéztetnek egy-egy szemtelen újságírót vagy túl merész politikust, de hát ez benne van a pakliban.

Találkoztam közrendű yakuzákkal is, akik sokszor beállítottak az étterembe ebédelni, két-három ijesztően kifestett prostituálttal. Már messziről fel lehetett ismerni őket: piros, lila és más, rikító színű öltönyben jártak, amerikai ugrálós autókat vezettek, és hiányzott egy-két ujjuk. Az arcuk is össze-vissza volt kaszabolva, és egyébként is rendkívül bunkó ember benyomását keltették. Fel voltam rá készülve, hogy kiszolgálás közben kötekedni akarnak velem, de amikor meghallották, hogy folyékonyan beszélek japánul, nagyot nőttem a szemükben. Így hát megadtuk egymásnak a tiszteletet, és nagyokat hajlongtunk. A csiricsáré ruhába öltözött prostik nagyokat nevettek és kedvesen lelocsoltak sörrel.

Majdnem állatgondozó leszek 

Lakásomtól nem messze volt egy mezőgazdasági telep, amolyan bemutató park, ahol háziállatokat lehetett látni. Voltak itt európai, amerikai és helyi fajták vegyesen. A park hatalmas területe magába foglalt egy kertészetet zöldségágyásokkal, virágos zöldövezettel, díszfaültetvénnyel, bambuszerdővel, mini botanikus kerttel és egy tojásmúzeummal.

Rengeteg látnivaló volt itt, bevallom, több tucat látogatás után még mindig akadt újdonság, megismerésre és felfedezésre váró látnivaló. Megfigyeltem, hogy mindig sok japán hobbyfotós lábatlankodott az állatok körül, és olyan furcsaságokat kaptak lencsevégre, mint az állatok párosodása, bunyó két kecskebak között, vagy tehén amint a szükségét végzi. Lehetséges, hogy ők ezeket igen érdekes témának találták, és nem sajnáltak drága filmekre és gépekre költeni, hogy ilyesmit megörökítsenek. Egy olyan világban, ahol nagyon kevés ember látott élő állatot a maga természetes környezetében, minden szenzációnak hat.

Amikor először jártam a mezőgazdasági telepen, felvetődött az ötlet, hogy itt talán most gyorsan állást kaphatok mint állatgondozó. A trágya kihányásához, az állatok tisztogatásához és a takarmány beadásához nem kell sok tudomány, gondoltam én. Kell egy kemény fej és két erős kar. Mindegyiknek bővében voltam. Igen ám, de reményeim igen hamar szertefoszlottak, amikor közölték velem: ahhoz, hogy gondozó legyek, rendelkeznem kell legalább egy állatorvosi diplomával. A gondozónak egyben állatorvosnak is kell lennie, azonkívül meg mindenféle mezőgazdasági szakértőnek.

Később láttam a szegény szakikat, amint hónaljig érő gumicsizmában bemerészkedtek a bika mellé takarítani extra kesztyűben és orvosi maszkkal az arcukon, tudományos grafikonok szerint oldva meg az almozást és a takarmányellátást. Arra gondolva, hogy nekem is ugyanezt kellett volna végeznem, már nem is sajnáltam az elúszott állást, bár úgy vélem, hogy mint állatorvos és farmfelügyelő fia, nem vallottam volna szégyent.

(Folytatjuk)