Vendégszeretet - Új szomszéd
 |
| Marhanézés egy japán farmon - városiaknak szenzáció |
A japán ember, ha vendége érkezik, legyen az külföldi barát vagy akár rokon a szomszéd városból, a legszívesebben úgy oldja meg a vendéglátás gondját, hogy elviszi a vendégét egy étterembe étkezni és egy szállodába aludni. Ha nagyobb társaságról van szó, akkor a házigazda egy teaházba vagy egy étterembe invitálja vendégeit. Majd, ahogy kezd késő lenni, feltűnés nélkül rendezi a számlát, gondoskodik tartalék italokról és szép csendesen lelép. Így ad lehetőséget a vendégeinek, hogy addig maradhassanak, ameddig csak nekik jólesik. Így nem kerül senki sem kényelmetlen helyzetbe, mint otthon, a családi környezetben, ha a vendég igencsak belemelegedik a beszélgetésbe és túl hosszúra nyújtja a látogatását, nem törődve azzal, hogy talán a háziak már lepihennének.
Egyébként igen nagy megtiszteltetés, ha egy japán vendégül fogad egy külföldit, és meghívja a házába. Ha pedig megosztja vele az ételét és italát és fekhelyet is biztosít számára, akkor igen nagyra becsüli a vendéget, már-már családtagnak tekinti.
Ha valaki új lakásba költözik, akkor köteles a tőszomszédait meglátogatni, és megajándékozni őket. Ez az ajándék majdnem minden esetben ízlésesen csomagolt sütemény. Az ajándék átnyújtása közben kérjük a szomszédot, hogy fogadjon barátságába és jóindulatába mint új lakót. Ez nem jelenti azt, hogy most már barátok lettünk és éjjel-nappal átjárhatunk egymáshoz; Japánban egyáltalán nem szokás a szomszédolás. És erre nem is igen jutna ideje senkinek a reggeltől estig tartó munka miatt.
Én sem ismertem a szomszédaimat, nem volt időm találkozni velük. Ha éjjel megérkezett egy autó és leparkolt, akkor tudtam, hogy az első emeleten a legutolsó lakó jött meg, ha motorbicikli berregett, akkor a földszinti lakót azonosítottam. Fölöttem egy néger orvos lakott, akivel minden fél évben találkoztam és beszélgettem is tíz perc erejéig. Nagyon örvendett, hogy én őt mint kenyai polgárt kiszuaheli nyelven szólítottam meg.
(Néha elég pocsék érzés volt, hogy az ember még a szomszédait sem ismerheti, és nem barátkozhat velük, mert mindenki fut a pénze után és senkinek sincs ideje másra.)
A szomszéd köszöntésének a szokása a beköltözés napján régi középkori maradvány a sógunátus idejéből. A szigorú rendeletek szerint annak idején öt egymás mellett lakó család kölcsönösen figyelt egymásra, és felelt egymásért. Ha valaki gyanús dolgot művelt, a legközelebbi szomszéd azonnal jelentette a hatóságnak, de az is előfordult, hogy egy miatt mind az öt család bűnhődött.
Ez a rendszer nagyon jól bevált egészen a második világháborúig.
Életbevágó közmondás: ki korán kel, aranyat lel
Ezt a mondást akár örök érvényűnek is lehetne értelmezni Japánban, mert személyesen 16 alkalommal találtam aranyat, ezüstöt, gyöngyöt és féldrágaköveket az utcán. Igaz, hogy az ékszereket az autók eléggé megrongálták, és csak mint tört aranyat tudtam értékesíteni, de azért ez is valami.
Pénzt is lehet találni az utcán, jobbára érméket. Mivelhogy rengeteget karikáztam minden nap, nem került nagy fáradságomba, hogy éles szemmel észrevegyem, ha az úttesten valami csillog. A levélbélyegre való így majdnem minden nap kikerült.
Sokat gondolkoztam azon, hogy miként kerülhet az útra ennyi pénz, de nem tudtam elfogadható magyarázatot találni: a motoros fiatalok zsebéből szóródhatott ki, netán olyan gazdag üzletemberek dobták el, akik nem akartak a tárcájukban cipelni holmi majdnem értéktelen érméket, mint például az egy jenest, vagy az öt jenest.
A gyorséttermekben gyakran láttam, hogy a kasszánál fizetés után egyes vendégek a tárcájukban lévő összes aprópénzt az 50 jenesen alul beletették egy, a pulton elhelyezett üvegbe vagy műanyag dobozba.
Akárhogyan legyen is a dolog, nekem jól fogott a talált pénz. Két vagy három alkalommal előfordult az is, hogy útban hazafelé a szórakozó-negyedeken keresztül bankjegyeket is találtam. Talán részegek szórhatták el.
Megfigyeltem, hogy a japánok nem nyúlnak az ilyen földön heverő pénz után, akármekkora címletben is legyen, annyira tiszteletben tartják a más tulajdonát.
Virágvadászaton
Nagojában hagyomány, hogy egy étterem megnyitásakor az első nap rengeteg virágot raknak ki az étterem elé nagy kosarakban. Ezek nem egyszerű mezei burjánok, hanem a legdrágább és a legjobb virágüzletekben vásárolt, különösen szép virágok.
Több ezer virág sorakozik a kosarakban lévő, vízzel átitatott speciális szivacsokba beállítva, valóságos virágerdő. Egy kosárban annyi van, amennyit 2-3 felnőtt ember ölben képes elvinni. Az étterem megnyitását követő ceremónia után ezeket a több ezer dollárba kerülő virágokat a megnyitóra összegyűlt közönség, a kíváncsiskodók és a járókelők bátran hazavihetik, anélkül, hogy egy fityinget is fizetnének érte. Főleg a nyugdíjas öregasszonyokból álló csoportok bizonyulnak nagy virágvadásznak - valósággal illatra mennek - és már kora reggel óta kerülgetik a virágkosarakat. Egy ilyen virágéhes női csoport után alig marad valami a kosarakban.
A játékszabályokat mindenki betartja: a személyzet, miután végzett a kosarak elkészítésével, azokat minden őrizet nélkül hagyja, hiszen tudják, hogy senki el nem vesz semmit. Csak a ceremónia után szabad megrohamozni a kosarakat.
Ez a különös és számunkra kissé érthetetlen szokás Japánban nagyon természetesnek számít. Az új étterem a virágokkal szeretné felhívni magára a figyelmet, és ezáltal kéri, hogy a jövendőbeli vendégek fogadják jóindulatukba, térjenek be gyakran és fogyasszanak minél többet.
Az étterem tulajdonosa szerint jó jelnek számít, ha az odalátogatók szívesen fogadják a virágokat, és derekasan kifosztják a kosarakat. Minél gyorsabban fogynak el a virágok, annál nagyobb a tulajdonos és a személyzet öröme, hiszen ezek az emberek így érdeklődést mutatnak az új étterem iránt.
A baj ott szokott kezdődni, ha senki sem hajlandó hazavinni a virágokat. Amennyiben egész nap ott fonnyadoznak a kosarakban, egész biztos, hogy hamarosan be lehet zárni a boltot, mert a nagyközönség egyszerűen nem akarja tudomásul venni az új étterem létezését, tehát az indító reklámhadjárat meghiúsult. Magam is tanúja voltam egyszer, amikor egy frissen nyitott kis étterem nem egészen két hét alatt már húzta is le a rolót, mert egyszerűen nem tudott betörni a piacra.
Falun - Mezőgazdasági érdekességek
Amikor időm engedte, kedvtelésből elkarikáztam a Nagoja körüli falvakba milátni. A sok beton és felhőkarcoló után jólesett egy kis zöldben járni, rizsföldeket, bambuszerdőt, édeskrumpliültetvényt és gyümölcsfákat nézegetni.
Egyszer, nézelődés közben megcsapta az orromat az istállószag és örvendezve elindultam, hogy felkutassam, hol is lehetnek az állatok, mert a takaros házak között semmi sem utalt farm jelenlétére. Végül egy parasztház udvarán rábukkantam az istállóra, és a háziaktól engedélyt kértem, hogy megnézhessem a teheneket. Egy kicsit furcsán néztek rám, mert eddig külföldi nem érdeklődött állataik iránt.
A falusi ember sokkal közvetlenebb, barátkozóbb és segítőkészebb a városinál, s így van ez Japánban is. A tulajdonossal, egy 80 éves öreggel beszédbe elegyedtem, és az állattartás nehézségeit osztottuk-szoroztuk, no meg a tej árát. Az öreg egészen más szemmel kezdett rám nézni, amikor megemlítettem neki, hogy gyermekkoromban hasonló környezetben vakációztam, és konyítok valamicskét a dolgokhoz. Még a házába is behívott és teával kínált. Sokat beszélgettünk az osztrák-magyar monarchiáról és a Horthy kormányról. Az öregnek meglepően friss információi voltak Magyarországról...
Gazdaságában nem volt több 15 tehénnél, de ezeket sosem hajtották ki a legelőre. A takarmányt mindig az istállóban kapták, az öreg néha kiengedte őket a ház mögötti rövid kifutóra. De tisztaság volt mindenütt és minden munkát gépesítettek.
Ugyanitt meglátogattam egy másik tehenészt, akinek a fiával kerültem jó barátságba. Sokat jártam hozzájuk, mert a tehenésznek szép díszponty-tenyészete volt és szívesen hallgattam az öreget, amint magyarázott a halakról és tenyésztésük minden csínjáról-bínjáról. Egyszer láttam, hogy az öreg hordta ki a trágyát az istállóból és a fia, aki hivatalnok volt a városban, csak szemlélte tétlenül. Meg is kérdeztem, nem lenne jó, ha segítenénk? Erre ő azt válaszolta, hogy ne mozduljak, mert ez az öregnek a hobbija. Elég furcsán hatott, hogy a fiút csak ennyire érdeklik az otthoni dolgok.
Biciklizés közben, amint áthajtottam Nagoja egyik-másik félreesőbb kerületén, sokszor érintettem gyümölcsösöket, mandarin-, kivi és fügeültetvényeket. Amikor meg a Zacco Plattypus étteremben dolgoztam, arrafelé menet át kellett karikáznom két falucskán. Látnivaló elég akadt.
