 |
| Barátaim, az iskolások Cesmeköyüben |
Reggel korán keltem, hogy a nappal versenytfutva indulhassak felfedezőútra a szomszéd falvakon át Cesmeköybe, ahová régóta szerettem volna eljutni, elsősorban mádzsár nevű lakosai, illetve a róluk szóló tudósitások miatt.
Giurgiulesti-ben már kora reggel találkoztam autóbuszra várakozó emberekkel, akik kérdésemre azt válaszolták, hogy azonnal jön a busz, csak legyek türelemmel. Tiz perc, fél óra után a türelem elfogyott és inkább gyalog nekivágtam, mert a reggeli friss levegő eléggé csipett. Mire beértem a szomszéd faluba, utolért a giurgiulesti-i autóbusz, egy ütött-kopott jármű, amely valószinűleg 40-50 évvel ezelőtt élhette virágkorát. Csupa női utas közé kerültem, akik gondolom valamilyen mezei munkára igyekeztek, mert erősen rusztikusan voltak öltözködve. A pár lejért, amibe a jegy került, elég tekintélyes távolságot tettünk meg, de nem is a távolság leküzdése végett örvendeztem, inkább annak, hogy a rossz úton a rossz buszban nem estünk darabokra. A sofőr egy művész érzékenységével manőverezett a gödrök és a huppanók között, eközben egész végig a pedálokat rugdosva, a fogantyúkat rángatva küszködött, hogy életben tartsa roskatag járműve motorját. A busz annyit köhögött, mint egy rossz tüdőbajos, igy küszködve fogyasztottuk a kilométereket és hagytuk magunk mögött a táblát soha nem látott kereszteződéseket. Ha gyalogoson próbálok célbajutni, egészen biztos hogy elkeveredem valamerre, mert itt nem lett volna kitől megkérdezni az utat. Cesmeköyü faluban leszállás után lefényképeztem a buszt, ezt nagyon mulatságosnak tartották a buszbéli nők, akik a sofőrrel együtt kacagva élvezték, hogy én milyen bolondos tursita vagyok: roncsokat fényképezek.
Ha eddig románul - illetve moldávul - értekeztem, most át kellett váltanom oroszra, vagyis inkább törökre, mivel immár gagauz területen inkább az orosz járta.
Cesmeköyü Gagauzia egyik legnagyobb és legfontosabb falva.A gagauzok itt valóságos szigetté tömörülve élnek a moldáv tömbben, és a parasztemberek mellett komoly értelmiségi réteg is munkálkodik Gagauzia jövőjéért.A falu a nogai tatárok egyik törzséről kapta a nevét, eredetileg Csismeköjnek hivták.Ebből lett később Csesmeköj.
Állitólag azért hivják igy a települést, mert a közelben nagyon sok a forrás. Régebb tatárok lakták, a gaguzok csak 1752-54 között érkeztek ide, miután megpróbáltak letelepedni előbb Lengyelországban, majd Ukrajnában.
Cesmeköyü faluról először a vulcanesti-i Vaszilij barátomtól hallottam, aki elsősorban arra hivta fel a figyelmemet, hogy ebben a faluban sok Mádzsár nevű ember él, kik nevük után itélve valamiféle magyar származékok, csupán azt nem tudni, honnan és mikor érkeztek ide, hogy aztán eloroszosodva, elmoldávosodva és elgagauzosodva egész nemzetségeket hozzanak létre és olyan elterjedté tegyék a Mádzsár nevet, mint amilyen mondjuk nálunk a Kovács vagy a Kis. Ha pedig a tatárok idejéből maradtak, akkor még érdekesebb a kirakójáték, hogyan és miért kerültek magyarok a tatárok közé, akik a gagauzoknak vagy moldávoknak semmitmondó, teljesen közönséges, de a mi szivünket megdobogtató nevű lakosok.
Rövid ide-oda bóklászás után megtaláltam a falusi iskolát, kultúrházat és múzeumot, csakhogy ezek mind zárva voltak, úgyhogy amig elérkezik a nyitás ideje, gondoltam, megnézem a temetőt. Lám mit mondanak az ott nyugvó Mádzsár testvérek.
Török beszédemet nagyon jól megértették az útonjárók, annál kevésbé értettem én az ótürk gagauz válaszokat, amelyek ráadásul valami furcsa tájszólásban hangzottak el. Úgy látszik, a Ceadir Lunga-i, Comrat-i, és Vulcanesti-i beszéd után meg kell szoknom a Cesmeköyü-i dialektust is.
A temetőt pechemre toronyiránt közelitettem meg, nem a falusiak által használt ösvényeken, ezért előbb egy vizmosáson, aztán egy szemétdombon kellett átverekednem magam, de megérte a fáradságot, mert mindjárt az első utamba kerülő sirkövön ezt irta: Mádzseár. Később ahogy bejártam a temetőt, egyre több és több magyaros sir került elő. Más sirokat is láttam, többre a gagauz nevet eloroszositva vésték fel cirill betükkel. Mindezek ellenére takaros egy temető volt, csinos, gondozott sirokkal, virágokkal beültetve. Még a régi sirhantokat is frissen felhányták és koporsóformára szépen lelapogatták. Ami a legfontosabb: majdnem mindegyik sirkő, kerités, mini emlékmű vagy kopja, amely gagauz világoskékre mázolva hirdette, hogy ázsiai nép fiai nyugodnak itt, akik a kéktürkök leszármazottai. Mint ahogy a mi falvainkban is büszkén hirdeti a világoskék turániságunkat, kéktörök vérünket.
Az új temetőn túl rábukkantam a régi temető földbe süllyedt sirköveire és az ezek mellé tűzött félig már elkorhadt kis kopjákra. Ezek kissé recézetten, kissé egyszerűen, de tüntetően kékre festve jelezték a sirt. A sirkövek között nőszirmok boritották a földet és olyan buján, olyan sűrűn tenyésztek, hogy valóságos virágoskert látszatát keltették a szemlélőben. Azt hiszem, soha ennél békésebb, nyugodtabb és főleg virágosabb temetőt nem láttam. Pedig jó egynéhányban megfordultam.
