Népszerű világsztárok
 |
| Várkastély Nagojában |
Arnold Schwarzeneggert különben nem csak hatalmas izmaiért csodálják Japánban, hanem kellemes megjelenéséért, magabiztosságáért és barátságos hangneméért szeretik és tisztelik. Sok japán példaképének tekinti és hozzá hasonló szeretne lenni, ami túlságosan merész álom, hiszen tisztában vagyunk a japánok alacsony termetével és félénkségével.
Az utóbbi időben a japán férfiak kezdték megunni az örökké hajlongó, túlságosan udvarias mintahivatalnok szerepét játszani, aki inkább elviseli a sértéseket és a megaláztatásokat, és csendben visszavonul a főnöke haragja elől.
Mivel Japánban a külföldi hírességek nagyon kedveltek, sok cég külföldi sztárokkal szeretné ismertetni és reklámozni a termékét. Schwarzenegger sört kínál, Kevin Costner autót, Bruce Willis kávét és Ringo Starr, a Beatles egykori dobosa almalevet (ringo japánul almát jelent). A pár perces reklámklippekért a sztárok több százezer dollárt vághatnak zsebre, és miért ne érné meg nekik átruccanni Japánba, amikor a reklámozó cégek még a repülőjegyet is fizetik?
A szemét itt is szemét
Gondoljuk csak el, hogy például Tokió, ahol több lakos él, mint Magyarországon, milyen hatalmas szemétmennyiséget termel egy nap alatt (konyhai szemét, szennyvíz, felhasználható szemét). Különösen komoly gondokat okoz ott a szemét tárolása - mindenki ismeri a közmondásosan zsúfolt városokat -, ennek ellenére zseniálisan oldják meg a problémát. Ismeretes, hogy Japán igencsak gyengén ellátott energiahordozókkal és ásványkincsekkel. Majd mindent külföldről kell beszerezni. Ezért a szemét osztályozása és szétválogatása igen nagy figyelemmel történik, és próbálnak minél több dolgot újrahasznosítani. A japán lakásokban a szemét osztályozása a Városgazdákodási Hivatal szigorú tervei szerint történik. Külön-külön kell tárolni a konyhai nyershulladékot, a műanyagot, a fát, a papírt, a fémet, az üveget, a fémdobozokat, ruhaneműt, bútorokat stb. A felsorolást oldalakon lehetne folytatni, a szeméttárolással és -feldolgozással foglalkozó szakemberek figyelme aprólékosan mindenre kiterjed. A hivatal emberei minden háztartásba küldenek felvilágosító brosúrát, hogy a szemetet milyen követelmények szerint kell szétválogatni, és hogy milyen szemetet mikor kell kitenni az utcasarokra, hogy a szemetesautó elvigye. Így aztán sehol sincsenek bűzlő kukák a házak mögött vagy a mellékutcákban.
Napközben sem utal semmi a szemét jelenlétére, mert a reggel korán érkező szemetesautó személyzete a berakodás után minden nyomot eltüntet. Az esetleg kiszakadt vagy megsérült zsákok tartalmát maradéktalanul felseprik az aszfaltról. A polgárok minden este kiteszik az utcasarokra az éppen esedékes szemetet, vigyázva arra, hogy minden gondosan csomagolva legyen, és a nylonzsákok vagy papírdobozok ne akadályozzák a szemetesautó személyzetét a berakodásban.
Elsőrendű fontosságú, hogy a szemét tisztán legyen csomagolva és tárolva (kimosott műanyagdobozok, betaposott konzerves és üdítősdobozok, stb.), továbbá, hogy könnyen szállítható legyen (például méretre vágott és összekötözött faágak). Szerencsére az emberek nagy többsége megérti, hogy ilyen esetekben kívánatos az együttműködés, mert az egész város érdekéről van szó.
A nem hasznosítható szemét problémáját is igen eredeti módon oldották meg, mivel az égetéses módszer nem talált kedvező fogadtatásra a lakosság körében. A tengerben szigeteket létesítettek, a nagyvárosokban parkokat építettek, amelyeknek az alapját a városi szemét képezi. Nagojában például van egy park, amely már az Edo korszakban is (1603-1867) szemétdomb volt. Az idők folyamán még ráraktak egy pár ezer tonna szemetet, és parkká alakították át. A kívülállónak semmit sem árul el a park külleme, csak a neve cseng furcsán: gomi koen (szemét park).
A japán városokra és kisebb településekre jellemző, hogy alig találni az utcán szemétládát. Csak a nagy és forgalmas útkereszteződéseknél áll egy-egy sárga vagy narancssárga szemétláda, az is inkább újságokkal van teli. A járókelők a rágógumi vagy a csokoládé csomagolópapírját inkább a zsebükbe teszik és hazaviszik, mintsem hogy eldobják az utcán.
Sok esetben komoly vitára ad okot a szemétszállító és a központi tároló válogató személyzetének megítélése. Némelyek szemében ez a munka igen alantasnak és megalázónak tűnik, ezért előítéleteket támasztanak az alkalmazottakkal szemben. Japánban a „kukások” megbecsült és a többi lakossal egyenrangúnak elkönyvelt polgárok. A hétköznapi életben nem éri őket hátrányos megkülönböztetés, mert maguk is városi alkalmazottak, és a hivatalnokokkal együtt igen kemény vizsgát kell letenniük ahhoz, hogy alkalmazzák őket.
Kórházi történet
Az egyik nap petrezselyemzöld-aprítás közben beszélgettem, és elvágtam az ujjamat, mégpedig olyan szerencsétlenül, hogy a mutatóujjamról félig levágtam a körmöt. Nem gondoltam, hogy tényleg komoly dolog lehet, és csak amikor kivettem a kést az ujjamból, akkor kezdett ömleni a vér, és sehogy sem tudtam elállítani. Muszáj volt elszaladnom a legközelebbi kórházba, hogy valamit csináljanak: vagy levágják, vagy visszavarrják a lecsüngő részt. Nem vágták le, hanem szépen bekötözték, és amikor mindennel kész voltak, az orvosságokért és a kötözésért fizettem 5000 jent, pedig volt biztosításom, amely szerint a kórházi költségek 30%-át kellett volna csak fizetnem. Szóvá is tettem ezt, mert kissé sokalltam az összeget, de röviden kioktattak, hogy ez a pénz éppen a fizetendő 30 százalék! A kötözést magát és a seb fertőtlenítését különben én is el tudtam volna végezni a házi patikából, teljesen szükségtelen volt emiatt kórházba mennem, de hát annyira folyt a vér, hogy egészen megijedtem, és valami extrára számítottam.
Másképp, a japán kórházakban példaszerű a szolgáltatás, nagyon gyorsan és tisztán dolgoznak, szervezett és ultramodern minden, csak egy szépséghibája van a dolognak: méregdrága.
Minden évben szoktam rutinvizsgálatokat végezni, már csak a biztonság kedvéért is, mert sose lehet tudni, mit szed fel időközben az ember. Miután bejelentkeztem a kórházba a vizsgálatok elvégzése céljából, villámgyorsan ment minden: a vérvizsgálatok, a röntgenfelvételek és a többi ilyenkor szokásos dolog.
Különösen érdekesnek találtam, hogy a vizeletvizsgálat milyen tapintatosan van megszervezve. A páciens bemegy a mellékhelyiségbe, ahol már egy kis pulton előkészítve áll egy fertőtlenítőszerrel átitatott tampon és egy fedővel ellátott műanyag pohárka, amelynek az oldalára rá van írva a páciens neve és a dátum. A vécé előterében van egy tolóablakkal elválasztott benyíló, ez közvetlenül a laboratóriummal áll összeköttetésben. A páciens elhúzza a tolóablakot, leteszi egy kis asztalra a vizeletmintát, és mintha mi sem történt volna, távozik a mellékhelyiségből. Nem úgy, mint itthon, egyes kórházainkban, ahol a beteg egy hirtelen kézbe nyomott üres mustáros vagy joghurtos üveggel kénytelen végigszégyenkezni a várakozó betegektől telezsúfolt folyosón. De hát ez még hagyján, mert a visszaút még kínosabb, abból kifolyólag, hogy érdekes módon mindenki a visszatérő kézbeli edényére koncentrál, mintha valami fölöttébb érdekes anyagot szállítana. A rendelőben pedig ott van egy goromba ápoló is, aki „Csak tegye le arra az asztalra!” szigorú felszólítással hamar le is tudja az ügyet.
Japán eső, japán nyár
Az esős évszak, amely minden nyár kötelező előjátéka, mondhatni, az egyik legpocsékabb időszak Japánban. Június elejétől több, mint egy hónapig minden nap esik az eső, olyannyira, hogy a dzsungelből kalap nagyságú, óriás békák és mindenféle kígyók másznak ki az útra, ahol az autósok kedvükre vasalgatják őket. Kerékpárral csak úgy közlekedhettem, ha vízhatlan ruhát öltöttem, vagy ha az egyik kezemben ernyőt tartottam. A kezdő külföldinek elég furcsa látvány a kézben ernyővel bicikliző polgár, de ez teljesen megszokott Japánban. Néha azonban a túl alacsonyan kihúzott drótok lerántják a figyelmetlent, aki túlságosan magasan tartja az ernyőjét. Némileg megkönnyíti az esős évszak elviselését az a tény, hogy nincsen sár, nincsenek tócsák meg gödrök. Viszont mindenünnen csöpög a víz, nagy a páratartalom és a meleg. A vízhatlan ruha sem a legjobb megoldás, mert meg lehet főni alatta. A táskámban ezért mindig vittem magammal becsomagolt száraz öltözéket, hogy át tudjak öltözni, ha a ruhám elázott, vagy túlságosan megizzadtam.
A legborzasztóbb és talán a legkellemetlenebb dolog viszont az esős évszaknál is irgalmatlanabb japán nyár. Még egy külföldivel sem találkoztam, aki kifejezetten szerette volna ezt az évszakot. Mert az maga a pokol. 40-42 fokos a hőség, ehhez társul még a 80%-os páratartalom is, amely jócskán üvegházi levegőt kölcsönöz az egésznek, hogy ne panaszkodjunk.
Reggel 8-9 órakor már olyan meleg van, hogy vibrál a levegő, az aszfalt megolvad, és mindenki kétségbeesetten legyezi magát vagy legyezővel, vagy ami a kezébe kerül.
Az áruházakban, taxikban és általában mindenütt működnek a légkondik. Otthon légkondicionálás nélkül viszont szinte lehetetlenség kibírni. Ennek az a hátránya, hogy percek alatt jégvermet csinál a szobából, s aki aztán innen kilép a kinti melegbe, onnan meg visszajön, az nem kétséges, hogy előbb vagy utóbb tüdőgyulladást kap. Nyáron elég kellemetlen az is, hogy naponta kétszer-háromszor ruhát kell váltani, ami nem nagy probléma, mert ilyenkor a ruházat csak valami lenge ingből és rövidnadrágból meg alsónadrágból áll, mosás után hamar meg is szárad. Az otthoni viselet csak bugyi, hosszúszárú zoknival. Furcsa társítás, de az asztal alatt lakozó szúnyogok miatt másképp nem lehet az asztalhoz ülni. Így is állandóan égetni kell a füstölőket, pedig nappal nincs is akkora szúnyogveszély. Annál inkább este. Valósággal zsáknyi szúnyog támad egyszerre, hiába van szúnyogháló az ablakon, úgyis átügyeskedik magukat.
A japán szúnyog kicsi, fekete és nem zümmög támadás közben, szóval, a legrosszabb fajtához tartozik.
Éjjel is könnyen meg lehet fázni, mert az éjszaka közepe felé hirtelen le szokott hűlni a levegő, s aki ilyenkor ki van takarózva vagy meg van izzadva, az pórul járhat.
De ez mind hagyján a hirtelen záporokhoz képest. Egy szempillantás alatt annyi eső zúdul olyankor le, hogy mire észrevennénk, már el is áztatott. Június második felében és július elején, amikor az esőzések elérik a tetőfokot, a legnehezebb elviselni a sok vizet és a párolgást. A lakásban a bőrcipő megpenészedik, a fényképek egymáshoz ragadnak, az élelmiszer gyorsan romlásnak indul, és az egész lakás, kezdve a berendezésektől a ruhákig nedves és büdös lesz.
Ilyenkor mindenki szellőztet, pucol, kefél és takarít. Az elmozdítható falakat és ajtókat állandóan nyitva tartják, hogy a lakás a lehető legtöbbet szellőzzön.
Nagojai várkastély és kikötő
 |
| Nagojai kikötő |
Nagoja, Japán negyedik városa, 336 km-re fekszik Tokiótól. A város a XVI. században még csak halász- és kereskedőváros volt, de amikor Tokugawa Ieyasu sógun felépítette Yoshinao nevű fiának a nagojai várkastélyt, a város rohamos fejlődésnek indult. A sógun eredetileg a Nagoján keresztülvezető Tokaido kereskedelmi útvonal biztosítására és ellenőrzésére szánta a várkastélyt. Az építkezésben szerepet játszott az is, hogy itt terültek el a Tokugawa család Owari ágának birtokai.
A nagojai várkastély, habár nem tartozik a leghíresebb japán várkastélyok közé, bátran sorolható a japán várépítészet remekeihez. 1612-ben építették fel, és 1868-ig, a Meiji restaurációig a Tokugawa család birtokában volt. Az ötszintes lakótorony, a szürke kőfalak, a 20 m mély vizesárok és a saroktornyocskák impozáns látványt nyújtanak, és kissé meseszerű jelleget kölcsönöznek az épületegyüttesnek. A lakótorony tetején két bukfencező, aranyozott delfin (sachi) látható, ezek a feudális földesurak hatalmát és gazdagságát jelképezték. Ma a város szimbólumai. A hagyomány szerint az eredeti delfinek a Muromachi korszak (1334-1440) első feléből származtak, de ezeket a második világháború rettenetes szőnyegbombázásai megsemmisítették. A háborúban az alapfalakig égett erősséget 1959-ben vasbetonból újjáépítették és a tűzvészt túlélő 3 saroktornyocskát és két kaput helyreállították.
A kastélyban ma múzeum működik, ahol gazdag kardgyűjteményt és régi fegyvereket lehet megtekinteni. Ezenkívül még megtekinthető a kiállított 138 darab, nemzeti kinccsé nyilvánított festmény, amelyek a hajdani kastély szobáinak falait és azok tolóajtóit borították. A lakótorony utolsó emeletén a nagyúr szobája és egy kilátó található, ahol mindenféle apróságot lehet vásárolni. Közvetlenül a híres kardgyűjtemény mellett látható egy hosszú festménytekercs, amelyen félig meztelen szamurájok és kereskedők azon mesterkednek, hogy egymás orra alá nagyokat szellentsenek. A „lövedékeket" meglepő ötletességgel ábrázolták. Nagyon mulatságos látvány, a külföldiek legtöbbet itt szoktak időzni.
A Nagojai kikötő turistáknak berendezett részlege olyan, mint valami futurisztikus város. Furcsa épületek acélból, üvegből és mindenféle modern anyagból, az öblön csőhíd ível át és körben mindenütt hajók vannak, amelyekkel lehet sétahajókázni, mások meg múzeumnak vannak berendezve. Köztük egy jégtörő kutatóhajó is található.
A kikötő épületegyütteséből talán a legszebb a gömb alakú akvárium. A látogató lába alatt és feje fölött is úszkálnak a halak, nem csak a jobbról és balról elhelyezett akváriumokban. Több száz, de lehet, hogy több ezer fajta hal is él itt. Láttam itt cápákat és piranhákat is, de a legszimpatikusabbnak egy mini rákocska bizonyult, amely főfoglalkozásban a rejtőzködést űzte: minden hozzá beadogatott anyagot magára szedett álcázásul. Beöltözött piros-fehér szivacsba és a színes fonalat is magára szedte, úgyhogy a végén alig lehetett felfedezni. A rákocska szomszédságában kis polipok és tintahalak éltek. Ezek egész nap azzal voltak elfoglalva, hogy egy elmés mérlegjátékkal játszottak és közben a színüket változtatták.
A nagojai kikötő különben Japán harmadik legnagyobb kikötője és az áruszállítás mellett igen nagy az itt lebonyolított személyforgalom is.
O bento, az ebédcsomag
A Tokugawa sógunátus alatt (1603-1867) az utasok vagy a lakásuktól távol dolgozók kis fa- vagy bambuszdobozokban vitték magukkal az ebédet, gyakran az egész napi élelmet. Ez általában kevés főtt rizsből, sült vagy szárított halból, párolt zöldségfélékből és édesburgonyából állt. Ezt az ételcsomagot nevezik o bentonak.
Ma már rengeteg olyan kisüzlet van, amely elvihető o bentóra specializálta magát, sőt rendelés esetén házhoz is szállítják a kaját. A fából vagy műanyagból készült, több rekeszes dobozokban 6-7 féle ételből helyeznek el egy keveset, és ízlésesen becsomagolva, zsinórral átkötve árulják. A legkedveltebbek a sima főtt rizs, sült csirkehús, tempura (palacsintatésztában kisütött zöldség vagy hal), sushi, umeboshi (pácolt szilva), sült rák és hal, és mini steak kombinációjából összeállított o bentók. Az o bento üzletek az összetevők állandó variálásával, a mennyiséggel és a kedvező árakkal próbálják elhódítani a vásárlókat a konkurenciától. Az o bento sok munkásnak jelenti a mindennapi ebédet, mert a japán gyárakban az üzemi konyha igen ritka. Míg a jól keresőknek természetes, hogy ebédszünetben ellátogassanak egy étterembe, addig a kispénzűek maradnak az o bento mellett, elsősorban olcsósága és elérhetősége miatt. A legrosszabb esetben maguk csomagolnak vagy csomagoltatnak a feleségükkel, viszont ez sem lehet valami sebtében összedobott étel, akármilyen szegényes legyen is. Művészi érzékkel kell összeállítani, mert a tízórai külleme után ítélik meg a munkatársak az illető feleségét.
 |
| Ebédszünet az utcán |
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése