Magyarjárás Tatárországban (9)

BAHCSISZERÁJ – SIMFEROPOL - YEVPATORIA

Jó reggelt Bahcsiszeráj * Girbe-gurba utakon át a falumúzeumba  * A palotában * Kumiszt ittam * A betegség nem jó útitárs * Új barátok a láthatáron * Találkozás egy müezzinnel * A csodaforrás

Könnyek kútja a káni palotában

Reggel korán felkeltem, megnéztem a háztájat és elég rendes gondozott kert,láncra kötött piszli kutya, ápolt gyümölcsfák és szölőlugas látványa tárult a szemem elé. Aztán kiöltöztem és már 7-kor elindultam „otthonról” a káni palotához. Bejártam az óvárost, a tegnap elmaradt kacskaringó utcákat, felmentem a hegyre, benéztem az általános iskolába, megnéztem a hősök  tankos emlékművét és a sírokat, kimentem a faluvégére és végül meglátogattam a falumúzeumot - szóval mindent elkövettem, hogy teljen az idő, és kinyissák a kapukat. A falumúzeumban némileg csalódtam, mert tatár falumúzeumra számítottam, ehelyett egy világ elől elmenekült moszkvai festőnő, Helena Nagevszkaja (1900-1990) hagyatékát vehettem számba. Tájképek, portrék, csendéletek lógtak a falakon, öreg bútorok, könyvek, használati tárgyak és néprajzi gyűjtemény - köztük néhány tatár edény is - tették otthonossá a szobákat, mindezek művészi elrendezésben. A ház mostani tulajdonosa, egy nénike, szorgalmasan magyarázott a beléptidíj ellenében, sajnos a magyarázatból nem sokat értettem- művészetről oroszul eddig még semit se tanultam - meg is mondtam neki, hogy inkább beszéljen a gasztronómiáról, azt jobban értem.

A Bahcsiszeráj , a kertek palotája 1532-ben indult fejlődésnek, amikor  Abdul Sahib Jirai kán rezidenciája és a Krimi Kánság palotája lett. A XV-XVII. században iráni, török, olasz és orosz mesterek építgették és szépítgették a négy hektáron elterülő palotaegyüttest, a lakótermek, rezidenciák, kertek és szökőkutak mesébe illően vannak el-, ill. berendezve. Bár 1736-ban a palota leégett és 1783-ban az oroszok elfoglalták a Krímet, a káni rezidenciát II. Katalin cárnő parancsára oly művészien és korhűen helyreállították, hogy ma is csodálkozva szemlélődik az idelátogató.Mint ahogy jómagam is csak ámultam és bámultam. Nem tudtam betelni a csodás épületek, a hárem, a kertek, a mecset és a temető látványával.

A Könnyek Kútja pl. Puskint is megihlette, elbeszélő költeménye a Bahcsiszeráji szökőkút világhíres. Hozzá Aszafjev irt zenét, az  erre táncolt balett hasonlóan remekmű.

Alekszandr Szergejevics Puskin 

A bahcsiszeráji szökőkút 

Sokan, mint én magam is,

meglátogatták ezt a szökőkutat;

de egyesek már nem élnek,

mások meg messze vándorolnak.

Szaádi

Szemét lesütve ült Girej:
Szájában füstölgő borostyán:
Rab udvara leste, mivel
Deríthetné fel a komor kánt.
A palotában néma csend:
Görnyedő, szorongó alázat
Fürkészte: a harag s a bánat
Az úr mord arcán mit jelent?
De intett, gőgösen, a zord kéz,
Türelmetlen, s földig hajolt és
Tovarebbent a szolgahad.

A teremben maga marad
A kán, sóhaj emeli keblét:
Most már vetheti szigorú
Arcáról zajgó lelke leplét:
Így festi a víz tükrös öblét
A közelgő égiháború.

Mi forrhat benne? Mily kegyetlen
vágy s terv zsúfolja s gondolat?
Has hivja megint Moszkva ellen?
Vagy úr törvényt Varsóra szab?
Vérbosszú álma gyújtja arcát?
Fellázadt sok hű csapata?
Özönlő népek riogatják
Vagy a cselszövő Genova?
Nem: un harcolni: a dicsőség
Nem mozdítja félelmes öklét,
Távol van tőle a csata.

Háremébe hatolt talán a
Bűn útján a szentségtörés,
S egy gyaurnak adta szivét

Nem: Girej asszonyainak
Félénk eszébe semmi métely
Nem jut, bús börtönükben, éber
És hideg őrizet alatt
A vigasztalan unalomban
Nincs árulás, nem kél sehonnan
Hívó hang: szépségük örök
Árny rejti, titkos, néma átok:
Melegház üvege mögött
Élnek így az arab virágok.
Számukra mind örömtelen
Fut tova nap és hónap és év,
És velük veszti vágya éhét
Az ifjúság s a szerelem.
És az órák folyása lassú,
Egyforma a holnap, a ma,
Az öröm ritka csoda: hosszú
Renyheség a hárem ura.
A fiatal nők, meg akarva
Csalni szivüket egy kicsit,
Csengve, játszadozva tarka
Cicomáik cserélgetik,
Vagy hol a sok fénylő szökőkút
Sugara fölszáll és lezúg,
Ott imbolyg fák közül előbújt
És tovatűnő csapatok.
Köztük jár-kel az eunuch,
Akit rászedni lehetetlen,
Szeme oly gonosz, s füle úgy
Buzgólkodik a figyelemben.
Ő szabja meg s ő őrzi ellen
A nap rendjét. Amit a kán
Akar, neki az az egyetlen
Törvény, azt lesi, a Korán
Szavait se hűségesebben.
Szerelmet lelke nem kiván,
Rest bálványként tűr dacot és gúnyt,
Dévaj kihivást, megvetést, unt
Könnyet, szitkot, megtört szemet,
Kárba vész sóhaj, gyűlölet,
S epedő, könyörgő tekintet.
Hogy mi a nő, ismeri mindet,
Az álnok, asszonyi nemet,
Ha rab, ha szabad, egyre megy:
Mézmosoly, édes szemrehányás
Nem hat rá: ő oly hideg, ádáz,
Hogy nincs, aminek hinne, szó.

Déltájt, mikor a lángoló
Napban a nők fürödni mennek,
S bomló-szikrázó hajukat
S szivbűvölő bájaikat
Hab csókolja és enyhe permet,
Ott van mulatozásaik
Válhatatlan őre, s unottan
Nézi meztelen foglyait.
S az éj sötétjében is ott van,
Járja az alvó háremet:
Neszt sem adnak a szőnyegek,
Készségesen nyílnak az ajtók.
S ő fekhelytől fekhelyig
Oson: a kán asszonyait
Lesi, mit mondanak az arcok
Álmukról: minden motozást,
Remegést, sóhajt, susogást
Rögtön észrevesz, és jaj annak,
Aki ajkáról önfeledt
Álmában idegen nevet
Röppent, vagy bűnös gondolatnak
Árnyát közli társnőivel.

Mért oly szomorú hát Girej?
Csibukja kihűlt...Mozdulatlan,
De mint aki egy jelre pattan,
Az eunuch a küszöbön áll.
Az úr felkél, előtte már
Nyíl az ajtó, sarkig kitárva,
S ő indul, szótlan, minap
Még szeretett hurik lakába.

Azok gondtalan s urukat
Várva, szőnyegek sima selymén
Üldögélnek, pajzán csapat,
Vagy a szökőkútnál hevervén,
Gyermekded nézik, a halak
Az áttetsző medence alján
Hogy játszanak, keringenek
S hogy úsznak egy-egy fiatal lány
Vízbe dobott gyűrűinek -
Miközben rabnők, halk a szelíd raj,
Friss szörbettel szolgálnak, és
Szinte fölverik az egész
Háremet édes dalaikkal.

TATÁR DAL

"Igaz kárpótlást, végtelen, ád
Az ég a földi könnyekért:
A vén fakir meglátja Mekkát,
S boldog, hogy - bár szenvedve - élt.

Boldog, akit a Duna vérző
Partjain ért dicső halál:
Elébe a mennyben igéző
Mosollyal hurik raja száll.

De még boldogabb, óh, Zaréma,
Aki élvez, szerelmesen,
És téged cirógat a néma
Háremben, Rózsám, Kedvesem!"

Így dalolnak. De hol a hárem
Gyöngye, szerelem csillaga,
Zaréma? Már csak üres álom,
Hogy oly szép, azt hallania:
Mint pálma, amit szél dühe tépáz,
Ifjú feje úgy csügged el,
Semmi sem érdekli: Girej
Nem szereti többé Zarémát!

Elhagyta!...Ah, pedig van-é
Grúz lány még egy ily termet, alkat?
Dús fürtjeid kétszer csavartad
Liliomhomlokod köré:
Igéző szemed fényesebb, mint
A nap, szebb, mint az éjszaka!
Tegnap több mámort és ma több kínt
Kinek mond s mondott a szava?
Kinek ajka gyújt ily parázs kéjt?
Izzóbb kép kinek ajkait?
Hogy bir, veled telitve, másért,
Idegenért dobbanni szív?
De közömbösen és kegyetlen,
Kerül Girej, s te megvetetten
Csak sírsz sok árva éjszakán -
Te gyötrődsz, s egyre komorúl ő,
Mióta itt van, itt az új nő,
A hercegi lengyel leány.