Tolmács voltam Osztrákiában (1)

(Csak felnőtteknek!)

Eddig még sosem hozta úgy a sors, hogy saját pénzen jussak el Ausztriába,és sajnos, a más pénzén se volt lehetőségem ott elidőzni, ezért nem maradt más hátra, mint tolmácsmunkát vállalni és fordítva-ordítva-ordítva-fordítva (mert bizony egy építkezésen óriási a hangzavar) megtapasztalni, miként élnek, dolgoznak és gondolkodnak a sógorok, és úgy általában hogyan kell helyezkedni ebben az országban.

A tavalyi kirándulásom már olvasható blogomon (Tiroli tolmácsnapló), lássuk hát, mit eredményezett a hirtelen adódott alkalom megragadása. E könyv nem jobb és nem is rosszabb a Tiroli tolmácsnaplónál, csupán eltérő. Mássága a mozaikszerű darabkákban áll, melyekből talán hasznos képet alkothatunk az osztrák világ egy szeletéről.

Egyetlen járható útja volt az anyaggyűjtésnek a tolmácsolás, sok kitérővel, zsákutcával és sok „felkörcölnivaló” kutyagumival, mert a gyűjtés ritmusát, tempóját és milyenségét nem én határozom meg, hanem a pillanatnyilag rendelkezésemre álló idő, a jószerencse, a hirtelen alkalmazkodóképesség, a váratlan fordulatok és a leleményesség, ahogyan a káoszból, a fölösleges vagy teljességgel használhatatlan információhalmazból netalán a semmiből kihalászom az érdekesnek, bizarrnak netalán tanulságosnak ítélt dolgokat. Végól pedig az olvasó feladata lesz megszitálni a könyv anyagát, saját ízlése szerint válogatva a neki tetszőt, érdeklődésének megfelelőt.

40 eurós szegbe ülök...

Amíg a munkásokkal teletömött szerszámosautóval megtettük az 1500 km-es távot Salzburgig, egészen laposra ültem magam. Ettem-ittam, olvastam, tanultam menet közben, sőt még aludtam is, hogy jobban teljen az idő. Mert nekem még az alvásomat is fizetik. Ahogy a lábamat kitettem az ajtón, nekem máris ketyeg az órám, mint egy rossz taxisnak. Bár kissé nehéz ez a fajta pénzkereset, 10 órákat aludni egyhuzamban nem semmi. A végén keresnem kellett a nyakamat és a hátamat...

Még napvilágnál érkeztünk, jó megvilágításban élvezhettük, hogy az utcán mindenki külföldi: csupa néger, kínai, török, arab és kelet-európai. De nem csak az utcán sétafikáló emberek külföldiek, mert külföldi a hotelek és az éttermek személyzete, a virág- és szendvicsárus, a takarító. Az iskolákban 40 féle nyelvet beszélnek szünetben.

(Na, és hol vannak az osztrákok? Hát, otthon. Vakaróznak és várják a segélyt, kutyát vagy macskát tartanak gyermek helyett...)

A fogadóban ahol megszálltunk, török volt a tulajdonos, a pincérek háromnegyede, a szakácsok kilencven százaléka. Ügyesen csinálják ezek a törökök, ahová egyszer betették a lábukat, ott egyből összekapaszkodnak a családok, kolóniát alkotnak, egymást segítik, pártolják, nem is kell tudni németül, sőt még a kurdnak is adnak egy esélyt.

A székely pedig ahelyett, hogy külföldön kolóniát csinálna, inkább veri a mellét a két féltéglával, nagyokat pöffeszkedik március 15-én, rág, mar, fúr mindenkit maga körül, a vallása csak egy szép népszokás, mert nem tart egybe, nem mutat utat a jövőbe.

A recepción egy vékony girnyác alak fogadott, őszre festett hajjal. Feje kicsi, teste göthös, bajsza-szakálla sosevolt, hangja női, őmaga buzi. Ufó generáció, kólán, csipszen nevelkedett nejlon gyermek, városi sápadtarcú.

Panaszkodott nekem egy sógor, hogy sok náluk a külföldi. Hát ki hívta be őket, édes egy komám? Biztosan nem tetszett a piszkos és nehéz munka a bennszülötteknek, ugye? Gyermeket kéne csinálni s azokat munkára nevelni. Lenne dolgos kéz elég. Persze az igényből és a nagyzolásból egy kicsit lennebb kéne adni...

Láttam egy plakátot az utcán. Sífelszereléses török mellett szalonnás tojásrántottareklám. Jókora ellentmondás.

Az első munkanapon hamar letéttették a munkásokkal a szerszámot és meghívtak megnyitó partira. A beszédek után még azt is bemondták, hogy van helal hús, kolbász a mindenevőknek készített ételek mellett. Büfé volt salátákkal, sült húsokkal, töméntelen sörrel és egyéb bódító italokkal. Alaposan bepofáztunk. Csak még nem tudtuk, hogy ezt a lakomát később többször is ki fogjuk szarni. Nekem személyesen nem ízlett a krumplisaláta, túl ecetesnek találtam. Német gusztus.

Szegbe ültem. Az egyik reggel még munkakezdés előtt helyet csináltam a munkásoknak egy betonkoloncon, s hogy ne üljenek a hidegre, még egy hosszú lécet is tettem a fenekük alá. Majd én is odatelepedtem. Rá egy hatalmas szegre, amit nem vettem észre. Jó tövig, szerencsére messze távol a centrumtól. No jól van, kiléptem egy dokihoz, ide a szomszéd utcába. A kasszásnő szerint 40 euró egy tetanuszoltás. Innen gyorsan el. Kövér Gerhardt munkavezetővel elmentünk a városi kórházba, itt 189 eurót akartak behajtani, csak a vizsgálatért. Nem maradt más hátra, mint visszamenni a szomszéd utcába. A munkavezető adott 50 eurót a saját zsebéből, hogy oltassam be magam. A dokit épp Szeg doktornak hívták. No, én itt jól bevásároltam! Három percet voltam benn, a doki épp csak annyit kérdezett, hogy mikor kaptam tetanuszt utoljára. Mondom, 2 éve. No, akkor neked nem kell új oltás - mondta, és kiállított egy számlát 40 euróra. Muszáj volt kifizetnem, mert a titkárnő elvette az útlevelemet. A dokinak búcsúzáskor még megjegyeztem: én megértem, hogy a doktorok is meg kell éljenek, de akkor hol van az emberség, mert lássa, meg se vizsgált, oltást se adott. És 3 perc alatt kipréselt belőlem 40 eurót. Szeg doktornak még a szeme se rebbent, azt mondta, hogy neki ez a kötelessége, az orvosi szaktekintélye került ennyibe, elvégre ott a diplomája a falon, láthatom. Mondom, én látom, de ejsze az ócskapiacon vette azt a diplomát, vagy a lottón nyerte, mert nem embernek való. S ezzel otthagytam.

Kifele menet a papírt valahol elveszítettem, mert elkapott a nevetőgörcs, de olyan, hogy még hasonlót nem láttam, nem hallottam, olvasni se olvastam.

Megnéztem a szeget amibe beletelepedtem. Nem volt rozsdás. Vadonatúj szeg volt. Kihúztam a fából és eltettem emlékbe, hogy legyen egy 40 eurós szegem.

Ebédre otthonról hozott kenyérmaradékot, kókuszt és mazsolát ettem. Víz nélkül. A többiekkel elmentünk vásárolni a közeli áruházba. Majd hanyattestünk: még Bécsnél is drágább ez a város. Egyébként jó tudni németül. Nem veszel konzerv helyett macskaeledelt. Vagy tubusos majonéz helyett homokos kéztisztító krémet.

(Folytatjuk)

Magyarjárás Tatárországban (11)

ODESSZA

A kereskedőnegyedben * Koldusok * Lakás kiadó! * Az idő lassan telik * Hazafelé

Odessza, állomás

Odesszában  a visszajáró régi ismerős jártasságával vettem magam a kereskedőnegyed forgatagába. Persze nem hagytam ki a bazárt sem, ahol már egyszer megfordultam, de leginkább a régi Odessza kereskedőházai, ócskapiaca érdekelt. Aztán ott voltak a fedett vásárcsarnokok és a rengeteg sok butik megszámlálhatatlan mennyiségű áruval. A régi boltok azonban le voltak zárva, kerítés gátolt meg abban, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a hosszú sorba húzódó üzletegyüttest. Ezeket lebontásra ítélték, a bejárati és kijárati kapun ott lógott a tábla. Az ócskapiac árukínálata aztán minden veszteségért kárpótolt, s annak ellenére, hogy már alig volt pénzem, egészen elmerültem az ócskaságok vizsgálatában. Néha a sok kacat és a szovjet éra limlomjai között egy-egy antik tárgy is feltünt, hogy aztán újra alámerüljön. Régi lerobbant teherautókat is láttam, ezeket egy erős ajtó és pár lakat segítségével átalakították butikká, kivülről persze szotyogott róluk a rozsda és a lyukakon ki be jártak az egerek .De ez senkit sem zavart, a kereskedőnegyedben ócska villamosok csörömpöltek és rossz Ladákon , Zsigulikon poroztak tova a helyi menő fiúk. Jobb autóval nem is lehetett volna, mert olyan gödrös, lyukas volt az út, hogy kész csoda miért nem siklottak ki a villamosok.

Itt Odesszában mintha megszaporodtak volna a koldusok, talán seholsem láttam ennyi féle és fajta koldust. Toprongyos öregemberek, kócos és mocskos, fogatlan, kétrét görnyedt banyák, kitüntetésekkel feldíszített, „nyögdijas” háborús veteránok,és nagyszakálú, szentképes pópák.

Az egész környék zsibongott, az emberek káromkodtak, veszekedtek, nevettek,hordár után kiabáltak,a hordár persze  szabad útért orditott, kisgyerekek nyügölődtek és öregemberek motyorásztak. Ehhez még jött a sok  duda, csengő és hasonló háttérzajok. Már csak a lovak hiányoztak,hogy honfoglaláskori legyen a környék és kalandozónak képzeljem magam. A lovaknak és a sátraknak jobban örvendtem volna.

Az ételpiac előtt néhány nőt figyeltem meg táblával a kezükben. Eleinte azt hittem, hogy orvosságért vagy orvosi beavatkozás támogatásáért kunyerálnak, de aztán ahogy jobban megnéztem és elolvastam a táblára firkantott sorokat: a nők kiadó szobát hirdettek. Ilyen szolgáltatások nálunk sem ártanának, csakhogy amennyi szakadt, barna rablópofájú ember járkál minálunk, kötve hiszem, hogy a bábuskák valakit is befogadnának, akármennyi pénze is legyen.

Itt Ukrajnában is éppúgy viszik a rekrutákat, mint odahaza. a különbség csak annyi, hogy elől lépked gangosan két tiszt, legalább öt számmal kisebb uniformisban és utánuk menetelnek a bakák – igaz, még civil ruhában - de már kopaszon és nagy fakufferekkel a kezükben.

A vonatindulásig még volt egy rakás időm, azt se tudtam, hogyan töltsem el. Hiába ettem, aludtam, olvastam, ismét ettem, az idő valahogy megállott egy helyben. Kínomban már azt se tudtam, hogy mit csináljak. Amikor befutott a vonat és felülhettem, az volt az első hogy gyorsan lefeküdtem az egyik priccsre és ismét elaludtam, hogy gyorsabban teljen az idő.


IZMAIL

Az utolsó garasokat számolgatva * A buszállomáson

Izmailba este későn érkeztem meg és alapos gyaloglás várt rám a vasútállomástól a buszmegállóig vezető úton.  Mivel már az utolsó akármerre induló buszt is elszalasztottam, nem láttam jobb megoldást, mint lefeküdni a földre, begubózni a hálózsákomba és fagyoskodás közben szenderegni, mert már olyan hideg lett, hogy alvásra nem is gondolhattam. Többször is felköltöttek csavargók, stricik, kurvák és csavargó cigányok, az izmaili éjjeli élet szereplői, akik el nem tudták képzelni, hogy ki a fene hever hernyó módjára a földön, ahová a részegek pisiltek és bokáig járni a szemétben. Ráadásul ilyen hidegben , amikor még a helyi csavargók is behúzódnak valami lyukba. Szerencsére senki sem bántott, és nem próbált meg ellopni semmit sem. Csupán kíváncsiak voltak. Aztán egyszer csak felköltött egy  buszsofőr és a jótét lélek beinvitált az állomás fütött várótermébe. Itt aludtam tovább egy kanapén egy otthontalan kiskutyával, amíg a buszsofőr vagy akárki kinyitotta az buszmegálló épületét és megkezdődött a reggel a maga hangjaival. Sok morfondirozás után úgy döntöttem, hogy nem megyek vissza a Bolhrad-Vulcanesti vonalon Gagauziába, mert a legutóbbi utam elég rázósra sikeredett visszafelé. Inkább Reni felé akartam szerencsét próbálni, ráadásul  kevés lejtől eltekintve elfogyott minden pénzem. A Reni-be tartó autóbusz sofőrje nagyot is nézett a sok apró láttán amivel kifizettem neki a fuvart.


RENI-GALAC-BUKAREST

Cserebere vásár * Az idő és megint az idő * Végre Bukarestben

Reni-ben jobb híján gyalog ereszkedtem neki a határnak, kérdezősködés után tapasztalva az utat. Egy skodás autós megállított és kérdezősködni kezdett, majd miután megtudta, hogy Romániába igyekszem, jó sok pénzért felajánlotta, hogy elvisz a határig. Üres pénztárcám láttán nagyon savanyú pofát vágott, mintha éretlen gyümölcsbe harapott volna. Kis idő múlva meggondolta magát és utánam hajtott, kiszólt az ablakon, hogy asszongya, elvisz ingyen is, csak üljek be. Ha már román vagyok, és átváltott töredezett román nyelvre. Kiigazitásom, hogy nem is vagyok román nem érdekelte, a lényeg az, hogy emberek maradjunk- mondta.

A határ felé félúton még felvett egy szatyros öregasszonyt és amikor megérkeztünk, tőle se kért fuvardíjat. Teljesen üres kézzel azért nem akartam elengedni, hosszas kotorászás után nekiadtam 3 megmaradt filmtekercsemet és egy sapkát. Másegyebem már nem maradt a rajtam levő ruhán, cipőn, hátizsákon, térképtáskán és hálózsákon kívül. Ezek után elbúcsúzkodtunk ,és míg ő visszafelé porozott a városba, én az öregasszony nyomában igyekeztem a határ felé. Nagyban örvendeztem, hogy milyen jó, ha itt megengedik a gyalogos forgalmat. Lám az öregasszony is túlra igyekszik.

Mondani se kell, simán átengedtek, csak elvették a beutazáskor kitöltött papir másik felét, lepecsételték, elfuttattak valami irodába, és már mehettem is. A román oldalon integetni kezdtem a jövő- menő autóknak, de nagyon sovány eredménnyel jártam. Egynek se akaródzott megállni. Amikor már minden reménnyel felhagytam és neki akartam vágni gyalog a galaci útnak, egy Daciás, feleséges polgár lefékezett és  betessékeltek. Útközben még megálltunk kávézni, a feleség meghívott egy kávére és még egy szendviccsel is megvendégelt. Vajon annyira látszott rajtam, hogy nagyon ágrólszakadt és főleg pénztelen vagyok, vagy csak egyszerűen barátságos volt? Nem tudom. Minden esetre a kávé, noha nem vagyok kávés, nagyon jól esett a szendviccsel. Ezek után már sokkal jobb kedvvel és szebb szinben  érkeztem meg Galacra.

Sajnos a legutolsó vonatot elszalasztottam, a következőre pedig órákat kellett várni. Azt hiszem a várakozás, a gagauziai és ukrajnai örökös állomásokbeli unatkozások  nem akarnak véget érni, ide is követnek. Hogy ezen változtassak, elmentem a buszmegállóba, vártam egy órát, mig megérkezett a Bukarestbe tartó mikrobusz.... és ekkor közölték velem, hogy minden hely foglalt, sajnos előre lefoglalták. Várjak még egy órácskát, és akkor jön a következő mikrobusz.

Ez volt mindennek a teteje!

Pokoli érzés volt, a percek csigalassúsággal vánszorogtak előre. Itt már nem segített se a káromkodás, se a rugdalózás. Várni kellett. Egy óra, kínos 60 perc leteltével fogcsikorgatva, csillagokat látva még vártam 20 percet, aztán utolsó román pénzemmel megvettem a jegyet és azzal a tudattal vetettem bele magam az egyik ülésbe, hogy innen Bukarestig az Öregisten sem fog kipiszkálni.

Sok zötykölődés után végre megérkeztünk Bukarestbe, utolsó bankjegyeimmel vettem egy metrójegyet, és mint egy időzített bomba számolgattam a perceket, a métereket a bátyám cégéig. Na még csak egy utca.... na még egy sarok... aztán 50 m, 20, 10 és itt vagyok!


VÉGE

Magyarjárás Tatárországban (10)

YEVPATORIA

Templom templom hátán * Az elfeledett dervisképző * Tatár kávézó a bástyában * Kumiszt akarok * A Lenin-kultusz ma is él  * Gazdag árukínálat * Május 18, a tatár deportáció napja * Aranyfog a divat * Megcseleztem a menetrendet * A párnás vonaton

Yevaptoria

Yevpatoriaba estefelé érkeztem meg és már nem láttam értelmét városnézőre indulni, úgyhogy éjszakai szállás után néztem. Hogy egyik bozótos sem tetszett, gondoltam lemegyek a tengerpartra, csak akad valami rossz csónak vagy csónakház, ahol meghúzhatom magam. Egy sapkát árusító ifjútól érdeklődni kezdtem, hogy messze van-e még a tenger. Szó szó követett, s lassan kétórásra húzódott az eredetileg pár percesre tervezett érdeklődés. Előbb oroszul, majd törökül beszélgettünk, mert új barátom Szefersaev Sevket tatár volt, mint ahogy kiderült. Beszélgettünk rólam, úticélomról, a tatárokról, de legfőképpen az iszlámról. Sok mindenféle után megtudtam, hogy Azizler faluban, Bahcsiszerájtól kb.100 km.-re van egy 310 éves sír egy erdőben, ahol egy Mekkát megjárt zarándok nyugszik. A haji miután elegett tett a vallási előírásnak, lelkében békével igyekezett hazafelé, de soha nem ért vissza, mert  otthonához közel elhalálozott. Testét ott helyben eltemették és másnap forrás tört elő a sírból. Mivel ez a megboldogult férfiú életében  nemes szívű, segítőkész, adakozó emberbarát és igen vallásos személy volt, sokan elzarándokoltak a sírjához és ittak a forrás vizéből, amitől minden betegségük elmúlt és tökéletes egészségnek örvendhettek a hátralevő életükben. Az csodálatos forrásnak  híre ment és valóságos zarándoklat kezdődött Azizler faluba. A hívők népvándorlása ma is tart, Sevket barátom mobiltelefonján mutatott egy videofelvételt, amin láttam az erdőt, a sirt a forrással és az imámok által vezetett csonka-bonka embereket, kétrét görnyedt betegeket, akik utolsó erejükkel eljöttek ide meggyógyulni. Igaz, hogy a forrás vize  csak azokon segít, akik valóban hívők. És nem csalás, nem ámítás, láttam a megszállottan imádkozó embereket, akik miután ittak a vízből és megmosták beteg tagjaikat, valóban meggyógyultak. Úgy belebonyolódtunk a beszélgetésbe, hogy barátom megkésett a sapkás stand összecsomagolásával. Ketten sokkal gyorsabban ment a zárás, és ezután elmentünk Dzsuma-dzsámiba, Yevpatoria és az egész Krím félsziget legnagyszerübb  mecsetjébe. Ezt Jiray kán (1551-1577) parancsára építette 1552-ben Mimar Sinan az ottomán birodalom legkiválóbb építésze, aki közel 50 évig alkotott és nevéhez több mint 360 remekmű kapcsolódik. A dzsámi előtt török matrózokkal találkoztunk akik imádkozni jöttek le a hajóról. Azt hitték, hogy török vagyok és nagy puszilkodásba , ölelkezésbe kezdtek, jól megropogtattak. Amikor megmondtam, hogy én csak szegény macar kardes vagyok, még jobban megörvendtek és még jobban megropogtattak .Mások is odaverődtek ,és az egyik matróz nagy büszkén úgy mesélte, hogy kik azok a magyarok, mintha a saját atyafiságát mutatta volna.A beszélgetésre kijött a dzsámi müezzine, egy 18 éves fiú, akivel úgy belemelegedtünk a vallási kérdésekbe és az arab idézetekbe, hogy a többiektől gyorsan elbúcsúztunk és bementünk a mecsetbe, a bejárat melleti kicsi szobába. Pár könyvespolc, asztal, padok és rezsó alkotta a berendezést. Ilyen volt Islam szállása , s mig Islam, a fiatal müezzin vacsorát kotyvasztott, addig egy másik fiatal tatárral a kitelepítésékről és a tatárok mindennapjairól értekeztem .

Piláfot ettünk kerek kenyérrel, hozzá teát ittunk.Sok egyéb mellett megtanultam Islamtól az imárahívást, amit a keresztyének csak gajdolásnak hisznek.

Ime a teljes szöveg arabul és magyarul:

Allahu Akbar,Allahu Akbar!
Allahu Akbar, Allahu Akbar!
Ashadu an la llaha illal-lah
Ashadu an la llaha illal-lah
Ashadu anna Muhammadan rasulul-lah
Ashadu anna Muhammadan rasulul-lah
Haya alas salah!
Haya  alas salah!
Haya alal falah!
Haya alal falah!
As salah hayrun minan nawn
As salah hayrun minan nawn
Allahu Akbar!
Allahu Akbar!
La illaha illal-lah.!

Isten a legnagyobb, Isten a Legnagyobb!
Isten a Legnagyobb, Isten a Legnagyobb!
Tanúsitom, hogy nincs más Isten Allahon kivűl
Tanúsitom, hogy Mohammed Isten küldötte
Tanúsitom, hogy Mohammed Isten küldötte
Gyertek imádkozni!
Gyertek imádkozni!
Gyertek a boldogulásra!
Gyertek a boldogulásra!
Isten a Legnagyobb!
Isten a legnagyobb!
Nincs más Isten Allahon kívül!

Az esti imádkozás lejártával mindnyájan lefeküdtünk a földre vetett ágyba,jól betakaróztunk és mind a heringek egy dobozba úgy aludtunk. Hiába, hogy Islam felhúzta a telefonébresztőjét, a hajnali imaráhívást elaludtuk, mignem aztán az utcáról valaki hivú lélek bejött és felrázott. Islam kiszökött az ágyból , felkapott valami kábeleket és szaladt fel a toronyba. Nemsokára felhangzott az első Alla-hu ekber, Alla-hu ekber...

Egy kicsit akadozott az adás a hangszóróban, de ezt leszámítva nagyon jó volt. Aztán Islam visszafeküdt.

Magyarjárás Tatárországban (9)

BAHCSISZERÁJ – SIMFEROPOL - YEVPATORIA

Jó reggelt Bahcsiszeráj * Girbe-gurba utakon át a falumúzeumba  * A palotában * Kumiszt ittam * A betegség nem jó útitárs * Új barátok a láthatáron * Találkozás egy müezzinnel * A csodaforrás

Könnyek kútja a káni palotában

Reggel korán felkeltem, megnéztem a háztájat és elég rendes gondozott kert,láncra kötött piszli kutya, ápolt gyümölcsfák és szölőlugas látványa tárult a szemem elé. Aztán kiöltöztem és már 7-kor elindultam „otthonról” a káni palotához. Bejártam az óvárost, a tegnap elmaradt kacskaringó utcákat, felmentem a hegyre, benéztem az általános iskolába, megnéztem a hősök  tankos emlékművét és a sírokat, kimentem a faluvégére és végül meglátogattam a falumúzeumot - szóval mindent elkövettem, hogy teljen az idő, és kinyissák a kapukat. A falumúzeumban némileg csalódtam, mert tatár falumúzeumra számítottam, ehelyett egy világ elől elmenekült moszkvai festőnő, Helena Nagevszkaja (1900-1990) hagyatékát vehettem számba. Tájképek, portrék, csendéletek lógtak a falakon, öreg bútorok, könyvek, használati tárgyak és néprajzi gyűjtemény - köztük néhány tatár edény is - tették otthonossá a szobákat, mindezek művészi elrendezésben. A ház mostani tulajdonosa, egy nénike, szorgalmasan magyarázott a beléptidíj ellenében, sajnos a magyarázatból nem sokat értettem- művészetről oroszul eddig még semit se tanultam - meg is mondtam neki, hogy inkább beszéljen a gasztronómiáról, azt jobban értem.

A Bahcsiszeráj , a kertek palotája 1532-ben indult fejlődésnek, amikor  Abdul Sahib Jirai kán rezidenciája és a Krimi Kánság palotája lett. A XV-XVII. században iráni, török, olasz és orosz mesterek építgették és szépítgették a négy hektáron elterülő palotaegyüttest, a lakótermek, rezidenciák, kertek és szökőkutak mesébe illően vannak el-, ill. berendezve. Bár 1736-ban a palota leégett és 1783-ban az oroszok elfoglalták a Krímet, a káni rezidenciát II. Katalin cárnő parancsára oly művészien és korhűen helyreállították, hogy ma is csodálkozva szemlélődik az idelátogató.Mint ahogy jómagam is csak ámultam és bámultam. Nem tudtam betelni a csodás épületek, a hárem, a kertek, a mecset és a temető látványával.

A Könnyek Kútja pl. Puskint is megihlette, elbeszélő költeménye a Bahcsiszeráji szökőkút világhíres. Hozzá Aszafjev irt zenét, az  erre táncolt balett hasonlóan remekmű.

Alekszandr Szergejevics Puskin 

A bahcsiszeráji szökőkút 

Sokan, mint én magam is,

meglátogatták ezt a szökőkutat;

de egyesek már nem élnek,

mások meg messze vándorolnak.

Szaádi

Szemét lesütve ült Girej:
Szájában füstölgő borostyán:
Rab udvara leste, mivel
Deríthetné fel a komor kánt.
A palotában néma csend:
Görnyedő, szorongó alázat
Fürkészte: a harag s a bánat
Az úr mord arcán mit jelent?
De intett, gőgösen, a zord kéz,
Türelmetlen, s földig hajolt és
Tovarebbent a szolgahad.

A teremben maga marad
A kán, sóhaj emeli keblét:
Most már vetheti szigorú
Arcáról zajgó lelke leplét:
Így festi a víz tükrös öblét
A közelgő égiháború.

Mi forrhat benne? Mily kegyetlen
vágy s terv zsúfolja s gondolat?
Has hivja megint Moszkva ellen?
Vagy úr törvényt Varsóra szab?
Vérbosszú álma gyújtja arcát?
Fellázadt sok hű csapata?
Özönlő népek riogatják
Vagy a cselszövő Genova?
Nem: un harcolni: a dicsőség
Nem mozdítja félelmes öklét,
Távol van tőle a csata.

Háremébe hatolt talán a
Bűn útján a szentségtörés,
S egy gyaurnak adta szivét

Nem: Girej asszonyainak
Félénk eszébe semmi métely
Nem jut, bús börtönükben, éber
És hideg őrizet alatt
A vigasztalan unalomban
Nincs árulás, nem kél sehonnan
Hívó hang: szépségük örök
Árny rejti, titkos, néma átok:
Melegház üvege mögött
Élnek így az arab virágok.
Számukra mind örömtelen
Fut tova nap és hónap és év,
És velük veszti vágya éhét
Az ifjúság s a szerelem.
És az órák folyása lassú,
Egyforma a holnap, a ma,
Az öröm ritka csoda: hosszú
Renyheség a hárem ura.
A fiatal nők, meg akarva
Csalni szivüket egy kicsit,
Csengve, játszadozva tarka
Cicomáik cserélgetik,
Vagy hol a sok fénylő szökőkút
Sugara fölszáll és lezúg,
Ott imbolyg fák közül előbújt
És tovatűnő csapatok.
Köztük jár-kel az eunuch,
Akit rászedni lehetetlen,
Szeme oly gonosz, s füle úgy
Buzgólkodik a figyelemben.
Ő szabja meg s ő őrzi ellen
A nap rendjét. Amit a kán
Akar, neki az az egyetlen
Törvény, azt lesi, a Korán
Szavait se hűségesebben.
Szerelmet lelke nem kiván,
Rest bálványként tűr dacot és gúnyt,
Dévaj kihivást, megvetést, unt
Könnyet, szitkot, megtört szemet,
Kárba vész sóhaj, gyűlölet,
S epedő, könyörgő tekintet.
Hogy mi a nő, ismeri mindet,
Az álnok, asszonyi nemet,
Ha rab, ha szabad, egyre megy:
Mézmosoly, édes szemrehányás
Nem hat rá: ő oly hideg, ádáz,
Hogy nincs, aminek hinne, szó.

Déltájt, mikor a lángoló
Napban a nők fürödni mennek,
S bomló-szikrázó hajukat
S szivbűvölő bájaikat
Hab csókolja és enyhe permet,
Ott van mulatozásaik
Válhatatlan őre, s unottan
Nézi meztelen foglyait.
S az éj sötétjében is ott van,
Járja az alvó háremet:
Neszt sem adnak a szőnyegek,
Készségesen nyílnak az ajtók.
S ő fekhelytől fekhelyig
Oson: a kán asszonyait
Lesi, mit mondanak az arcok
Álmukról: minden motozást,
Remegést, sóhajt, susogást
Rögtön észrevesz, és jaj annak,
Aki ajkáról önfeledt
Álmában idegen nevet
Röppent, vagy bűnös gondolatnak
Árnyát közli társnőivel.

Mért oly szomorú hát Girej?
Csibukja kihűlt...Mozdulatlan,
De mint aki egy jelre pattan,
Az eunuch a küszöbön áll.
Az úr felkél, előtte már
Nyíl az ajtó, sarkig kitárva,
S ő indul, szótlan, minap
Még szeretett hurik lakába.

Azok gondtalan s urukat
Várva, szőnyegek sima selymén
Üldögélnek, pajzán csapat,
Vagy a szökőkútnál hevervén,
Gyermekded nézik, a halak
Az áttetsző medence alján
Hogy játszanak, keringenek
S hogy úsznak egy-egy fiatal lány
Vízbe dobott gyűrűinek -
Miközben rabnők, halk a szelíd raj,
Friss szörbettel szolgálnak, és
Szinte fölverik az egész
Háremet édes dalaikkal.

TATÁR DAL

"Igaz kárpótlást, végtelen, ád
Az ég a földi könnyekért:
A vén fakir meglátja Mekkát,
S boldog, hogy - bár szenvedve - élt.

Boldog, akit a Duna vérző
Partjain ért dicső halál:
Elébe a mennyben igéző
Mosollyal hurik raja száll.

De még boldogabb, óh, Zaréma,
Aki élvez, szerelmesen,
És téged cirógat a néma
Háremben, Rózsám, Kedvesem!"

Így dalolnak. De hol a hárem
Gyöngye, szerelem csillaga,
Zaréma? Már csak üres álom,
Hogy oly szép, azt hallania:
Mint pálma, amit szél dühe tépáz,
Ifjú feje úgy csügged el,
Semmi sem érdekli: Girej
Nem szereti többé Zarémát!

Elhagyta!...Ah, pedig van-é
Grúz lány még egy ily termet, alkat?
Dús fürtjeid kétszer csavartad
Liliomhomlokod köré:
Igéző szemed fényesebb, mint
A nap, szebb, mint az éjszaka!
Tegnap több mámort és ma több kínt
Kinek mond s mondott a szava?
Kinek ajka gyújt ily parázs kéjt?
Izzóbb kép kinek ajkait?
Hogy bir, veled telitve, másért,
Idegenért dobbanni szív?
De közömbösen és kegyetlen,
Kerül Girej, s te megvetetten
Csak sírsz sok árva éjszakán -
Te gyötrődsz, s egyre komorúl ő,
Mióta itt van, itt az új nő,
A hercegi lengyel leány.

Magyarjárás Tatárországban (8)

SIMFEROPOL-BAHCSISZERÁJ

Az ébredező város * Csavargókkal barátkozom * Rovásírást találtam * A néprajzi múzeumban * Azért mégis csak a piacon a legjobb * Errefelé elektricska járja * A tatár kánok székhelyén * A tatár nők a legszebbek * Török tudásom ismét kisegített * Magányos vacsora * Szállásom is van

Oleg barátom

Valahogy olyan jó, hogy az éjszakákat mindig váróteremben vagy priccses vonaton töltöm. Lassan kezdem elfelejteni a bozótban, sziklák között vagy elhagyott, szeméttel telt házakban töltött éjszakákat.

Simferopolba, a Krím fővárosába hajnalban érkeztem meg és még utcaseprő se akadt, akitől megkérdezhettem volna a múzeum felé vezető utat. Volt időm gondolkodni az élet furcsaságain és azon, hogy szegény tatár rokonaink ugyanolyan alárendelt sorban vannak mint mi. Először is szét vannak szórva a következő országokban: Oroszország, Tatárföld, Udmurtföld, Baskiria, Mordvinföld, Csuvasföld, Yakutföld, Burjátföld, Adigeföld, Kabard balkárföld, Üzbekisztán, Kazahsztán, Türkmenisztán, Kirgizisztán, Törökország és Románia (23.000 ezer). Aztán városaikat megszállták a vándormadarak  és mindent átkereszteltek.

Így lett:

Akmescit - Simferopol
Akyar - Sevastopol
Kezlev - Yevpatoria
Kefe - Feodosia
Ermeni Bazar - Armiansk
Karasubazar - Bilohirsk
Sarabuz - Hvargyiske
Büyük Onlar - Oktyabrske

Sevastopol, a Krím fővárosa szép, rendezett városnak bizonyult sok palotával, villával, régi patríciusházzal, sok székházzal, színházzal és csupa faragott, díszített épülettel. Hogy a város szebb és rendezettebb legyen, ebbe besegítettek az utcaseprők is, mert nagyon dolgoztak. Ahogy utcáról utcára araszolgattam,  öszefutottam egy reggeli 6-kor már részeg emberrel, aki nagy barátkozásba, puszilkodásba kezdett és hátbaveregetve kullancskodott. Erőnek erejével el akart vinni enni és inni. Alig tudtam megszabadulni tőle. A részeg ember barátsága helyett inkább az egyik templom előtt kolduskodó Oleg, egy hihetetlenül elhanyagolt, mocskos rongyokba öltözött szakállas, hosszú hajú csavargó ismeretségét választottam. Ez az ember azzal foglalkozott, hogy szentképeket, kis kereszteket ragosgatott ki maga mellé a  templom előtti betonpadkára. Készült a reggeli boltnyitásra, várta a templomba imádkozni jövőket. Ahogy kíváncsian szemléltem, bizonyára felkeltettem az érdeklődését, mert ő is szaporán pislogott felém. Közelebb mentem és barátkozni kezdtünk. Füstölt halat és kenyeret adtam neki, amit megosztott a kutyájával. Orosz-angol keveréknyelven elmondta, hogy ő Oleg  és az ájtatoskodók adományaiból él. Szállása kissé távolabb, a templom melletti épület egyik falának támaszkodó hulladék deszkákból összetákolt bódéban volt. Beszélgetésünk kellős közepén odajött hozzánk két toprongyos öreg - az egyik hatalmas sebbel az arcán - és Oleg bemutatta nekem őket, mint barátait és sorstársait. Megsajnáltam ezt a két szerencsétlent, főleg a sebesültet és kötszert, orvosságot meg fogkrémet adtam nekik. Más egyebem már nem volt. Lassan én is csavargó leszek. Főleg azért, mert összeszedegettem az Oleg mellett a földre hajigált, a sárba taposott 1 kopekeset. Oleg ezeket semmire sem becsülte, szidta is az ájtatoskodókat, hogy milyen sovány adományokkal jótékonykodnak. Én nem szóltam semmit, csak összegyűjtöttem, lett is egy jó marokra való. Majd veszek rá kenyeret, csak vegye el valaki. Búcsúzáskor Oleg adott egy szentképet, majd leakasztott egy kicsi ezüsttel fújt feszületet a nyakából, háromszor megcsókolta, a homlokához érintette, ezután velem is háromszor megcsókoltatta és kétszer a fejemhez  érintette. Így lett az enyém. Nyomban a nyakamba is akasztottam. Egy kicsit Oleg szagú lettem tőle, de ez nem nagyon izgatott. Sem az, hogy Oleg szája után megcsókoltam a keresztet.

Kúnbaba a múzeumban

A közeli múzeum időközben kinyitott s nagy lélegzetet véve beléptem. Már az előtérben  egy csomó szoborba, töredékbe és vésett kövekbe botlottam, nem kevés örömömre az egyiken rovásjeleket fedeztem fel. Sok kőbálvány serleget vagy poharat tartó férfit ábrázolt, ezek állítólag még a kún  időkből származnak. A dél oroszországi sztyeppén régebb ezrével álltak a hasonló  női vagy férfiszobrok ún. kamennaja babák, amelyekkel a halottak emlékének vagy az ősök szellemének kívántak áldozni. Eredetileg nem a sírdombon, hanem kőkerítéssel övezett dombokon álltak, arccal kelet felé fordulva. Itt a szobrok mellett rendezték a halotti torokat is. Később aztán jöttek a mongolok és más egyéb földindulások, a valamikori belső ázsiai halotti kultusz elenyészett. Ma már csak 1650 szobor van épségben, ebből alig 730 példány található a múzeumok birtokában. A többi magángyűjtemények megbecsült darabja. Hogy mi történt a sok ezernyi bálvánnyal?Egyszerűen elhurcolták a pusztáról, összetörték  vagy épitőanyagnak felhasználták.Milyen kár.

A múzeumban látott szobrok között találtam egy pár szép példányt,  mindenféle sérülések és karcolások nélkül. A férfiak vékony bajuszt, kúpos vagy félgömb alakú sisakot és  egy vagy három varkocsba font, hátul  a tarkónál öszekötött hajat viseltek. Némelyeken a ruhadarabok, péncéllemezek is ki voltak faragva.

A simferopoli múzeum anyaga minden elképzelésemet fölülmúlta gazdagságban és változatosságban. Az őskori, kőkori, bronzkori tárlat, szkíta, görög, római, alán és szarmata kiállítás nagy örömöt szerzett, főleg a rengeteg alán és szarmata lelet. Köztük láttam deformált koponyát, ismerős ékszereket és fegyvereket. Itt is rokonokra leltem. Minél jobban keletre tartok, annál több hasonlóságot fedezek fel. Láttam hosszú tatár nyílvesszőket fekete sastollazással, amelyekkel  kétbalkezes királyaink, bábú vezéreink miatt mi is megismerkedtünk annak idején. Félelmetesek voltak ezek a nyílvesszők, állítólag a tatárok sosem tévesztettek célt. Háborúban a legelöl vágtató ellenséges lovasok sündisznó módjára buktak fel lovastól, amikor egy egy tatár íjászegység belőtte magát.

De nagyon gazdag volt a múzeum népművészeti gyűjteménye is, külön szoba mutatta be az örmények, görögök, tatárok, zsidók, olaszok, mordvinok, beloruszok, észtek, ukránok, oroszok, németek, svájciak, lengyelek és csehek - egyszóval a Krímben élő őslakosok, bevándorlók és telepesek – népművészetét, korhűen berendezett szobabelsőit a múlt XIX. század végéről, vagy a XX. század elejéről. Színes ruhákba öltöztetett bábuk, szőttesek, ágyak, asztalok, háztartási eszközök, zeneszerszámok, vallási eszközök, fényképek,és sok egyéb tárgyi emlék várta a látogatókat. A tatár részlegnél időztem a legtöbbet, elsősorban a ruhák és hímzések miatt. Mintha kalotaszegi, torockói vagy kalocsai ruhákat láttam volna. Hasonló ruhákat viselhettek annak idején a jászok és a kúnok is, mielőtt beolvadtak volna a magyarságba. A kalotaszegiek és kalocsaiak keményebb nyakú türkök voltak, ők csak a nyelvüket adták fel a Megyeriek kedvéért, a viseletüket megtartották. Habár Kalotaszegen is vannak olyan szavak, amelyeket érdemes lenne egy kicsit közelebbről megvizsgálni. Itt van pl. a bopa szó. Farnasi nagyapám szólítatta így magát, dédapámnak  meg azt mondta, öregbopa. Érdekes ez a bopa, nagyon hasonlit a  gagauz bubba, boba (apa) szavakra. Na erről ennyit, a többit kibogozzák majd a nyelvészek, lássuk inkább  a múzeum látványosságait.

Magyarjárás Tatárországban (7)

ARMIANSK-DZHANKOY

Egy csupablokk város - A múzeum is blokkban van - Sok a kimucsi - Feltűnnek az első tatárok - A jegyre tessék vigyázni! - Nesze neked fogd meg jól! - Unom már a szárított halat - Az elektricska

Tatár és ukrán kislány - szépek...

Armianskba valamikor hajnalban érkeztem meg mint egyedüli utas, mert rajtam kívül senki sem szállt le a vonatról. Első utam az ürességtől kongó váróterembe vezetett és gyorsan ágyat vetettem magamnak a cementpadlóra, mert a vonatban sehogy sem tudtam aludni. Nem is annyira a tömény szesz-, káposzta- és izzadságszaggal kevert lábszag zavart, inkább a horkolás, böfögés és szellentés. Hiába járkáltam ide–oda, költözködtem egyik helyről a másikra, a földszinti és emeleti priccseken is egyforma hangosan hortyogtak, motyogtak és fújták a kását teljes gőzzel.

Reggelre jól összefagytam az armianski váróterem kövén, alig tudtam magam összehajtogatni úgy elgémberedett a lábam és a karom. Reggeli nélkül siettem a városi piacra, de itt semmi különöset nem láttam. Rengeteg gabona, halom füstölt hal és egy csarnokra való disznóhús fogadott. Annál nagyobb látványosságot jelentett maga a város arculata. A sok betonblokk és park. Ilyen sok parkot és zöldövezetet még sehol sem láttam. Kész erdő ez a város. Beton és nyirfaerdő. Még a hivatalok is a tömbházakban voltak. Úgy látszik itt ez a divat. Itt láttam az első kék-fehér-piros krími zászlót. Jól megfért az ukránnal. Ez azt jelenti, hogy megérkeztem a Krímbe. Talán azért is van Armiansk címerében kapu és kulcs, mert itt lépünk be a Krími Köztársaságba.

Lssan-lassan az utcák megteltek árusokkkal, így akadt más látnivaló. Elsősorban a kimuchi árusok. A kimuchi egy csípős koreai savanyúság, olyasmi mint a japán tsukemono vagy a mi csalamádénk, csakhogy ezt a kimuchit mindenféle zöldségből lehet készíteni. Az árusok kivétel nélkül vágott szeműek voltak, legnagyobb sajnálatomra nem tudtak se japánul, se kínaiul, se koreaiul. Dédjeik talán akkor menekültek el Koreából, mikor országukat lerohanták a japánok. Azóta hányódnak, egyik országból a másikba. Egy ilyen kimuchi árustól jól bevásároltam, majd vettem kefirt és kenyeret egy kis bódéból. Jól esett a sok szárított hal után. Egyébként a kis bódéban 32 féle kenyeret számoltam meg. Fehér, barna, félbarna, és minden féle ízű-formájú rozs- és árpakenyerek közül válogathattam.

Reggelizni egy padra telepedtem és evés közben végignéztem a munkába induló embereket. A férfiak kissé kopottan ugyan, de mind frissen borotválkozva, bepacsulizva, kezükben az elmaradhatatlan munkáselemózsiával. A nők ennél alaposabban kiöltöztek, a frizurára, sminkre még ebben a csupablokk városban is odafigyeltek.

A múzeumot csak sok kérdezősködés után találtam meg egy lerobbant tömbház alatt, és a kiállitott emékeket,régiségeket szemlélve megtapasztaltam,hogy Armiansk, régi nevén Ermeni bazar bizony látott szebb napokat is. Valaha itt volt az örménység egyik legnagyobb kereskedelmi támaszpontja, nemhiába hivták a tatárok Ermeni bazarnak(örmény piac) ezt a 18 században örmények és görögök által alapitott várost.

A régész szoba, állatos kiállitás, kommunista vívmányok terem, polgárháborús kiállítás, afgán háborús szoba megtekintése után leginkább a népművészeti tárlat, az éremgyűjtemény, a pipatöredékek és a második világháborús német kegyetlenségeket megörökítő tablók előtt időztem. E legutóbbi nagyon megrázott:német katonák fejeztek civileket konyhaaasztalon ,birkák módjára lemészárolt falusi emberek hevertek temetetlenül a piactéren és nők lógtak a bitófán. Egy másik fényképen büszke német katona tartotta a táblát:

AZ OROSZOKNAK MEG KELL HALNIUK,

HOGY MI ÉLHESSÜNK...

Rettenetes!

Magyarjárás Tatárországban (6)

ODESSZA–MIKOLAIV–VINOGRADOVKA

A piacon - Grúzok a láthatáron - A vonatok ritkán járnak - Szerencsés fordulat - Hol vagytok ahizka törökök? - Vendégségben egy török családnál - Török sziget a keresztyén tengerben

Kvaszgép az utcán

Odesszában már a megérkezést követő percekben megérdeklődtem, hogy mikor van vonatom Mikolaiv városába, de a választól amit kaptam, nem voltam elragadtatva. Sebaj! Legalább megnézem a várost. Szerencsére az odesszai pályaudvar más városoktól eltérően a központban feküdt, ezért nem esett nehezemre hátizsákkal a vállamon becserkészni a látnivalókat. Első utam az állomással szembeni sárga Pantelimonovszki templomba vezetett, innen a múzeum felé vezető nagy sugárutat céloztam meg. Odessza nagyon szép város, csupa palotával, jól megtervezett városszerkezettel, széles utcákkal, műemlék házakkal, gazdag boltokkal és impozáns kulturális épületekkel. Valaha olyan élet lehetett itt, mint Marseille-ben vagy Londonban. A kikötőben gyűlt össze a világ valamennyi kincse és az alvilág söpredéke. Dehát semmi sem fehér, és semmi sem fekete. Olaszország is olyan mint egy kétarcú szobor. Egyik arca megigéző, káprázatos és isteni, jelképezve mindazt ami csodálatos ebben az országban,a másik arca pedig fokhagymaszagú, züllött és rongyos, akár a legutolsó prostituált.

A városi piacon soha nem látott bőségben tárult elém az áruválaszték. Nagy halmokban álltak a zöldségek és gyümölcsök, csordaszám a levágott állatok, bárkányi halak szép sorjában egymás mellé rakva vagy felaggatva, és tojás kosárszám, aztán kolbász és szalonna, befőtt, fűszer és baromfi művészies összevisszaságban. Halmokban gyógynövények és dohány, péktermékek, füstölt hal, kis és nagy sajtkorongok, literszám tej és tejföl, házi savanyúságok, ismeretlen bogyók és szárított gyümölcsök. De még ezzel nincs vége, mert friss gomba, ecetes gomba, csípőspaprika, lépesméz, szirup, napraforgó és tökmag, lekvár, bor, olívabogyó, olaj és ecet mind-mind arra vártak, hogy megvásárolják, hazavigyék és elfogyasszák őket. Bőségszarúszerű állapotok uralkodtak a piacon. Az olcsóság valósággal dühöngött.

Itt az élelmiszerpiacon második otthonra leltem, alig tudtam elszakadni a minden jóval megrakott asztaloktól és rávenni magam, hogy végre elinduljak a múzeumba. Csakhogy elfelejtkeztem róla, hogy a világ minden országában a múzeumok személyzete hétfőn piheni ki a vasárnapot, nem csoda, hogy zárt ajtók fogadtak. A régiségek megvizitálása helyett visszamentem a piacra és a szerszámos-kereskedő üzletnegyedben vigasztalódtam.

Régebb sok kósza hírt hallottam arról, hogy Odesszában laknak a világ legjobb zsebesei. A hömpölygő tömegben könnyű préda lehettem volna, de nem volt szerencsém egy zsebtolvajhoz sem. Csak egy fickót láttam, aki villámgyorsan elszáguldott az egyik vénasszony pultja előtt és ellopott egy zöldparadicsomot. Ezt rajtam kívül senki se látta, a tolvaj az utolsó pillanatban még összenézett velem és megértette, hogy tanúja voltam tettének, de elismerő mosollyal megnyugtattam, hogy nem fogok kiabálni. Szegény fickó valószínűleg éhes lehetett. A paradicsomot azért olyan mesteri fogással kapta le az asztalról, mint a sas a nyulat. Hogy dolgozhatnak akkor azok, akik paradicsom helyett pénztárcákat, órákat szemelnek ki prédának?

Igaz, valóságos művész vagy varázsló kell legyen az a zsebtolvaj, aki tőlem akar lopni. Mert ahol nincs mit, ott rettentően nehéz. Egyébként is kevéske pénzemet egy bőrzacskóban hordoztam az ingem alatt, és még egy biztosítótűvel is az inghez férceltem, ha netán valamelyik nagyokos leküzdené a nagykabát, kiskabát, pullóver és ing akadályokat - vagy alvás közbe befurakodna ujjaival a zacskó zsinórjához - akkor akadjon fenn a biztostűn.

Ide-oda császkálás közben, amikor már számtalanszor megkerültem az ételpiacot, a vásárcsarnokokat a halomba rakott levágott tehénfejekkel, a fél marhákat rongy módjára dobáló henteslegényekkel, hirtelen grúz beszédre lettem figyelmes. Ennek úgy megörvendtem, hogy gyorsan odaköszöntem nekik grúzul és elmondtam mindazt, amit Grúziában tanultam. Nagyon megörvendtek ők is, főleg amikor elsoroltam az utazásaim során meglátogatott városokat és a megismert látványosságokat. Kiderült, hogy grúz létükre alig ismerik az országukat. Mentségükre szolgáljon, hogy kenyérkereső családos emberek voltak, nekik még vasárnap is akadt elég elfoglaltságuk a ház körül. Nekem mint hátizsákos utazónak nem kellett ilyen dolgokkal foglalkoznom, ezért teljes szívvel és lélekkel - mondhatni főállásban - kutathattam Grúzia szépségeit és felfedezésre érdemes tájait.

A piacon tapasztalt hihetetlen bőség és gazdgság láttán eszembe jutott, hogy ahol ennyi ennivaló kelleti magát és egymást verik le a vásárlók,ott nyilván jól él a nép. Ha teli a has és otthon a kamara, akkor egészen biztos, hogy senki se fog neki forradalmat csinálni. Nyugat Európában, és lassan nálunk is egyre több a mű étel és ital, a génkezelt tápos zöldség és a felfújt tápos hús. Ezektől a „finomságoktól”aztán lassan mi is arra a sorsra jutunk, mint a tápos magyarok. Elcsenevészesedünk testileg-lelkileg. Mert a legnagyobb baj az, hogy a sok birka mind megveszi a Nyugaton már eladhatatlan konzervszemetet. Lám itt Ukrajnában egyáltalan nem lehet eladni hot dogot, a pizzát vagy a hamburgert, de a hormonokkal nevelt, felpuffasztott növényi vagy állati alapanyagokat sem. Bolondok is lennének megvenni, amikor itt van ez a sok drága jó falusi termék: aranyszínű tyúkok aranytojásokkal, létől majd kicsattanó gyümölcsök és zöldségek, friss finom tej, ami egy-két órája még fű volt, igazi sajt, igazi vaj és gabonán nevelkedett állati hús, amely nem lötyög idomtalan testként a csonton, ehelyett szorosan tapad. Bár lennénk mi is olyan okosak, hogy nem vennénk meg azt a sok mocskot és szemetet, amit idegyúrnak nekünk a nyugatiak! Egyből megbuknának a nagy áruházak és a szupermarketek, ha mindenki venné a fáradságot és megkeresné a maga falusi bácsikáját, nénikéjét és tőle vásárolná az élelmiszereket.

A piacon sok mindent megkóstoltam, de azért gondoskodtam útravalóról is és vettem egy csomó krumplis, sajtos és káposztás piroskit, azaz pirogot. Olyanok voltak, mint egy-egy jól megtömött pánkó. Kissé lapos, forró és finom. Annyira ízlett, hogy egy, a vonaton járkáló bábuskától még vettem egy adagot tartalékba.

Vonatozás közben sok látnivaló nem akadt a nagy ukrán laposon, a végelláthatatlan gabonaföldeken kívűl itt nem akadt semmi érdekes. Képzelem, mennyire unhatták ezt az egyhangú vidéket a második világháborúban ideparancsolt német katonák, akik nem győztek cuppogtatni a nagy sárban és kipiszkálni motorizált egységeiket vagy „országos járműveiket” a vendégmarasztaló degenyegből.

Mikolaivban nem történt semmi különös, csupán annyi, hogy már az állomáson megtudtam: vonattal nem lehet eljutni Vinogradovka faluba, és ha mindenáron oda akarok utazni, akkor nagyon össze kell kapnom magam. Ámbár hiába loholtam és igyekeztem, az utolsó buszt jó két és fél órával sikerült lekésnem. Már csak a másnapi járatokban reménykedhettem. Bánatomat elkeseregtem az egyik kasszásnőnek, aki egyet gondolt és elkezdett futkosni. Egyik épületből ki, a másikba be, busztól buszig, és még a telefont is igénybe vette. Nemsokára fogott nekem egy buszt, amely nem Vinogradovkába tartott ugyan, de a sofőr megigérte, hogy csinál egy kitérőt.

Derék este lett mire odaértünk, én elég szerencsétlenül választottam meg a le–, illetve kiszállás helyét, mert az esti járókelők visszafelé irányitottak a másik faluvégére, és ez kilométeres csetledezést, botladozást jelentett a sötétben.

Házról házra, szájról szájra tapogatózva haladtam és így eljutottam az ahizka törökök utcájába.

Török utca, sáros utca,

Házról házra járok,

Be be kiabálok:

Rukie hanim, merre laksz?...

Magyarjárás Tatárországban (5)

KOTLOVINA-IZMAIL

Korai ébresztő - Kvasz és rozskenyér - Nehéz hozzászokni a várakozáshoz - A vonatban

A piac mindenütt nagyszerű

Éjszakára Vasilivel a vendégház egyik szobájában foglaltunk szállást, épp abban a helyiségben amelyikben a halottat felravatalozták. Az asztalon még ott hevert egy csomó cukorka és keksz. Vasili aludt az ágyban, én a földön jelöltem ki alvóhelyemet és makacsul hálózsákomba burkolóztam, dacára, hogy a házigazda odahordott egy csomó párnát és paplant. De már nekem csak igy alvózsákosan kényelmes. Mi lenne, ha már az utazás elején elpuhulnék? Ki tudja miféle megpróbáltatások várnak rám?

Vasili nagybátyja igencsak elcsodálkozott azon, hogy én miféle ágyat gurigázok ki magamnak a padlóra, nem értette, hogy miért nem alszom ágyban, hiszen mindkettőnknek tiszta ágyneművel felszerelt ágyas szobát bocsátott rendelkezésünkre. De hát én az éjjeli beszélgetések miatt annyira ragaszkodtam, hogy barátommal egy szobában aludhassak, hogy inkább ránk hagyta: tegyünk kedvünk szerint. Mellesleg a ravatalozó szoba volt a legmelegebb, a felajánlott másik két szobában hidegebb volt, mint odakint, az udvaron.

Az éjszakát átbeszélgettük és pár óra alvás után  máris ugrani kellett hogy elérjem az Izmailba tartó hajnali munkásbuszt. Úgy néztem ki, mint egy mosogatórongy. Aztán gyors reggelizés következett, majd hármasban elmentünk a buszsofőr háza elé és az időközben felgyűlt utasokkal együtt néztük végig, miként lehelt életet a sofőr őskori járművébe, miként kedveskedik neki, hogy sok krákogás-köhögés után végre kifaroljon a garázsból. Gyors búcsúzkodás után elérkezett az indulás ideje. A csomagomat betettem a csomagtartóba és helyet foglaltam  az utastérben. Hamarosan ráébredtem, hogy ezzel az erővel akár odalent is kuksolhatnék, mert a zötyögő, csupa lyuk buszban minden tiszta por volt, sőt  a lyukakon keresztül egyre  gyarapodott. Az elhanyagolt úthálózatnak hála, a port egyenesben szívhattuk, nem kellett leengednünk az ablakokat. Néhol az aszfaltnak csak a nyomain mentünk. Sehol sem láttam buszmegállót, a vezető minden útfélen ácsingózót felvett. Ha az utasok felültek, egy jegyszedő, vagy inkább jegyadó ember végigjárta a sorokat és elvette a  fuvardíjat. Ezen a buszon a nagy többség ukrán és orosz nyelven értekezett, de akadt román szó is a szláv kavalkádban. A gagauz  időközben egyre jobban elkopott. Amint megszólaltam románul, az emberek egyre barátságosabbak lettek irányomban. Úgy látszik, errefelé elég jó hirük van a románoknak, vagy legalábbis a kiváló román termékeknek.

Izmail városába a sok por és zötykölődés ellenére végül is csak megérkeztünk, az utolsó szakaszt egy olyan útonm amelyet csupa előgyártott betonlapokból állitottak össze, természetesen a pászításnál jókora résekkel. Ezért ha lefutottunk az egyik lapról, jókorát döccentünk, hogy  felfussunk a következőre. Így megtanultam a fenekemmel számolni.

Izmail városa jó nagy településnek bizonyult, gyalog mindenképpen elkoptattam volna egy pár flekket mire beérek a központba.Maga a bazár kitett egy városnegyedet, ebből is kitűnik, hogy Izmail valamikor fontos kereskedelmi csomópont lehetett.

A halkereskedők, mészárosok, gabaonaárusok, zöldségesek pultjainál jócskán elidőztem és nem győztem bámulni, kóstolgatni és fényképezni a rengeteg és változatos biotáplálékot. Csak a péknél 20 féle kenyeret számoltam meg. A bőség és a gazdagság valósággal orditott: "Gyere, és vásárolj valamit!"

Magyarjárás Tatárországban (4)

VULCĂNEŞTI - BOLHRAD - KOTLOVINA

A belépő Ukrajnába nem döccenőmentes * Az egydolláros itt sem jó * Átkeresztelt falunevek * Vendégségben * Ha a telefonkönyv beszél * Gyász van a háznál * Menjünk a temetőbe * Az a szerencsétlen 1947-es év * 

Vulcăneşti-ben az utolsó pillanatban csíptük el a Bolhradba induló autóbuszt, egy végtelenül rozzant és kopott járművet. Ukrajna és Moldávia közt van egy kb.10 km-es senkiföldje, ahol csak a végtelen mező vagy gabonaföld az egyetlen látnivaló.Valaha ez a terület Besszarábiához tartozott, de az ukránok elcsatolták. A gyepűvel együtt ukrán lett pár gagauz és bolgár falu is...

E pár kilométeres távolságot pöfögve és zötykölődve, rettentő lassan tettük meg. A moldávok símán átengedtek, azonban az ukránok csekély egy órát várakoztattak - máig se értem, hogy mire, mert se előttünk, se utánunk nem állt egyetlen jármű sem. Egy óra malmozás után végre felébredtek a határőrök és megvizitáltak bennünket. Azaz inkább megszimatoltattak, ugyanis egy katona feljött a buszba kutyával, s mindenkiről szagmintát gyűjtött és  a csomagoknál úgy viselkedett, mintha le akarná húgyozni. Az egyik táskát fölöttébb gyanúsnak találta, ezért mindenkit leparancsoltak a buszból, az ajtókat bezárták és mindent szétszedtek. Később egy vénasszonyt kiemeltek közülünk és csomagostól elvitték. Időközben kitöltöttük a határátkelést bizonyító cédulát, a meglátogatandó ukrán felebarátunk címén kívül még az ütött-kopott autóbusz rendszámát is bele kellett írnunk. Belépésnél az irat egyik fele a határon maradt, a másik felét pedig gondosan eltettük, hogy majd visszafele kilépőként szolgáljon. A szatyros vénasszony miatt még egy órát várakoztunk, de azért elérkezett az indulás ideje, és megkönnyebbülve  átpöfögtünk a határon. Nemsokára feltűntek az első házak, Vinogradovka gagauz falu felszege. Régebb ezt a falut Kurcsuknak hívták, de amióta idegen kakas szállt a kerítésre, a gagauzokon  és egy pár hóbortos utazón kívűl aligha érdekel valakit, hogyan hívták e települést a boldog időkben.

A magyar térképem ismét csődöt mondott, annál jobban használhattam a románt. Még Vinogradovka is rajta volt.

Bolhradban egy jó darabig azzal töltöttük az időt, hogy olyan pénzváltót találjunk, ahol az egydollárost is elveszik.Vulcăneşti-ben sehogy se tudtam rávenni az ottani butik tulajdonosát, hogy nehezen összespórolt egydollárosaimat beváltsa. Csökönyösen kitartott amellett, hogy az egydollárosokat nem váltja be. Nem kevés szaladgálás és mérgelődés után Bolhradban is ezt tapasztaltam, a pénzváltók itt is idegenkedtek Washingtontól. Állítólag azért, mert a pénzhamisító bandák annyi hamis egydollárost nyomtak, hogy a végén az emberek már úgy néztek a bankjegyekre, mint itthon a kotlós tojásra szokás. A végén nem volt mit csinálnom, a nagyobb címletű pénzeimből kellett egy párat feláldoznom.

Vasilinek hála, a kotlovinai busz érkezése előtt egy csomó hasznos információval gyarapodtam, éspedig a régi és új településnevek terén szereztem gyakorlatot.

Az ukránok a drágalátos román testvérekhez hasonlóan nem tagadták meg magukat és szép lassan az összes idegen csengésű vagy számukra kellemetlen hangzású településnevet kicserélték az évek során.

Régi nevek:                       Új nevek:
Kubej                                 Csernovo Cservonoarmijszke
Balboka                              Kotlovina
Kanidere (Véres folyó)      Dimitrivka
Eski Trojan                         Sztari Trojan
Satilik Haci                        Alexandrivka

Gagauziában
Basköyü                   Chirsova
Kazayak                    Cazaklie

Kotlovinába úgy kerültem, hogy még Vulcăneşti-ben  pedzegetni kezdtem Vasilinek Ukrajnát, hogy milyen hatalmas utazásra indulok. Addig s addig, hogy barátomnak eszébe jutott kotlovinai rokonsága, és úgy döntött, velem tart meglátogatni évek óta nem látott nagybátyját.

A nagybácsira csak hosszas keresgélés után akadtunk rá,  a fél falut át kellett bogarásznunk utána. A találkozásoknál szokásos örvendezés  most elmaradt, mert a nagybácsi gyászban volt. A felesége a múlt héten valami betegségben elhalálozott, emiatt nem volt valami barátkozós kedvében. A gyászt mutatta a nagybácsi borostája, a kézfogás elmaradása, később azt is megtudtam, hogy gyász idején tilos húst fogyasztani.

A gyásznál és a hőn szeretett házastárs elvesztése miatt érzett fájdalomnál erősebbnek mutatkozott a kötelező vendégbarátság iratlan törvénye, s kis idő múlva  a nagybácsi hazavitt a házába és betessékelt minket az egyik szobába. Aztán a konyhába sietett és nekilátott szakácskodni.

Amig a vacsora készült, Vasilivel megbeszéltük a napi eseményeket s közben a telefonfüzetet forgattam. Bolondságnak hangzik, de néha egy telefonkönyv - ez esetben füzet - nagyon hasznos olvasmánynak bizonyulhat.Várakozásaimban nem csalódtam, mert egész sor érdekes gagauz családnevet fedeztem fel az orosz és ukrán nevek között.
Ime a gagauz nevek legérdekesebbjei a forditással együtt:

Ördek vagy Iordek - Kacsa
Dulapci vagy Dolapci - Asztalos, Szekrénykészítő
Bozaci - Bozaárus
Buzaci - Pásztor
Arnaut - Albán
Arabaci - Szekeres vagy Kocsis
Kalayci - Cinező
Kisacik - Törpe
Kavalci - Furulyás
Kelioglu - Kopaszfia
Kemenceci - Hegedüs
Kocebas - Nagyfejű
Kuruoglu - Szárazfia
Petrioglu - Péterfia, Péterfi
Pinarci - Kútásó, Tóásó
Kasap - Mészáros
Dermenci - Molnár
Cizmeci - Csizmadia
Asci - Szakács
Kücük - Kiss
Coban - Pásztor
Cilingir - Kovács
Haci - Zarándok (aki megjárta Mekkát vagy a keresztény gagauzok esetében Jeruzsálemet)
Hacioglu - Zarándokfia
Cobanoglu - Pásztorfia
Yabanci - Idegen
Sisman - Nagy vagy Kövér
Cölmekci - Fazakas
Tausamci - Nyulas

Vacsorára előkerült a szomszédból a nagybácsi lányunokája, a 13 éves Tánya, a nagynéni és hozzájuk verődött egy szomszéd bácsi is.

Magyarjárás Tatárországban (3)

VULCĂNEŞTI

Pobeda! - Győztünk! - A felszabadulási ünnepségen - Ismerjük meg Ivan Pavlioglut - Egy kis statisztika - Új hírek Kara Cobanról - Még egyszer a gagauzokról

A szerző - gagauz fiatalokkal

Reggel korán a rezesbanda muzsikája ébresztett, a zenészek teherautóval járták a várost és harci indulókkal, hazafias nótákkal trombitálták fel a  lakosságot.Reggelire rizses-laskás krumplilevest ettünk, meglepett, hogy a gagauzok is mennyire szeretik a zöldfűszereket. A levesnek kapor, leostyán és tárkony adta meg az ízét. Miután végeztünk az evéssel, elmentünk a városbeli emlékműhöz, amhol már nagy tömeg tolongott. A rendőrség-határőrség egyenruhás tagjain kívül ott voltak az érdemrendek és az évek súlya alatt roskadozó veteránok, a város előljárói és a cserkészegyesület helyi változata. Díszbeszédek, köszöntések, méltatások, szavalatok és énekek következtek, ezek áradatának csak az eső vetett véget. A kirakodott édességárusok, vándorfényképész és képeslapárus legnagyobb bosszúságára, akik aznap kénytelenek voltak igencsak soványka napi bevétellel hazatérni. Vaszilij barátommal az eső általi megverettetés elől a múzeumba menekültünk, és én még egyszer végignéztem azt, amit egyszer már láttam. A nézegetést egy tanítónő szakította félbe, aki nagyon híján lehetett a kellékeknek és a díszleteknek, mert a kultúrházban megtartott előadásra a múzeumból kölcsönözte ki a második világháborús kulacsokat, bonétákat, csajkákat és háromszögletű leveleket.

A művelődési ház  dugig volt gyerekekkel - úgy látszik, itt ma elsősorban ők ünnepelnek -, a felnőttek szívesebben maradtak az otthoni húsosfazék, a jó hideg sör vagy a vodka mellett, elvégre felszabadulási műsor a tévében is van. Belépő nem volt, úgyhogy oda ültünk, ahol helyet kaptunk, amely ülőhelyeket még nem foglalt el más.

Az ünnepi műsor előtt katonai indulók, hazafias nóták dobogtatták meg a szíveket és hangolták fel a nézőközönséget a fő produkcióra. Nekem is olyan jó kedvem kerekedett, hogy csak úgy dobogtattam a lábammal. Elvégre a fasizmus bukását, a náci, hitlerista Németország bukását ünnepeltük. Ha győznek, akkor minden más alsóbbrendű népek elfogytával előbb-utóbb mi is sorra kerülünk és mehettünk volna a füstre.

Kevés műszaki hibától, utódlagos simításoktól eltekintve, végre megkezdődött a műsor, és a rendezők mindent összesűrítettek, amit csak lehetett. Volt szavalás ,köszöntő, népi tánc, népdal, műdal, hazafias dal, mini szinház szovjet katonának öltöztetett gyerekekkel és minden egyéb, ami ilyenkor szükséges.

A nézőtéren ünneplőbe öltözött gyerekek úgy viselkedtek, mint nálunk: különféle ropogtatnivalókat majszoltak, üdítőket kortyolgattak, mobiltelefonok tudását mérték össze, nevetgéltek, beszélgettek, drukkoltak a főszereplőnek, örvendezve tapsoltak, és a himnusz alatt dagadozott a mellük a büszkeségtől. Én is felálltam, én is tapsoltam,  én is örvendeztem ebben a közösségben, ahol hatalmas plakátok hirdették a győzelmet a fasista fenevad fölött, és a nép tiszta szívből örült,  nem csak kényszeredetten tapsolt mint nálunk Ceausescu bácsi idejében.

Az előadássorozatból legjobban a Katyusát és a kozák táncokat élveztem, ahogyan kipirosodott arccal, senkivel sem törődve ropták az otromba nagy csizmáikba bújtatott fiatal fickók.

Miután minden lejárt, Vaszilijjel elmentünk egyet levegőzni a városba, s a posta mellett összefutottunk egy barátságos öregúrral, aki a találkozás örömére románul is, gagauzul is elszavalta egyik költeményét. Amikor látta, hogy tetszéssel hallgatom rímeit, meghívott magához. Otthon aztán jól elbeszélgettünk és Ivan Pavlioglu személyében megismertem egy olyan költő,t aki zenészember, méhész, fényképész, csizmadia, kórusvezető, seprűkötő és hosszú évek óta özvegyember egyszemélyben.

Ivan Pavlioglu bácsi 1922-ben született Vulcăneşti-ben és hét osztályt végzett. A várost csak egyszer hagyta el életében, akkor édesapját kísérte el Galacra (1939). Románul az adventista bibliából tanult, és annyira jól, még most is az irodalmi nyelvet beszélte, minden idegen akcentus nélkül. Zenélni  előbb csak kedvtelésből kezdett, aztán valaki megtanította neki a kottát, ettől tovafele alaposabban tanulmányozhatta a zenetudományokat. Tudását előttem bemutatta: egyformán jól játszott balalajkán, gitáron, mandolinon és fuvolán. Zeneiskolát azonban nem végzett, ettől függetlenül zenét szerez és maga énekli szerzeményeit a népi ünnepségeken - mármint azokat, amelyeket nem fuvolára ír. Három fia szétszóródott a világban, egyik Kanadába ment, másik Ukrajnában dolgozik, a harmadikat pedig Kisinyovba szólította az élet.

Felesége halála óta Pavlioglu (Pál fia) bácsi többnyire egyedül van, mert fiai igen ritkán látogatják meg. Unatkozni nincs ideje, mert 30 év után is vezeti a kórust, verseket, dalokat írogat. Nemrégiben Gagauzia kormányzója pártfogásba vette, diplomát és egy televíziót adományozott neki, sőt még kéziratai megjelentetését is kilátásba helyezte. Csupa jó hír Pavlioglu bácsinak, aki a kommunisták idején annyi  tüzes beszédet tartott a vörösök ellen, hogy évtizedekig elzárták előle az érvényesüléshez vezető utat, hogy mint zenész vagy íróember  karriert építsen.