Japán erdélyi szemmel (3)

A borbélynál - Micsoda frizurák! 

A szerző biciklivel a japáni utcán

A borbélyüzletek előtt - legyen az a legelegánsabb szalon vagy külvárosi olcsó üzlet - piros-fehér-kék színekre festett spirál forog üvegoszlopban. Ez a cégtábla szerepét tölti be, mint Európában a keresztbe tett fésű vagy olló.

Ami a külföldieknek itt a legszokatlanabb, az a borotválás. A vendéget beleültetik a székbe, és az arcára gőzben felforrósított kendőket helyeznek. Ezután a kendőkön keresztül megmasszírozzák, majd felviszik a borotvahabot. A széket majdnem vízszintes helyzetbe hozzák, és kezdetét veheti a borotválás. Ebben a pozícióban a műtőasztalon érzi magát az ember. Még a borotva sem a hagyományos nyeles borotva, csak egy kis, rövid nyelű kés, amivel rendkívül ügyesen bánnak. Japánban természetes dolognak számít a homlok, a fül és az orr borotválása. A borbéllyal lehetőleg még a borotválás előtt közöljük, ha mindebből nem kérünk, továbbá ha a szemöldökünket is szeretnénk a régi formájában tovább viselni. A japánoknak mindez nem gond, mert ők kevésbé szőrösek, és a szakálluk is gyér. A borravaló itt ismeretlen fogalom, ezért ne lepődjünk meg, ha a mester visszaadja a borravalónak szánt aprópénzt, és értetlenkedő arcot vág.

Valahányszor az utcára léptem, alig láttam olyan nőt, akinek a hajával ne csináltak volna valamit. Egyre kevesebb az olyan nő, akinek a haja a maga természetes szépségében pompázna.

Japánban viszonylag friss divatőrület - ha egyáltalán használhatom ezt a szót, hiszen ez a mánia már több mint 15 éve tart - a festett és göndörített haj. A legkedveltebbek a szőke, a sárga, a barna és a rozsdás szín különböző változatai. Nem csak a fiatalok festik a hajukat, hanem komoly üzletemberek, tehetős polgárok is. Az idősebb nőknek és férfiaknak teljesen elfogadható dolognak tűnik, sőt, már az 1-2 éves kisgyerekeknek is festett a hajuk. Így aztán nem beszélhetünk a hippikorszak kései megújhodásáról. De nem is kell valakinek hippinek lennie ahhoz, hogy ijesztően tudjon kinézni. Vegyük például a középiskolás lányokat: többségük az egyenruha ellenére úgy hat, mint egy prostituált. A szőke, a sárga, a barna és a fehér színekből komponált „hajköltemények", az afrofrizurák vagy a trópusi madarak színpompás tollazatához hasonló hajviselet nem kis meglepetést okoz a Japánba utazónak. Ehhez társul még a műköröm, a kék vagy zöld kontaktlencse, az erősen lebarnított bőr, a szélsőséges smink, és az ember már nem is tudja, hogy hová tegye a leányzót.

De hadd említsem meg az éltesebb női korosztály specialitását. A régi Japánban nem a nő kebleit találták erotikusnak, hanem a kiborotvált tarkóját. Ezért még ma is látni feltűnően kiborotvált tarkójú öregasszonyokat. Egy szó mint száz: el kell ismerni, hogy a látvány tényleg szexis.

Bérlősors - Térkép a névjegykártyán 

Itt igen sokan élnek abból, hogy a nagyapáik után örökölt rizsföldekre bérházakat építenek, majd lakásonként kiadják. A tulajdonos, aki egyben házmester is, majdnem minden nap eljön megnézni, hogy minden jól működik-e és hogy a lakónak van-e valamilyen panasza. Ha valami elromlik, akkor azonnal megjavíttatja.

A lakásbérléssel az a gond, hogy néha kauciópénzt kell fizetni, vagy előre kérik a bért. Vannak aztán olyan házmesterek, akik valóságos istencsapást jelentenek a külföldinek. Többek között összeállítanak egy listát, amelyben leszögezik, hogy mit szabad és mit nem tenni az új lakásban. Nos, lássunk egy pár érdekességet:

1. Tilos zongorázni.
2. Tilos a falba szeget verni, csak a falon szemmagasságban futó falécbe szabad szeget kalapálni.
3. Tilos indiai currys ételeket főzni, mert ezeknek olyan átható az illatuk, hogy még a harmadik utcában is érezni.
4. Nem szabad zajos háziállatokat tartani (kutyát, macskát, majmot és madarakat).
5. Tilos cipővel bemenni a szobába.
Gondolom, ennyi elég.

Hamar megszokja az ember, hogy minden japán hivatalnoknak, üzletembernek van névjegykártyája. Az ismerkedések rendszerint névjegykártya-cserével kezdődnek, és egy konferencián nem keltünk botrányt azzal, ha magunk elé rakjuk partnereink névjegyét és azokból puskázunk. Még a Japánban élő külföldiek is japánul nyomtatott névjegyet használnak, de elvétve akad kétnyelvű is: japán és angol.

Sok névjegy hátán kis térkép található, amelyen feltüntetik a címhez legközelebb eső áruházat, útkereszteződést vagy benzinkutat, a könnyebb eligazodás végett. A kis térkép sokszor igen hatásos segítség, mert megesik, hogy még a taxisofőrök sem ismerik a címet a nagyvárosok egyik vagy másik félreeső negyedében.

Magyarjárás Tatárországban (6)

ODESSZA–MIKOLAIV–VINOGRADOVKA

A piacon - Grúzok a láthatáron - A vonatok ritkán járnak - Szerencsés fordulat - Hol vagytok ahizka törökök? - Vendégségben egy török családnál - Török sziget a keresztyén tengerben

Kvaszgép az utcán

Odesszában már a megérkezést követő percekben megérdeklődtem, hogy mikor van vonatom Mikolaiv városába, de a választól amit kaptam, nem voltam elragadtatva. Sebaj! Legalább megnézem a várost. Szerencsére az odesszai pályaudvar más városoktól eltérően a központban feküdt, ezért nem esett nehezemre hátizsákkal a vállamon becserkészni a látnivalókat. Első utam az állomással szembeni sárga Pantelimonovszki templomba vezetett, innen a múzeum felé vezető nagy sugárutat céloztam meg. Odessza nagyon szép város, csupa palotával, jól megtervezett városszerkezettel, széles utcákkal, műemlék házakkal, gazdag boltokkal és impozáns kulturális épületekkel. Valaha olyan élet lehetett itt, mint Marseille-ben vagy Londonban. A kikötőben gyűlt össze a világ valamennyi kincse és az alvilág söpredéke. Dehát semmi sem fehér, és semmi sem fekete. Olaszország is olyan mint egy kétarcú szobor. Egyik arca megigéző, káprázatos és isteni, jelképezve mindazt ami csodálatos ebben az országban,a másik arca pedig fokhagymaszagú, züllött és rongyos, akár a legutolsó prostituált.

A városi piacon soha nem látott bőségben tárult elém az áruválaszték. Nagy halmokban álltak a zöldségek és gyümölcsök, csordaszám a levágott állatok, bárkányi halak szép sorjában egymás mellé rakva vagy felaggatva, és tojás kosárszám, aztán kolbász és szalonna, befőtt, fűszer és baromfi művészies összevisszaságban. Halmokban gyógynövények és dohány, péktermékek, füstölt hal, kis és nagy sajtkorongok, literszám tej és tejföl, házi savanyúságok, ismeretlen bogyók és szárított gyümölcsök. De még ezzel nincs vége, mert friss gomba, ecetes gomba, csípőspaprika, lépesméz, szirup, napraforgó és tökmag, lekvár, bor, olívabogyó, olaj és ecet mind-mind arra vártak, hogy megvásárolják, hazavigyék és elfogyasszák őket. Bőségszarúszerű állapotok uralkodtak a piacon. Az olcsóság valósággal dühöngött.

Itt az élelmiszerpiacon második otthonra leltem, alig tudtam elszakadni a minden jóval megrakott asztaloktól és rávenni magam, hogy végre elinduljak a múzeumba. Csakhogy elfelejtkeztem róla, hogy a világ minden országában a múzeumok személyzete hétfőn piheni ki a vasárnapot, nem csoda, hogy zárt ajtók fogadtak. A régiségek megvizitálása helyett visszamentem a piacra és a szerszámos-kereskedő üzletnegyedben vigasztalódtam.

Régebb sok kósza hírt hallottam arról, hogy Odesszában laknak a világ legjobb zsebesei. A hömpölygő tömegben könnyű préda lehettem volna, de nem volt szerencsém egy zsebtolvajhoz sem. Csak egy fickót láttam, aki villámgyorsan elszáguldott az egyik vénasszony pultja előtt és ellopott egy zöldparadicsomot. Ezt rajtam kívül senki se látta, a tolvaj az utolsó pillanatban még összenézett velem és megértette, hogy tanúja voltam tettének, de elismerő mosollyal megnyugtattam, hogy nem fogok kiabálni. Szegény fickó valószínűleg éhes lehetett. A paradicsomot azért olyan mesteri fogással kapta le az asztalról, mint a sas a nyulat. Hogy dolgozhatnak akkor azok, akik paradicsom helyett pénztárcákat, órákat szemelnek ki prédának?

Igaz, valóságos művész vagy varázsló kell legyen az a zsebtolvaj, aki tőlem akar lopni. Mert ahol nincs mit, ott rettentően nehéz. Egyébként is kevéske pénzemet egy bőrzacskóban hordoztam az ingem alatt, és még egy biztosítótűvel is az inghez férceltem, ha netán valamelyik nagyokos leküzdené a nagykabát, kiskabát, pullóver és ing akadályokat - vagy alvás közbe befurakodna ujjaival a zacskó zsinórjához - akkor akadjon fenn a biztostűn.

Ide-oda császkálás közben, amikor már számtalanszor megkerültem az ételpiacot, a vásárcsarnokokat a halomba rakott levágott tehénfejekkel, a fél marhákat rongy módjára dobáló henteslegényekkel, hirtelen grúz beszédre lettem figyelmes. Ennek úgy megörvendtem, hogy gyorsan odaköszöntem nekik grúzul és elmondtam mindazt, amit Grúziában tanultam. Nagyon megörvendtek ők is, főleg amikor elsoroltam az utazásaim során meglátogatott városokat és a megismert látványosságokat. Kiderült, hogy grúz létükre alig ismerik az országukat. Mentségükre szolgáljon, hogy kenyérkereső családos emberek voltak, nekik még vasárnap is akadt elég elfoglaltságuk a ház körül. Nekem mint hátizsákos utazónak nem kellett ilyen dolgokkal foglalkoznom, ezért teljes szívvel és lélekkel - mondhatni főállásban - kutathattam Grúzia szépségeit és felfedezésre érdemes tájait.

A piacon tapasztalt hihetetlen bőség és gazdgság láttán eszembe jutott, hogy ahol ennyi ennivaló kelleti magát és egymást verik le a vásárlók,ott nyilván jól él a nép. Ha teli a has és otthon a kamara, akkor egészen biztos, hogy senki se fog neki forradalmat csinálni. Nyugat Európában, és lassan nálunk is egyre több a mű étel és ital, a génkezelt tápos zöldség és a felfújt tápos hús. Ezektől a „finomságoktól”aztán lassan mi is arra a sorsra jutunk, mint a tápos magyarok. Elcsenevészesedünk testileg-lelkileg. Mert a legnagyobb baj az, hogy a sok birka mind megveszi a Nyugaton már eladhatatlan konzervszemetet. Lám itt Ukrajnában egyáltalan nem lehet eladni hot dogot, a pizzát vagy a hamburgert, de a hormonokkal nevelt, felpuffasztott növényi vagy állati alapanyagokat sem. Bolondok is lennének megvenni, amikor itt van ez a sok drága jó falusi termék: aranyszínű tyúkok aranytojásokkal, létől majd kicsattanó gyümölcsök és zöldségek, friss finom tej, ami egy-két órája még fű volt, igazi sajt, igazi vaj és gabonán nevelkedett állati hús, amely nem lötyög idomtalan testként a csonton, ehelyett szorosan tapad. Bár lennénk mi is olyan okosak, hogy nem vennénk meg azt a sok mocskot és szemetet, amit idegyúrnak nekünk a nyugatiak! Egyből megbuknának a nagy áruházak és a szupermarketek, ha mindenki venné a fáradságot és megkeresné a maga falusi bácsikáját, nénikéjét és tőle vásárolná az élelmiszereket.

A piacon sok mindent megkóstoltam, de azért gondoskodtam útravalóról is és vettem egy csomó krumplis, sajtos és káposztás piroskit, azaz pirogot. Olyanok voltak, mint egy-egy jól megtömött pánkó. Kissé lapos, forró és finom. Annyira ízlett, hogy egy, a vonaton járkáló bábuskától még vettem egy adagot tartalékba.

Vonatozás közben sok látnivaló nem akadt a nagy ukrán laposon, a végelláthatatlan gabonaföldeken kívűl itt nem akadt semmi érdekes. Képzelem, mennyire unhatták ezt az egyhangú vidéket a második világháborúban ideparancsolt német katonák, akik nem győztek cuppogtatni a nagy sárban és kipiszkálni motorizált egységeiket vagy „országos járműveiket” a vendégmarasztaló degenyegből.

Mikolaivban nem történt semmi különös, csupán annyi, hogy már az állomáson megtudtam: vonattal nem lehet eljutni Vinogradovka faluba, és ha mindenáron oda akarok utazni, akkor nagyon össze kell kapnom magam. Ámbár hiába loholtam és igyekeztem, az utolsó buszt jó két és fél órával sikerült lekésnem. Már csak a másnapi járatokban reménykedhettem. Bánatomat elkeseregtem az egyik kasszásnőnek, aki egyet gondolt és elkezdett futkosni. Egyik épületből ki, a másikba be, busztól buszig, és még a telefont is igénybe vette. Nemsokára fogott nekem egy buszt, amely nem Vinogradovkába tartott ugyan, de a sofőr megigérte, hogy csinál egy kitérőt.

Derék este lett mire odaértünk, én elég szerencsétlenül választottam meg a le–, illetve kiszállás helyét, mert az esti járókelők visszafelé irányitottak a másik faluvégére, és ez kilométeres csetledezést, botladozást jelentett a sötétben.

Házról házra, szájról szájra tapogatózva haladtam és így eljutottam az ahizka törökök utcájába.

Török utca, sáros utca,

Házról házra járok,

Be be kiabálok:

Rukie hanim, merre laksz?...

Tiroli tolmácsnapló (1)

Fügeni turistaház - prospektuson

Első nap

Felhívtak telefonon, nem–e lenne kedvem kiruccani Tirolba egyhónapos vendégmunkára. Tolmácsolni kell egy munkáscsoport mellett, no meg egy kicsit rabicskázni és sepregetni. Gondolkodás nélkül igent mondtam, anélkül, hogy részletesebben rákérdeztem volna a rabicskázás és a sepregetés mibenlétére.  Az olaszoktól elvett Dél-Tirolban már jártam, nosza akkor lássunk egy darabot Észak-Tirolból is.

Itthon kiderült, hogy az engem alkalmazó cégnek szüksége van a munkakönyvemre, ezt egy gombóccal a gyomromban vettem tudomásul, ugyanis pár nappal azelőtt dobtam volt ki az összes diplomámat, bizonyítványomat ,vagyis az útlevelem, személyim és keresztlevelem kivételével az összes fölösleges papírkacatot. Ugyanis ráébredtem arra, hogy papírfecnik nélkül is tudom, ki vagyok és mennyit érek. A munkakönyvem azonban hosszas keresgélés után megkerült, mert valahol meghúzta magát és nem esett áldozatul a nagy lomtalanításnak. Ennek  a munkakönyvnek azonban annyira érdekes a története, hogy megérdemel pár sort.

Ugyebár, én aki világéletemben ellene voltam az olyan birkaságoknak , mint munkakönyv, egészségbíztosítás és nyugdíjalap, egyszer csak rákényszerültem, hogy egy szép titkárnő miatt munkakönyves kapusként alkalmaztassam magam egy gyárnál. Három hónap múlva már eléggé kiismertem magam a gyárban és a titkárnő környékén, de amikor a legjobban nyeregben éreztem magam, beütött a krach. Az egyik nap szúrópróbaszerűen megmotoztam egy gyári munkást, akinek a zsebéből mindenféle vasdarabok és “majd csak jó lesz valamire” alapon varrógépalkatrészek kerültek elő. Szépen jegyzőkönyveznem kellett az esetet és a gyári munkást megszázalékolták. Ezzel örökre elbarikádoztam magam a szép titkárnőtől, mert pechemre ,az enyveskezű gyári munkás a nő apja volt. Ezek után nem maradt más választásom, mint szándékosan lezülleszteni magam, hogy valahogy kirúgjanak, mert feletteseim annyira meg voltak elégedve teljesítményemmel, hogy még a késést, az szolgálati helyen való alvást és az egyik raktárosnővel holmi szövetbálákon folytatott duhajkodást is elviselték , de nem akartak lemondani a becsületes, több nyelven beszélő kapusukról, aki telefonistaként is megállta a helyét. Erről ennyit.

Tápiópiában

Alighogy átléptük a gúnyhatárt, máris fennakadtunk egy román rendszámú autókra vadászó buzgómócsing tápiópiai giccsmagyar sündőr éberségén, aki sehogysem tudta, hogy hová tegye a román útleveleket és útitársaim neveit, mint Magyari Bunda Lajcsi, Putnai Böndő Matyi, Nagy Tokány Béla, Péterfi Geczi Sándor, Rukuj Fonák Dénes, Szíjgyártó Faszki  András, Orbán Pina Peti és Pálffy Csimbók Vilmos. Meg hogy mind Alsóbogyánfalvi lakosok, akik egy szót se tudnak románul. Nem tudta eldönteni, hogy mi most már székely románok vagyunk, vagy román székelyek. Hogy egy kicsit kisegítsem a bajbó, csak úgy mellékesen megemlítettem, hogy vannak még magyar székelyek, csángó székelyek, csángómagyarok, székelymagyarok, román magyarok, magyar románok, székely székelyek és magyar magyarok. Ettől azonban úgy összezavarodott, hogy izzadni kezdett a homloka és elengedett.

Nem sokat időztünk Tápiópiában, de annyit mégiscsak igen, hogy bővítsem giccsmagyar szótáramat. A pasi, ciki, gáz van, séró, pöri, pari, körömpöci, csaj, srác, tetkó, fülcsi, szemcsi, rágcsi, tesó, manusz, begurulok, beájul, halványító zeller, kóser, faja, klafa, klassz, klopfol, vacsi, bölcsi, ovi, isi, töri, kőkemény arc, köcsög, gyökér, love, haver, mándró, kéró, verda, tökjó, frankó és hasonló nyelvi nyomorékságok után lássunk néhány finomságot, egy pár legfrissebb idiotizmust. Oksi - vagyis O.K., trakesz - vagyis traktor, loszi, azaz Los Angeles, moci - motorbicikli, macsek - macska, savi - savanyúság, kaksizok - szarok, alkesz - alkoholista, …és nem igaz!!.. mindennek a teteje a kovi ubi, vagyis kovászos uborka. Ezt biztosan  Kovi, a híres pornósztár és menedzser találta fel és szabadalmaztatta.

Lassan , de biztosan átdöcögtünk Tápiópián és én arról álmodoztam, hogy hamarosan az Óperenciás Tengeren is túljutunk (Ober Enns),beérünk az ezüsterdőbe (az első osztrák erdők csillogó, szélforgatta-borzolta levelei látszanak messziről ezüsterdőnek) és ha egy kis szerencsénk van, még az üveghegyet is megpillanthatjuk (az Alpokat). Az aranyalmát termő fákat (spanyol narancsfák) sajnos most le kell mondanunk, mert küldetésünk csak az üveghegyek tájékára szól.