Magyarjárás Tatárországban (7)

ARMIANSK-DZHANKOY

Egy csupablokk város - A múzeum is blokkban van - Sok a kimucsi - Feltűnnek az első tatárok - A jegyre tessék vigyázni! - Nesze neked fogd meg jól! - Unom már a szárított halat - Az elektricska

Tatár és ukrán kislány - szépek...

Armianskba valamikor hajnalban érkeztem meg mint egyedüli utas, mert rajtam kívül senki sem szállt le a vonatról. Első utam az ürességtől kongó váróterembe vezetett és gyorsan ágyat vetettem magamnak a cementpadlóra, mert a vonatban sehogy sem tudtam aludni. Nem is annyira a tömény szesz-, káposzta- és izzadságszaggal kevert lábszag zavart, inkább a horkolás, böfögés és szellentés. Hiába járkáltam ide–oda, költözködtem egyik helyről a másikra, a földszinti és emeleti priccseken is egyforma hangosan hortyogtak, motyogtak és fújták a kását teljes gőzzel.

Reggelre jól összefagytam az armianski váróterem kövén, alig tudtam magam összehajtogatni úgy elgémberedett a lábam és a karom. Reggeli nélkül siettem a városi piacra, de itt semmi különöset nem láttam. Rengeteg gabona, halom füstölt hal és egy csarnokra való disznóhús fogadott. Annál nagyobb látványosságot jelentett maga a város arculata. A sok betonblokk és park. Ilyen sok parkot és zöldövezetet még sehol sem láttam. Kész erdő ez a város. Beton és nyirfaerdő. Még a hivatalok is a tömbházakban voltak. Úgy látszik itt ez a divat. Itt láttam az első kék-fehér-piros krími zászlót. Jól megfért az ukránnal. Ez azt jelenti, hogy megérkeztem a Krímbe. Talán azért is van Armiansk címerében kapu és kulcs, mert itt lépünk be a Krími Köztársaságba.

Lssan-lassan az utcák megteltek árusokkkal, így akadt más látnivaló. Elsősorban a kimuchi árusok. A kimuchi egy csípős koreai savanyúság, olyasmi mint a japán tsukemono vagy a mi csalamádénk, csakhogy ezt a kimuchit mindenféle zöldségből lehet készíteni. Az árusok kivétel nélkül vágott szeműek voltak, legnagyobb sajnálatomra nem tudtak se japánul, se kínaiul, se koreaiul. Dédjeik talán akkor menekültek el Koreából, mikor országukat lerohanták a japánok. Azóta hányódnak, egyik országból a másikba. Egy ilyen kimuchi árustól jól bevásároltam, majd vettem kefirt és kenyeret egy kis bódéból. Jól esett a sok szárított hal után. Egyébként a kis bódéban 32 féle kenyeret számoltam meg. Fehér, barna, félbarna, és minden féle ízű-formájú rozs- és árpakenyerek közül válogathattam.

Reggelizni egy padra telepedtem és evés közben végignéztem a munkába induló embereket. A férfiak kissé kopottan ugyan, de mind frissen borotválkozva, bepacsulizva, kezükben az elmaradhatatlan munkáselemózsiával. A nők ennél alaposabban kiöltöztek, a frizurára, sminkre még ebben a csupablokk városban is odafigyeltek.

A múzeumot csak sok kérdezősködés után találtam meg egy lerobbant tömbház alatt, és a kiállitott emékeket,régiségeket szemlélve megtapasztaltam,hogy Armiansk, régi nevén Ermeni bazar bizony látott szebb napokat is. Valaha itt volt az örménység egyik legnagyobb kereskedelmi támaszpontja, nemhiába hivták a tatárok Ermeni bazarnak(örmény piac) ezt a 18 században örmények és görögök által alapitott várost.

A régész szoba, állatos kiállitás, kommunista vívmányok terem, polgárháborús kiállítás, afgán háborús szoba megtekintése után leginkább a népművészeti tárlat, az éremgyűjtemény, a pipatöredékek és a második világháborús német kegyetlenségeket megörökítő tablók előtt időztem. E legutóbbi nagyon megrázott:német katonák fejeztek civileket konyhaaasztalon ,birkák módjára lemészárolt falusi emberek hevertek temetetlenül a piactéren és nők lógtak a bitófán. Egy másik fényképen büszke német katona tartotta a táblát:

AZ OROSZOKNAK MEG KELL HALNIUK,

HOGY MI ÉLHESSÜNK...

Rettenetes!

Magyarjárás Tatárországban (2)

GIURGIULEŞTI-CESMEKÖY-ETULIA-VULCĂNEŞTI

Barátaim, az iskolások Cesmeköyüben 

Magyarok nyomában - Kérdezzük meg a halottakat - Látogatás a helyi múzeumban - Újra iskolás vagyok  -Az etuliai múzeumban - Sofia Koca és munkássága - Autogram és fénykép - Tatár falunevek

Reggel korán keltem, hogy a nappal versenytfutva indulhassak felfedezőútra a szomszéd falvakon át Cesmeköybe, ahová régóta szerettem volna eljutni, elsősorban mádzsár nevű lakosai, illetve a róluk szóló tudósitások miatt.

Giurgiulesti-ben már kora reggel találkoztam autóbuszra várakozó emberekkel, akik kérdésemre azt válaszolták, hogy azonnal jön a busz, csak legyek türelemmel. Tiz perc, fél óra  után a türelem elfogyott és inkább gyalog nekivágtam, mert a reggeli friss levegő eléggé csipett. Mire beértem a szomszéd faluba, utolért a giurgiulesti-i autóbusz, egy ütött-kopott jármű, amely valószinűleg 40-50 évvel ezelőtt élhette virágkorát. Csupa női utas közé kerültem, akik gondolom valamilyen mezei munkára igyekeztek, mert erősen rusztikusan voltak öltözködve. A pár lejért, amibe a jegy került, elég tekintélyes távolságot tettünk meg, de nem is a távolság leküzdése végett örvendeztem, inkább annak, hogy a rossz úton a rossz buszban nem estünk darabokra. A sofőr egy művész érzékenységével manőverezett a gödrök és a huppanók között, eközben egész végig a pedálokat rugdosva, a fogantyúkat rángatva küszködött, hogy életben tartsa roskatag járműve motorját. A busz annyit köhögött, mint egy rossz tüdőbajos, igy küszködve fogyasztottuk a kilométereket és hagytuk magunk mögött a táblát soha nem látott kereszteződéseket. Ha gyalogoson próbálok célbajutni, egészen biztos hogy elkeveredem valamerre, mert itt nem lett volna kitől megkérdezni az utat. Cesmeköyü faluban leszállás után lefényképeztem a buszt, ezt nagyon mulatságosnak tartották a buszbéli nők, akik a sofőrrel együtt kacagva élvezték, hogy én milyen bolondos tursita vagyok: roncsokat fényképezek.

Ha eddig románul - illetve moldávul - értekeztem, most át kellett váltanom oroszra, vagyis inkább törökre, mivel immár gagauz területen inkább az orosz járta.

Cesmeköyü Gagauzia egyik legnagyobb és legfontosabb falva.A gagauzok itt valóságos szigetté tömörülve élnek a moldáv tömbben, és a parasztemberek mellett komoly értelmiségi réteg is munkálkodik Gagauzia jövőjéért.A falu a nogai tatárok egyik törzséről kapta a nevét, eredetileg Csismeköjnek hivták.Ebből lett később Csesmeköj.

Állitólag azért hivják igy a települést, mert a közelben nagyon sok a forrás. Régebb tatárok lakták, a gaguzok csak 1752-54 között érkeztek ide, miután megpróbáltak letelepedni előbb Lengyelországban, majd Ukrajnában.

Cesmeköyü faluról először a vulcanesti-i Vaszilij barátomtól hallottam, aki elsősorban arra hivta fel a figyelmemet, hogy ebben a faluban sok Mádzsár nevű ember él, kik nevük után itélve valamiféle magyar származékok, csupán azt nem tudni, honnan és mikor érkeztek ide, hogy aztán eloroszosodva, elmoldávosodva és elgagauzosodva egész nemzetségeket hozzanak létre és olyan elterjedté tegyék a Mádzsár nevet, mint amilyen mondjuk nálunk a Kovács vagy a Kis. Ha pedig a tatárok idejéből maradtak, akkor még érdekesebb a kirakójáték, hogyan és miért kerültek magyarok a tatárok közé, akik a gagauzoknak vagy moldávoknak semmitmondó, teljesen közönséges, de a mi szivünket megdobogtató nevű lakosok.

Rövid ide-oda bóklászás után megtaláltam a falusi iskolát, kultúrházat és múzeumot, csakhogy ezek mind zárva voltak, úgyhogy amig elérkezik a nyitás ideje, gondoltam, megnézem a temetőt. Lám mit mondanak az ott nyugvó Mádzsár testvérek.

Török beszédemet nagyon jól megértették az útonjárók, annál kevésbé értettem én az ótürk gagauz válaszokat, amelyek ráadásul valami furcsa tájszólásban hangzottak el. Úgy látszik, a Ceadir Lunga-i, Comrat-i, és Vulcanesti-i beszéd után meg kell szoknom a Cesmeköyü-i dialektust is.

A temetőt pechemre toronyiránt közelitettem meg, nem a falusiak által használt ösvényeken, ezért előbb egy vizmosáson, aztán egy szemétdombon kellett átverekednem magam, de megérte a fáradságot, mert mindjárt az első utamba kerülő sirkövön ezt irta: Mádzseár. Később ahogy bejártam a temetőt, egyre több és több magyaros sir került elő. Más sirokat is láttam, többre a gagauz nevet eloroszositva vésték fel cirill betükkel. Mindezek ellenére takaros egy temető volt, csinos, gondozott sirokkal, virágokkal beültetve. Még a régi sirhantokat is frissen felhányták és koporsóformára szépen lelapogatták. Ami a legfontosabb: majdnem mindegyik sirkő, kerités, mini emlékmű vagy kopja, amely  gagauz világoskékre mázolva hirdette, hogy ázsiai nép fiai nyugodnak itt, akik a kéktürkök leszármazottai. Mint ahogy a mi falvainkban is büszkén hirdeti a világoskék turániságunkat, kéktörök vérünket.

Az új temetőn túl rábukkantam a régi temető földbe süllyedt sirköveire és az ezek mellé tűzött félig már elkorhadt kis kopjákra. Ezek kissé recézetten, kissé egyszerűen, de tüntetően kékre festve jelezték a sirt. A sirkövek között nőszirmok boritották a földet és olyan buján, olyan sűrűn tenyésztek, hogy valóságos virágoskert látszatát keltették a szemlélőben. Azt hiszem, soha ennél békésebb, nyugodtabb és főleg virágosabb temetőt nem láttam. Pedig jó egynéhányban megfordultam.