A borbélynál - Micsoda frizurák!
 |
| A szerző biciklivel a japáni utcán |
Ami a külföldieknek itt a legszokatlanabb, az a borotválás. A vendéget beleültetik a székbe, és az arcára gőzben felforrósított kendőket helyeznek. Ezután a kendőkön keresztül megmasszírozzák, majd felviszik a borotvahabot. A széket majdnem vízszintes helyzetbe hozzák, és kezdetét veheti a borotválás. Ebben a pozícióban a műtőasztalon érzi magát az ember. Még a borotva sem a hagyományos nyeles borotva, csak egy kis, rövid nyelű kés, amivel rendkívül ügyesen bánnak. Japánban természetes dolognak számít a homlok, a fül és az orr borotválása. A borbéllyal lehetőleg még a borotválás előtt közöljük, ha mindebből nem kérünk, továbbá ha a szemöldökünket is szeretnénk a régi formájában tovább viselni. A japánoknak mindez nem gond, mert ők kevésbé szőrösek, és a szakálluk is gyér. A borravaló itt ismeretlen fogalom, ezért ne lepődjünk meg, ha a mester visszaadja a borravalónak szánt aprópénzt, és értetlenkedő arcot vág.
Valahányszor az utcára léptem, alig láttam olyan nőt, akinek a hajával ne csináltak volna valamit. Egyre kevesebb az olyan nő, akinek a haja a maga természetes szépségében pompázna.
Japánban viszonylag friss divatőrület - ha egyáltalán használhatom ezt a szót, hiszen ez a mánia már több mint 15 éve tart - a festett és göndörített haj. A legkedveltebbek a szőke, a sárga, a barna és a rozsdás szín különböző változatai. Nem csak a fiatalok festik a hajukat, hanem komoly üzletemberek, tehetős polgárok is. Az idősebb nőknek és férfiaknak teljesen elfogadható dolognak tűnik, sőt, már az 1-2 éves kisgyerekeknek is festett a hajuk. Így aztán nem beszélhetünk a hippikorszak kései megújhodásáról. De nem is kell valakinek hippinek lennie ahhoz, hogy ijesztően tudjon kinézni. Vegyük például a középiskolás lányokat: többségük az egyenruha ellenére úgy hat, mint egy prostituált. A szőke, a sárga, a barna és a fehér színekből komponált „hajköltemények", az afrofrizurák vagy a trópusi madarak színpompás tollazatához hasonló hajviselet nem kis meglepetést okoz a Japánba utazónak. Ehhez társul még a műköröm, a kék vagy zöld kontaktlencse, az erősen lebarnított bőr, a szélsőséges smink, és az ember már nem is tudja, hogy hová tegye a leányzót.
De hadd említsem meg az éltesebb női korosztály specialitását. A régi Japánban nem a nő kebleit találták erotikusnak, hanem a kiborotvált tarkóját. Ezért még ma is látni feltűnően kiborotvált tarkójú öregasszonyokat. Egy szó mint száz: el kell ismerni, hogy a látvány tényleg szexis.
Bérlősors - Térkép a névjegykártyán
Itt igen sokan élnek abból, hogy a nagyapáik után örökölt rizsföldekre bérházakat építenek, majd lakásonként kiadják. A tulajdonos, aki egyben házmester is, majdnem minden nap eljön megnézni, hogy minden jól működik-e és hogy a lakónak van-e valamilyen panasza. Ha valami elromlik, akkor azonnal megjavíttatja.
A lakásbérléssel az a gond, hogy néha kauciópénzt kell fizetni, vagy előre kérik a bért. Vannak aztán olyan házmesterek, akik valóságos istencsapást jelentenek a külföldinek. Többek között összeállítanak egy listát, amelyben leszögezik, hogy mit szabad és mit nem tenni az új lakásban. Nos, lássunk egy pár érdekességet:
1. Tilos zongorázni.
2. Tilos a falba szeget verni, csak a falon szemmagasságban futó falécbe szabad szeget kalapálni.
3. Tilos indiai currys ételeket főzni, mert ezeknek olyan átható az illatuk, hogy még a harmadik utcában is érezni.
4. Nem szabad zajos háziállatokat tartani (kutyát, macskát, majmot és madarakat).
5. Tilos cipővel bemenni a szobába.
Gondolom, ennyi elég.
Hamar megszokja az ember, hogy minden japán hivatalnoknak, üzletembernek van névjegykártyája. Az ismerkedések rendszerint névjegykártya-cserével kezdődnek, és egy konferencián nem keltünk botrányt azzal, ha magunk elé rakjuk partnereink névjegyét és azokból puskázunk. Még a Japánban élő külföldiek is japánul nyomtatott névjegyet használnak, de elvétve akad kétnyelvű is: japán és angol.
Sok névjegy hátán kis térkép található, amelyen feltüntetik a címhez legközelebb eső áruházat, útkereszteződést vagy benzinkutat, a könnyebb eligazodás végett. A kis térkép sokszor igen hatásos segítség, mert megesik, hogy még a taxisofőrök sem ismerik a címet a nagyvárosok egyik vagy másik félreeső negyedében.
A névjegykártya átadása a következőképpen történik: a bal és jobb kezünket enyhén szorítsuk ökölbe úgy, hogy a hüvelykujj felfelé nézzen. A névjegykártyát a széleinél fogjuk, a kinyújtott hüvelyk és behajlított mutatóujjunk közé. A karjainkat tartsuk magunk előtt, és a könyökünket szorítsuk az oldalunkhoz. Vigyázzunk, hogy a kártya felirata a partner felől legyen olvasható. Ezután nyújtsuk át a névjegykártyát, és a mozdulattal egyszerre hajoljunk meg. Meghajlás közben a lábfejünket és a térdünket tegyük össze, és merev lábakkal, csípőből hajoljunk meg. A névjegykártyát hasonlóképpen vesszük át, meghajlással kísérve.
Tűzvész és földrengés
A földrengések hozzátartoznak a mai Japán hétköznapjaihoz, szakértők szerint mintegy 5000 földrengéssel számolhatunk évente. Megesik, hogy a város egyik negyedében földrengés van, de a másikban teljes a nyugalom, és nem észlelnek semmit. A japánok nem nagyon törődnek a földrengésekkel, már megszokták, de a külföldinek minden egyes földrengés valóságos tortúra, ami után kiveri a hideg veríték.
Először is, a földrengések teljesen váratlanul érkeznek és nincs idő felkészülni rájuk, annak ellenére, hogy a földrengésjelző műszerek pár perccel, vagy másodperccel előre kijelzik a várható eseményt, és a tévé vagy a rádió is azonnal bemondja, hogy hamarosan földrengés várható.
Megesik, hogy este, amikor a kedvenc tévésorozatunkat kísérjük figyelemmel, egyszer csak a készülék elkezd pityegni, és a képernyőn már szalad is végig a piros vészfelirat: földrengés közeledik! Mire föleszmélnénk, már reng is minden. Nincs idő sehová sem elbújni, vagy legfeljebb beállni az ajtófélfa alá. Először is teljesen felesleges kapkodni, mert úgy sincs hová szaladni. Az utcán a házak egymáshoz annyira közel vannak építve, hogy két ház között alig tud egy girhes macska elsurranni. Másod sorban Japánban a telefon- és villanyáramvezetékek nincsenek eldugva a földbe, hanem minden az ember feje felett lóg, mint valami óriási pókháló. Ha nem dől rám a szomszéd háza, akkor szerencsés esetben beérhetem annyival, hogy a fejemre esik a drót.
Maguk a földrengések nem annyira veszélyesek, mert a fából, préselt lemezekből és eltolható papírfalakból készült összedőlt házak alól még valahogy ki lehet kászálódni. A legnagyobb gondot a földrengéseket kísérő szökőár és tűzvész szokta okozni. A régi Japánban a legtöbb áldozatot a beomlott házi tűzhelyekből származó tűz szedte, mert a város percek alatt tűztengerré változott. Így halt meg 1923-ban 40.000 ember, mert a földrengés elől egy bambuszligetbe menekültek és itt érte őket a tűz.
Az első, Japánban átélt földrengés annyira megijesztett, hogy éjjel kiszaladtam az utcára. Aztán magamra néztem és láttam, hogy csak alsóban vagyok, erre visszaszaladtam a lakásba. Később annyira megszoktam a földrengéseket, hogy különösebben már nem zavartak, megtanultam a japánoktól elviselni és velük élni. Csak egy földrengés volt, amely keményen megkínzott. Pechemre, reggel korán érkeztek a lökéshullámok és annyira hevesen, hogy álmomból arra ébredtem, ki kell mennem rókázni.
Ismerkedés a metrón, buszon
Megfigyeltem, hogy az európaiakkal, az afrikaiakkal vagy a dél-amerikaiakkal sokkal hamarabb lehet beszélgetést kezdeményezni nyilvános helyen, ezek valahogy nyitottabbak a barátkozásra. Viszont az amerikaiakról nem mondható el mindez, mert alighogy megérkeznek Japánba, máris úgy tesznek, mintha ők találták volna fel a spanyolviaszt, és rettentő magas lóról beszélnek más népek fiaival.
Mielőtt Japánba utaztam volna, még nem ismertem az amerikaiakat, soha semmiféle kapcsolatom nem volt velük, ezért szerettem volna többet is megtudni róluk, és barátsággal közeledtem feléjük a metróban vagy a könyvesüzletben, ha történetesen a szomszédom amerikai volt. Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy oda ne köszönjek neki, és meg ne kérdezzem, miként vélekedik Japánról. Legnagyobb bánatomra azonban az amcsik nagy többsége ridegen fogadta közeledésemet és hányaveti módon viselkedett, flegmatikusan kifizetve engem pár tőmondattal. Volt, aki szóra sem méltatott, amit kissé ingerülten nyugtáztam, mert először is én nem kértem semmit ezektől az úriemberektől, másodszor rajtam is volt olyan ruha, mint őrajtuk, és ezenkívül pénz is volt a zsebemben.
Kivételt képeztek viszont az amerikai színes bőrűek. Ők ugyanis mindig kitörő örömmel fogadták barátságos szavaimat és paroláztak velem. Szegények, biztosan már elég seggberúgást kaphattak a japánoktól a bőrük színe miatt, ezért gondolom, jól esett nekik is, hogy valaki nem büdös niggerezi le őket. Pár perc beszélgetés után - mert egyikünknek mindig ki kellett szállnia valamelyik metróállomáson - rendszerint azzal búcsúztam el tőlük, milyen nagyon sajnálom, ami történt a gyarmatosítás alatt, habár semmilyen fejemfoka nem vett részt ebben a partiban. Én is fehér ember vagyok és szégyenkezem amiatt, amit mások velük szemben elkövettek. Az egész rabszolga kereskedelmet és kényszermunkát beleértve, továbbá a jelenlegi bőrszín alapú hátrányos megkülönböztetéseket Dél-Afrikában vagy egyebütt. Ezek után még egyszer kezet ráztunk és jó barátságban váltunk el.
Alkalmam volt megfigyelni a metrórendőrséget is, méghozzá munka közben. Japánban rengeteg perverz fickó él, akik úgy szereznek szexuális kielégülést, hogy a túlzsúfolt metróban a nők fenekét tapogatják, vagy cipőbe, kabátba, táskába beépített kamerával filmeznek női bugyikat és szoknyákat. A metrórendőrség az ilyen embereket emeli ki a tömegből olyan boszorkányos gyorsasággal, hogy azoknak még feleszmélni sincs idejük, máris kattan rajtuk a bilincs.
Egyszer egy pincérnő, aki a Costa nevű görög lebujban dolgozott, mesélte, hogy őt is derekasan végigtapogatták hazafelé menet a metróban. Menekülni vagy odacsapni nem lehetett, mert akkora volt a zsúfoltság, hogy a csomagot nem is kellett letennie a földre, mert az megállt a levegőben. Bizonyára a polgár is alaposan megizzadt, míg oda tudta tornáztatni a kezét, ahova kellett, de aztán a következő megállónál a tömeg kiömlött az ajtón és velük együtt a tapogató is eltűnt. Otthon, amikor a pincérnő levetkőzött, a bugyijában talált egy 1.000 jenes bankjegyet. Rendes volt a tapogató, mert a szerzett élvezetet - bármilyen rövid is volt - tisztességesen megfizette. Úgyhogy a pincérnőnek nem lehetett oka a panaszra.
Az első időben - amikor még nemigen tudtam a járást - szorgalmasan buszoztam, később meg átpártoltam a biciklire. Ebbéli döntésemet az eredményezte, hogy egy idő után már nem bírtam elviselni a szaladgálást a metróállomásból a busz után, a mindennapi tömeget, azt, hogy sosem kapok ülő helyet, és főleg, ami nagyon idegesített: az az állomásokat és a fontos épületeket bemondó automata vénkisasszony hangja volt. A japán buszjáratok amúgy nagyon jók: pontosak, tiszták, a sofőrök uniformisban és fehér kesztyűben vezetnek, egyszóval minden a legnagyobb rendben lett volna, ha reggel és este megszabadulok a tolongástól vagy a buszban a préselődéstől.
A buszsorban várakozás közben sokféle furcsaságot látni nap mint nap. Hol két hivatalnok bézbólozik, az egyik dobja a képzeletbeli labdát, a másik pedig az esernyőjével elüti, hol egy másik golfozik, az esernyőjével egymás után ütve el a labdákat. Az egyik este azonban még szokatlanabb attrakciónak lehettem tanúja: az egyik hivatalnok kiállt a sorból és mindenki szeme láttára elkezdett járni egy tüzes flamencót. Úgy mozgott, mint egy bártáncos, persze rá se bagózott senki. Aztán egy jó negyedóra múlva az illető meghajolt, bezsebelte a képzeletbeli közönség elismerését és mintha mi sem történt volna, visszaállt a sorba és felvette a hivatalban egész nap futkosó aktakukacok elgyötört fapofáját.
Sajnos, Japánban a buszon nem lehet se beszélgetni, se barátkozni. Senkit sem érdekel a más baja, fájdalma. Mindenki csak ül magának és várja, hogy valahol már leszállhasson, kikerülve a rohanásból. Még a mindennap találkozó törzsutasok sem igazán köszöntik egymást.
(Folytatjuk)
Japán partnert keresek használt bugyik Japánba történő exportjához.
VálaszTörlés