BAHCSISZERÁJ – SIMFEROPOL - YEVPATORIA
Jó reggelt Bahcsiszeráj * Girbe-gurba utakon át a falumúzeumba * A palotában * Kumiszt ittam * A betegség nem jó útitárs * Új barátok a láthatáron * Találkozás egy müezzinnel * A csodaforrás
 |
| Könnyek kútja a káni palotában |
A Bahcsiszeráj , a kertek palotája 1532-ben indult fejlődésnek, amikor Abdul Sahib Jirai kán rezidenciája és a Krimi Kánság palotája lett. A XV-XVII. században iráni, török, olasz és orosz mesterek építgették és szépítgették a négy hektáron elterülő palotaegyüttest, a lakótermek, rezidenciák, kertek és szökőkutak mesébe illően vannak el-, ill. berendezve. Bár 1736-ban a palota leégett és 1783-ban az oroszok elfoglalták a Krímet, a káni rezidenciát II. Katalin cárnő parancsára oly művészien és korhűen helyreállították, hogy ma is csodálkozva szemlélődik az idelátogató.Mint ahogy jómagam is csak ámultam és bámultam. Nem tudtam betelni a csodás épületek, a hárem, a kertek, a mecset és a temető látványával.
A Könnyek Kútja pl. Puskint is megihlette, elbeszélő költeménye a Bahcsiszeráji szökőkút világhíres. Hozzá Aszafjev irt zenét, az erre táncolt balett hasonlóan remekmű.
Alekszandr Szergejevics Puskin
A bahcsiszeráji szökőkút
Sokan, mint én magam is,
meglátogatták ezt a szökőkutat;
de egyesek már nem élnek,
mások meg messze vándorolnak.
Szaádi
Szemét lesütve ült Girej:
Szájában füstölgő borostyán:
Rab udvara leste, mivel
Deríthetné fel a komor kánt.
A palotában néma csend:
Görnyedő, szorongó alázat
Fürkészte: a harag s a bánat
Az úr mord arcán mit jelent?
De intett, gőgösen, a zord kéz,
Türelmetlen, s földig hajolt és
Tovarebbent a szolgahad.
A teremben maga marad
A kán, sóhaj emeli keblét:
Most már vetheti szigorú
Arcáról zajgó lelke leplét:
Így festi a víz tükrös öblét
A közelgő égiháború.
Mi forrhat benne? Mily kegyetlen
vágy s terv zsúfolja s gondolat?
Has hivja megint Moszkva ellen?
Vagy úr törvényt Varsóra szab?
Vérbosszú álma gyújtja arcát?
Fellázadt sok hű csapata?
Özönlő népek riogatják
Vagy a cselszövő Genova?
Nem: un harcolni: a dicsőség
Nem mozdítja félelmes öklét,
Távol van tőle a csata.
Háremébe hatolt talán a
Bűn útján a szentségtörés,
S egy gyaurnak adta szivét
Nem: Girej asszonyainak
Félénk eszébe semmi métely
Nem jut, bús börtönükben, éber
És hideg őrizet alatt
A vigasztalan unalomban
Nincs árulás, nem kél sehonnan
Hívó hang: szépségük örök
Árny rejti, titkos, néma átok:
Melegház üvege mögött
Élnek így az arab virágok.
Számukra mind örömtelen
Fut tova nap és hónap és év,
És velük veszti vágya éhét
Az ifjúság s a szerelem.
És az órák folyása lassú,
Egyforma a holnap, a ma,
Az öröm ritka csoda: hosszú
Renyheség a hárem ura.
A fiatal nők, meg akarva
Csalni szivüket egy kicsit,
Csengve, játszadozva tarka
Cicomáik cserélgetik,
Vagy hol a sok fénylő szökőkút
Sugara fölszáll és lezúg,
Ott imbolyg fák közül előbújt
És tovatűnő csapatok.
Köztük jár-kel az eunuch,
Akit rászedni lehetetlen,
Szeme oly gonosz, s füle úgy
Buzgólkodik a figyelemben.
Ő szabja meg s ő őrzi ellen
A nap rendjét. Amit a kán
Akar, neki az az egyetlen
Törvény, azt lesi, a Korán
Szavait se hűségesebben.
Szerelmet lelke nem kiván,
Rest bálványként tűr dacot és gúnyt,
Dévaj kihivást, megvetést, unt
Könnyet, szitkot, megtört szemet,
Kárba vész sóhaj, gyűlölet,
S epedő, könyörgő tekintet.
Hogy mi a nő, ismeri mindet,
Az álnok, asszonyi nemet,
Ha rab, ha szabad, egyre megy:
Mézmosoly, édes szemrehányás
Nem hat rá: ő oly hideg, ádáz,
Hogy nincs, aminek hinne, szó.
Déltájt, mikor a lángoló
Napban a nők fürödni mennek,
S bomló-szikrázó hajukat
S szivbűvölő bájaikat
Hab csókolja és enyhe permet,
Ott van mulatozásaik
Válhatatlan őre, s unottan
Nézi meztelen foglyait.
S az éj sötétjében is ott van,
Járja az alvó háremet:
Neszt sem adnak a szőnyegek,
Készségesen nyílnak az ajtók.
S ő fekhelytől fekhelyig
Oson: a kán asszonyait
Lesi, mit mondanak az arcok
Álmukról: minden motozást,
Remegést, sóhajt, susogást
Rögtön észrevesz, és jaj annak,
Aki ajkáról önfeledt
Álmában idegen nevet
Röppent, vagy bűnös gondolatnak
Árnyát közli társnőivel.
Mért oly szomorú hát Girej?
Csibukja kihűlt...Mozdulatlan,
De mint aki egy jelre pattan,
Az eunuch a küszöbön áll.
Az úr felkél, előtte már
Nyíl az ajtó, sarkig kitárva,
S ő indul, szótlan, minap
Még szeretett hurik lakába.
Azok gondtalan s urukat
Várva, szőnyegek sima selymén
Üldögélnek, pajzán csapat,
Vagy a szökőkútnál hevervén,
Gyermekded nézik, a halak
Az áttetsző medence alján
Hogy játszanak, keringenek
S hogy úsznak egy-egy fiatal lány
Vízbe dobott gyűrűinek -
Miközben rabnők, halk a szelíd raj,
Friss szörbettel szolgálnak, és
Szinte fölverik az egész
Háremet édes dalaikkal.
TATÁR DAL
"Igaz kárpótlást, végtelen, ád
Az ég a földi könnyekért:
A vén fakir meglátja Mekkát,
S boldog, hogy - bár szenvedve - élt.
Boldog, akit a Duna vérző
Partjain ért dicső halál:
Elébe a mennyben igéző
Mosollyal hurik raja száll.
De még boldogabb, óh, Zaréma,
Aki élvez, szerelmesen,
És téged cirógat a néma
Háremben, Rózsám, Kedvesem!"
Így dalolnak. De hol a hárem
Gyöngye, szerelem csillaga,
Zaréma? Már csak üres álom,
Hogy oly szép, azt hallania:
Mint pálma, amit szél dühe tépáz,
Ifjú feje úgy csügged el,
Semmi sem érdekli: Girej
Nem szereti többé Zarémát!
Elhagyta!...Ah, pedig van-é
Grúz lány még egy ily termet, alkat?
Dús fürtjeid kétszer csavartad
Liliomhomlokod köré:
Igéző szemed fényesebb, mint
A nap, szebb, mint az éjszaka!
Tegnap több mámort és ma több kínt
Kinek mond s mondott a szava?
Kinek ajka gyújt ily parázs kéjt?
Izzóbb kép kinek ajkait?
Hogy bir, veled telitve, másért,
Idegenért dobbanni szív?
De közömbösen és kegyetlen,
Kerül Girej, s te megvetetten
Csak sírsz sok árva éjszakán -
Te gyötrődsz, s egyre komorúl ő,
Mióta itt van, itt az új nő,
A hercegi lengyel leány.
Nemrég történt csak, hogy az égbolt
Fényét meglátta Mária,
S hogy kinyílt, virult, az se rég volt,
S hogy a hercegnek vigasza,
Gyámola lett a drága gyermek -
Ő mondta így, az ősz apa,
És számára törvényt jelentett
A lány ifjú akarata.
Egy gondja volt csak: Máriának
Boldog legyen az élete,
S tavaszi lelkét percnyi bánat,
Még az se árnyékolja be,
Hanem, mint a napfény, ragyogjon:
S hogy majd még asszonyfővel is,
Ha visszagondol, régi, friss
Varázzsal vonzhassa az otthon,
A sok víg, álomröptü nap.
És álom volt a lány, igézet,
Epedő kék szem, szende lélek,
Csupa szép s élénk mozdulat.
Amivel szinte záporozta
A természet, megsokszorozta
Művészetével: lakomák
Csodálták hárfáját s dalát,
Úgyhogy tolongtak a kezéért
Nemesek és gazdag urak,
S érte ifjú szív, szenvedélyét
Titkolva, nem egy megszakadt,
Míg ő, kinek nem verte lelke
Csöndjét még fel a szerelem.
Barátnői közt, mit se sejtve,
Az ős kastély termeiben
Szórakozva élte világát.
Így volt ez. Rég? Nem. A tatárság
Lengyelországra tört vadul:
Emésztő láng se száll, ha gyúl
A gabona, oly szörnyü gyorsan.
A dúlt ország egyszerre porban:
Háború volt: nincs több nemes
Mulatság, erdő, falu hallgat,
Nincs már helye világi dalnak:
A kastély árva és üres.
És üres Mária szobája...
A kápolnában, hol hideg
Álmukban ősök - koronázva
És címeresen - fekszenek,
Új síremlékeket emeltek...
Az apa halott, rab a gyermek...
Kapzsi utód lett úr a váron,
S pusztító járma becstelen
Súlyosul a messzi határon.
Óh, jaj, a bahcsii terem
Őrzi a hercegi leánykát:
A hűs szerájban sorvadoz,
Könnyes magányban, sóhajos
Kínok közt. Kiméli az árvát
Girej: álmát zavarja a
Boldogtalan lány bánata,
És foglya kedvéért a kán
Enyhit a hárem szigorán.
Az új szépséghez a mogorva
Őr nem léphet be, a herélt,
Se éj, se nap, hogy betakarja,
Vagy igazítsa fekhelyét:
Szemét se meri ráemelni:
Magában élhet, csöndesen,
Rabnőjével a fejedelmi
Hölgy a rejtek fürdőhelyen.
Maga a kán is fél zavarni
Foglya nyugalmát, akinek
A pompázatos hárem egy
Távoli részét adta lakni:
Az a szoba most szinte egy
Földöntúli lényt rejteget.
Ott éjjel-nappal ég a lámpa
A Szent Szűz bús arca előtt,
A lélek Tőle kap erőt,
Ő a tört szív vigasztalása:
A csendben bizalom lakik,
És megnyugvást igér a hit,
S egy közeli és jobb világra
Emlékezteti a rabot...
Irigyeitől távol ott
Sír ő: s míg kint a szenvedők is
Élvezik őrült mámoruk,
Bent szigorú szentséget őriz
Egy megmentett parányi zug,
És így a szív, bár száz veszélyt és
Gyászt s bűnt rejt minden pillanat,
Szent zálog, egy isteni érzés
Megtisztult erénye marad...
..........................................
..........................................
Éj van, árny borult az üde
Tauria zöld mezőire,
Babérliget messze ködéből
Idecsattog a csalogány:
Csillagok tábora után
Feljön a hold, s a tiszta égről
Porló ezüsttel hinteget
Völgyeket, erdőt, hegyeket.
Fehér fátylába burkolózva,
Árnyként, mely jön s oson tovább,
Bahcsiszeráj utcáin át
Most sietnek találkozóra
Kapunk ki-be s kapuk előtt
A tatár nők és szeretők.
A palota már néma. Csendes
Éj altatja a háremet.
Csak a nesztelen éj piheg,
Más semmi. Végigjárta rendes
Ellenőr-útját a herélt,
S alszik: de buzgó ijedelme
Lelkét most is zaklatja benne:
Álmában is azzal csatáz,
Hogy minden perc új árulás,
Hol ingsuhogást, suttogást hall,
Hol úgy véli, hogy hang kiált,
Füle csapja be - holtravált
Szíve riad s fél, csupa láz s jaj,
Úgy figyel, előrehajol...
De: csönd...Csak a szökőkutaknak
Dallamos muzsikája szól
A medencékben. S mind vadabbak
A fülmilék dalai,
Kik a tózsáknak könyörögnek:
Az őr soká hallgatja őket,
Majd álma visszaöleli.
Keleti éj! Hol lelni párját
Sötét bájodnak?! Kéjeid
Mézt szűrnek azoknak, akik
Mosolygó Prófétád imádják!
Házuk mily pompázó, buja:
Kertjeik: virágzó csoda:
Óh, meghitt háremek sötétje,
Melyet elönt a holdvarázs:
Mily csönd gyűl az ember szívébe,
Mily gyönyör az elragadtatás!
........................................
Mind alszanak a nők. Csak egy nem:
Alig lélegzik, felkel és
Indul ki. Hogy remeg a kéz!
A zár enged, s ő visszaretten
A nagy éjtől. Nem. Megy. Ijedten
Les a sarokba: a herélt
Csak meg ne törje szenderét...
Óh, az a szív kérlelhetetlen,
S alva is lát a vén zsivány!...
S elsuhan előtte az árny.
............................................
Az új ajtónál tétovázva
Érinti reszkető keze
A meghitt zárat...Vissza?...De
Már belépett, s egyszerre tágra
Nyitja két káprázó szemét
A látvány titka fogva tartja:
Magányosan virraszt a mécs,
Szentségtartó ragyog alatta,
S a Szeplőtlen Szűz szelíd arca
S a Jó jelképe, a kereszt...
Grúz lány, te láttad egykor ezt,
Láttad, még otthon: az riasztott,
Az ébresztett fel valamit:
Lelkedben drága, régi hangok
Zendültek, halk emlékeid!...
Előtte feküdt a vetélytárs:
Arcán szűzi álom heve
És még friss könnyek tündököltek
Bágyadt mosolyban: hogyha méláz
A hold, akkor ragyogja be
Így az esőgyöngyözte földet.
Szinte mintha égből leröppent
Angyal álmodott volna ott,
Ki siratja a sok rabot,
A háremét, Éden leánya...
Óh, Zaréma, szíved mi bántja?
Jaj, egész lelke elszorul,
Letérdel akaratlanul
S imádkozik: "Könyörülj rajtam,
Hallgasd meg, amit kér az ajkam!"
Mozgása, szava, sóhaja
Elrezzenti a szűzi szendert:
Döbbenten nézi ágya mellett
Az idegen nőt Mária.
Remegő kézzel és zavartan
Fölemeli s úgy kérdi halkan:
"Ki vagy, ki éjnek idején
Hozzám jössz?" "Óh, hozzád, tehozzád
Hozom szívemnek árva sorsát,
Melyben csak te vagy a remény.
Számomra az üdv testet öltött,
S élveztem, soká, gondtalan...
De üdvöm immár odavan!
Elveszek, hallgass meg, könyörgök.
Nem itt - nagy messze a hazám,
De képei a múlt napoknak
Emlékemben, bár tétován,
Ma is varázsosan ragyognak:
Bércek öveznek, szilajon
Zúgó víz, hegyek, óriások,
És áttörhetetlen vadon
És más törvények, más szokások.
Mi hozta ide utamat,
Azt nem tudom, már csak a tengert
Látom, és fent, vitorlák alatt,
Látok még valakit, egy embert,
Egy férfit...Bánat s félelem
Eddig nem ijesztett sosem:
S a háremben, békés magányban,
Virágként, mely repesve nyit,
Alázattal, megadva vártam
A gyönyör első csókjait.
Titkos vágyaim teljesültek.
Girej földi örömökért
Megutálta a szörnyü vért,
A harcot, portyát, és derültebb
Lélekkel háremébe tért.
Vágyva sorakoztunk elébe.
Ragyogó szeme hallgatag
Átfutott rajzunk, s rám tapadt.
Nevem mondta...S azóta vége
Nem volt üdvünknek: tiszta láng
Maradt szerelmünk: se gonosz vád,
Se gyanú, mérges fulánk,
Semmi féltékenység s unottság
Nem zavarta fényét soha...
S ekkor jöttél te, Mária!
Jaj, a lelkét azóta bűnös
Gondolatok töltik tele:
Panaszomra válasza hűvös,
Nem ad szívem könnyeire,
Sóhajaimat unja, semmi
Kedve, mint rég, velem csevegni,
Szerelme hozzám megfagyott...
Nem te kavartad ezt az örvényt,
Tudom, nem bűnöd, ami történt...
De most jól figyelj: szép vagyok,
Az egész háremben egyetlen
Vetélytársam csak te lehetsz:
De én szenvedélyre születtem,
S ahogy én, te sosem szeretsz:
Gyenge lelkét mért zaklatod hát
Hideg szépségeddel? Szívén
Hadd legyek én úr! Ő enyém:
Csókjai ajkam bíborozták,
Hozzám szörnyü eskü köti
Minden gondolatát örökre -
Világom ő, mint én neki,
S jaj, a hűtlensége megölne...
Lásd, térdet hajtok és fejet,
És sírva szólok, és remegve,
Nem vádolva - nincs miért! - csak esdve:
Hagyd meg régi Girejemet,
Add vissza békém, régi üdvöm!...
Ne felelj semmit: ő enyém,
Csak beléd vakult. Kérleléssel,
Ha tetszik, daccal, megvetéssel
Fordítsd magadtól énfelém.
Esküdj! Én ugyan a Koránért
A kán rabnői közepett
Elhagytam régi hitemet,
De a vallás, melyben anyám élt,
A tied - esküdj arra, hogy
Girejt Zarémának hagyod...
Másképp...ha nem...ha lehetetlen...
Vigyázz: van tőröm, fegyverem!...
Én a Kaukázusban születtem!"
Így szólt s eltűnt. Lélektelen
Nézett a hercegnő utána.
A kínzó szenvedély maga,
Mint a sötét éj zavara
Hatott az ártatlan leányra,
De hogy iszonyúk a szavak,
Megsúgta a zord indulat.
Mi könny menti meg, mily könyörgés
A gyalázattól? Végzete,
Hogy szűz ifjúsága letelt, és
Most ágyasnak kell lennie?
Nagy Isten! Bár hagyná meg e
Rejtett zugban Girej örökké,
Vagy jönne gyors vég, hogy sose
Kelljen már rettegnie többé
Attól, ami még hátra van!
Óh, Mária, mily boldogan
Itt hagyná e vészes világot!
Ami szent volt, mind tovaszállott,
S múlt nincs, csak az álmaiban!
Mit vár a romok közt, ahol
Elhamvadt minden nemzedéke?
Órája ütött, égi béke
Hívja fel, s szülői mosoly.
.......................................
Szállt az idő, Mária nincs már.
A szép árva elszenderült:
Ahová vágya szárnyain szállt,
Új angyalnak égbe került.
Mi vitte sírba? Tán a fogság
Reménytelen, nagy bánata?
Betegség? Más baj? Oka volt száz:
Ki tudja?!...Nincsen Mária!...
A hárem gazdátlan. Girejre
Nem hat többé a női báj:
Gonoszul kergeti tatár
Hadait az idegenekre:
Vérszomjasan, gyilkolva, dúlva
vágtat viharos háborúkba:
De új érzések fojtva-gyúlt
Tüze perzseli őt is: éles
Kardját gyakran emeli véres
Sújtásra, aztán mégse sújt,
Csak áll, sápadtan, dermedezve,
Körülnéz, ajkán valami
Rémült susogás - hallani -
Tán egy név kél, és íme össze-
Folynak két szeme könnyei.
Soha többé nem látta arcát
A hárem, az elfeledett.
Vénül és fonnyad a rideg
Herélt körül a fiatalság,
A sok bús nő. Az egykori
Grúz lányt, ki oly szép volt, remek szép,
A hárem néma őrei
A rohanó vízbe vetették
Azéjt, hogy a hercegi lány
Szűnt meg szenvedni, ő is, és e
Kis jel azt mondja: bűne tán
Oly szörnyü volt, mint büntetése.
A Kaukázus népeire
És békés orosz tanyákra
Tüzét elszórva a fene
Girej visszatért Tauriába,
S márványszökőkutat emelt
Mária nevével a kert,
A szerájkert csöndes zugában.
Az emlékmű mohamedán
Holdján kereszt áll glóriában.
(Vakmerő jelkép, igazán
Torz vétke az ostobaságnak?)
Feliratát pár röpke század
Máig sem emésztette el,
És az idegenszerü fej
Szeme mögül keskeny patakban
Könny csurog megállíthatatlan
A hideg márványon alá:
Bús anya sír így, fájva, halkan,
Vízbefúlt gyermeke után.
A környék lányai pedig,
Őrizve titkát tűnt időknek,
A komor emléket a Könnyek
Szökőkútjának nevezik.
Elhagyva végre vad világát
Tivornyáimnak, Északot,
Felkeresem a bús romok
Bahcsiszeráji palotáját.
Bolyongtam az egykor vidám
Folyosókon, hol a népek
Ostora, az iszonyu kán,
Harc után dőzsölt, heverészett,
Fényűző tétlenség ura.
Még most is kéjt lihegnek a
Tört csarnokok, a buja kertek,
Rózsa lángol, vizek szökellnek,
S rajzot kúszó venyige von
Az aranycsillámú falon.
Láttam, düledeznek a rácsok,
Mögöttük, borostyánfüzért
Morzsolva, eleven virágok,
Sóhajos nők halk raja élt!
Láttam temetőjét a kánnak,
S a királyok végső lakának
Kőturbános oszlopait
Nézve úgy éreztem: a végzet
Márványnéma szavai élnek
Bennük, s a halált hirdetik.
Hol azok a kánok? A hárem?
A gyász s csönd szinte rám tiport.
Oda minden!...Csak a varázs nem,
Mellyel a szív úgy tele volt:
A zengő víz s a rózsamámor
Fölemelt, kivitt a világból,
Valami titkos lelki fény
Öntött el édes mámorával,
S a kert mozgó árnyai által
Egy nőalak suhant elém!...
..................................
Barátaim, kinek az árnyát
Láttam ott? Mondjátok, kinek
Arca kísért annyi szobán át?
Ki volt, ki folyton követett?
Az angyal Mária jelent meg,
Vagy a lázlelkű gyötrelem,
Zaréma kísértett a termek
Során, dúltan s féltékenyen?
Emlékszem, egy még földi szépség
Volt az a szép arc, drága szem:
Az kapja száműzött szívem
Minden parányi rezzenését!...
Elég! Hagyd abba, esztelen!
Üres epedés, hagyj, ne zaklass!
Megkapta már, amit te adhatsz,
A boldogtalan szerelem:
Térj észre! Kínjaid rabágyát
Csókolni még meddig fogod
S szerénytelen lanton világgá
Zengeni őrült bánatod?
Múzsák híve, béka barátja,
Felejtlek, hírnév s szerelem!
Óh, Szalgir partja, nemsokára
Színeid köszöntik szemem!
Zöld pástok, lejtők, zegzug öblök,
Meghitt emlékek őrei,
S tauriai habok, özönlők,
Ti fel fogtok deríteni.
Óh, szem vigasza földi pompán!
Él minden! Bércek erdei!
Óh, völgyek varázsa! Borostyán!
Szőllők drágakő-fürtjei!
Hullám s jegenyék hűse: minden
Remény ott és édes vigasz,
Ha jön a reggel rózsaszínben,
S hegyi útján parthoz fut az
Odaszokott ló, és az ember
Elé zöld végtelen terül,
És tündökölve zúg a tenger
Aju-Dagh sziklái körül!...
/Ford.: Szabó Lőrinc/
(1823)
A palotában egy pár orosz turistán kívül csak egy német házaspárt láttam, akiket hiába üdvözöltem, még arra se méltattak, hogy egyet böffenjenek. Ezen úgy felmérgelődtem, hogy azonnal leszakadtam a birkák módra terelt csoportról és a múzeumszemélyzetnél kerestem menedéket. Török tudásom megnyitott minden zárt és ajtót, a török-magyar-tatár rokonságon úgy összebarátkoztunk, hogy engem külön kalauzoltak a palotában. A borsos belépő most alaposan megtérült, mert amit láttam, az minden képzeletet fölülmúlt. Festmények, faragások, csipkék, hímzések, szőttesek, könyvek, teás és kávésedények, konyhaedények, fegyverek, vallási kegyszerek, kulcsok, ruhák, diszitések, szőnyegek, cipők, kendők, fejfedők, bútorok, párnák, asztalok, hangszerek, tudományos könyvek, kézzel irt könyvek, kovácsmunkák, rajzok, fotók, hosszú nyílvesszők, nyergek,poncolt edények stb. mind azt bizonyították, hogy művelt nagy nép volt a tatár, volt érzékük a széphez, tudták értékelni a különleges dolgokat, értettek az építkezéshez, a lovakhoz és az ékszerekhez, no meg a kardforgatáshoz is.
Öregasszony háziasszonyomhoz visszatérőben minden kicsi butikot végigbogarásztam és mindenféle ennivaló végigkóstolása után nagy örömömre kumisz került a tasolyomba. Két üveggel is megvettem, amit a hazafelé vezető úton elszpogattam. A kanca és tehéntej keveréke - amibe állitólag köptek is hogy megerjedjen - úgy kiütött, hogy alig tudtam hazatámolyogni. A kissé édes, enyhén savanykás ital jól esett ugyan, de nem számítottam arra, hogy fejre állok tőle.
Gyorsan elbúcsúztam kedves öreg nénikétől és ahogy megjött a simferopoli vonat, egyből felültem és már aludtam is.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése