 |
| A szerző bárkában |
Kutyák
Kutyát hozni a Deltába nem a legjobb ötlet: örökös izgés-mozgásával akadályozza a csónakázást, mágnesként vonzza a szúnyogokat és ugatásával felriasztja a vízimadarakat. A lipovánok sose voltak nagy kutyatartók - ugyebár a halakat nem kellett őriztetni! - egészen, addig, amíg valami hóbortos bukarestiek el nem hozták pincsikutyáikat, amelyeket idegbetegségük miatt sehova se tudtak elvinni, sőt a végén úgy megunták őket, hogy már haza se akarták vinni. Itt maradtak örökre a Deltában, és ezeknek a pincsiknek a korcs utódaiból kutyásodtak el a falvak. Akárhová mentem, mindenütt korcs pincsi-utódokat találtam: aprók voltak, görcsösek, soványak és igénytelenek. Az idegennel hamar barátkoztak, és talán egyedül a tojáslopásban jeleskedtek.
Csodák csodájára ezek a naphosszat döglődő, úton útfélen hánykódó korcsok igencsak felmérgelődnek, ha botot vagy vesszőt tartó embert látnak közeledni. A kőtől nem féltek, ellenben a vessző vagy a bot egyenlő volt a piros posztóval. Láttam, hogyan falták a halcsontot és szálkát: nem túlzok, ha azt mondom, hogy úgy, mint a kacsa a nokedlit. Egy csöppet sem zavartatták magukat a szálkáktól, vígan beropogtatták és farkcsóválva kérték az újabb adagot. A városi ebtartók pedig megsüthetik a tudományukat faszénen, tudniillik a kutyának nem szabad csirkecsontot vagy halat adni. Hát ezek kisdedeknek való rablómesék. Csak hozzák el tápon és marhamájon felnőtt ölebeiket ide a nádra, s garantálom, hogy két nap múlva vígan fogják falni a halat és a puliszkát.
