Japán erdélyi szemmel (11)

Gyerünk a piacra! 

Ha valaki friss halat vagy zöldséget akar vásárolni - legyen bármely országban -, a legjobb, ha elmegy egy piacra vagy egy nagybani lerakathoz. Ez Japánban sincs másképp. Turistáknak ráadásul már a látvány is megéri.

A halpiacon rengeteg féle halat lehet látni, a hajnali halászat eredménye ott látható kiterítve. Van lazac, szardínia, kardhal, orsóhal, tonhal, cápa, tintahal, tengeri angolna, osztriga, fésűs kagyló, laposhal, repülőhal, tengeri csuka, lepényhal, sügér és makrélafajták. Egyszóval minden, ami szem-szájnak ingere. A legtöbb hal élő, friss állapotban, hatalmas, tengervízzel telt műanyag tartályokban és ládákban várja sorsa beteljesülését. A halpiacra reggel korán kell kimenni, lehetőleg 6-7 óra felé, akkor a legnagyobb a zsongás. A nagy éttermek beszerzői és szállítói is mind itt vannak. Rettenetes a halszag, sok helyen hevenyészett standok vannak felállítva, ahol nyers halat vagy nyers kagylót lehet enni.

Nagojában rengeteg halpiac volt szerte a tengerparton, hatalmas, nyitott csarnokokban. Szerettem ide járni, egyrészt, mert nagyon jó árban lehetett vásárolni mindenféle tengeri kütyüt, olyanokat, ami máshol drága vagy nagyon gyorsan elkapkodják. A látvánnyal egyszerűen nem tudtam betelni: mindenki egyszerre beszél, alkudozik, hozzák-viszik, vágják-szelik a halakat. Némelyek embernyi nagyok.

(A bevásárlóközpontokban is volt halas részleg, és annak ellenére, hogy igen jól ellátottak és gazdagon felszereltek, itt a halak többsége felszeletelve és kicsontozva várta a vásárlókat. Ezt már nem találtam túlontúl érdekesnek.)

A halpiachoz hasonlóan érdekes és látnivalókban bővelkedő színtér a zöldségpiac. Egzotikusabbnál egzotikusabb zöldség- és gyümölcsfélékkel találkozni itt. Az európai zöldségeken kívül megtekinthető és megvásárolható egy sor különlegesség is: tárógyökér, pálmaszív, jamgyökér, édesburgonya, bambuszrügy, okra, szójacsíra, furcsa gombák, ehető páfrányok és rengeteg olyan növény, amivel nem tudtam mit kezdeni. Van mangó, papaya, többféle banán, marakuya, kaki szilva, füge, ananász, lin chin, gránátalma, kivi, kókusz és mindenféle narancs vagy mandarin.

Akár a zöldségpiacon, akár a lakásom melletti kirakodós standokon vásároltam meg a helyi zöldségeket és gyümölcsöket, majdnem bagóért jutottam hozzá. Viszont a nyugati világ gyümölcsei, az alma, körte, eper, cseresznye, szőlő szinte megfizethetetlen volt (például egy alma öt dollár). A banán, a kivi, a narancs vagy mandarin és a füge bezzeg nem érdekelt senkit sem, mert akinek volt kertje, annak megtermett kérés nélkül is. Én is szedtem a kertben banánt, fügét, mandarint, kaki szilvát és kivit, ami lugasokon nő. A piacon ezekből a gyümölcsökből aprópénzért óriási mennyiséget lehetett venni.

A nagy áruházak gyümölcsosztályán láttam olyan szőlőt, dinnyét és kaki szilvát, amelyeknek nem volt magjuk. Persze, genetikailag manipulált termékekről van szó, amelyeket azért hoztak létre, hogy a kedves vendég nehogy idegösszeroppanást kapjon a magok miatt. A japánok többsége ugyanis még a szőlő héját is lehúzza és kiköpködi a szőlőmagokat.

Zöldség- és gyümölcsvásárláskor az tetszett, hogy nem gatyáztak holmi kilókkal és grammokkal. Az áru ki volt téve egy bambuszkosárba és mellette egy cédulára írva, hogy mennyibe kerül. Volt olyan kosárka, amelyben több volt, másokban kevesebb. Az áruk is aszerint alakult. Az élelmes kereskedők olyan kosarat is berendeztek, amelyben az ép áru közé becsempésztek egy-két potyoltat is. Ezeket aztán sokkal kedvezményesebb áron adták. Természetesen a potyolt gyümölcsöt nem kellett kidobni, mert az ízük tökéletes volt, csak esztétikailag nem mutattak jól.

A kubi 

A kubi szó maga nyakat jelent japánul. Egy másik értelmezés szerint viszont éppen ezt a szót használják a kirúgásra. Míg Európában az alkalmazott munkahelyéről való nyomatékos eltávolítását egy erőteljes fenéken billentéssel hozzák összefüggésbe, addig Japánban a tenyér élét elhúzzák a nyak előtt: Nos, komám, le vagy nyakazva.

Az európai megoldással ellentétben a japán főnök a személyzet tagjaival minden érzelmi kitörés nélkül közli, hogy ettől meg ettől az időponttól kezdve kereshetnek új munkahelyet maguknak. A japán emberre nem jellemző a heves fellépés, az érzelmek a hideg maszkszerű arc mögé vannak rejtve. Viszont így hatásosabb. Sohasem szerettem, hogy az amerikanizmus annyira befolyásolta Japánt, de el kell ismernem, hogy a sok szemét között, amit otthonról már rég kidobtak, van még valami használható is, mégpedig a give me just one more chance, vagyis kérlek, adj még egy esélyt. Gyakran működik, és alkalomadtán élni lehet a lehetőséggel, hogy ha a főnök kirúg, akkor megkérjük, hogy adjon még egy esélyt, tegyen még egy próbát velünk. Igaz, hogy ezután már tőlünk függ minden, hogy meg is tudjuk tartani a visszakunyerált helyünket. Tehát nagyon bele kell húzni a munkába, és még lojálisabbnak, szolgálatkészebbnek és szorgalmasabbnak kell lennünk.

Struccfarm Toyohashiban 

Nagoja nem csak a negyedik legnagyobb város Japánban, hanem egyben az Aichi prefektúra fővárosa. A prefektúra pedig nem csak arról híres, hogy itt tömörülnek egy nagyon erős üzleti világ elitcégei, hanem arról is, hogy itt vannak az okinawai struccfarmok után a legnagyobb strucctenyésztő telepek.

Valóban ínyencfalat a strucchús? A japánok szerint igen. Okinawa és Toyohashi farmjain tömegével küldik vágóhídra ezeket a nagytestű futómadarakat. Kisebb-nagyobb éttermek egymással versengve kínálnak vendégeiknek különböző, strucchúsból készült ételkülönlegességeket.

A strucchús íze nagyon hasonlít a marhahúséhoz, a hozzáértő szakács valóban ízletesen el tudja készíteni. Feledhetetlen élmény továbbá a strucctojásból készült tükörtojás, s ember legyen a talpán, aki el bír fogyasztani egy két tojásból készült tojásrántottát.

Az első struccfarmokat Okinawán hozták létre, mintegy 20-30 évvel ezelőtt. Az egyik vállalkozó kedvű és mellesleg kissé hóbortos kereskedő összes megtakarított pénzét befektetve, körülbelül 200.000 dollárért száz kis struccot hozatott Dél-Afrikából. A száz fiókából azonban nem sok élte túl a hosszú utazást és az új betegségeket. Mégis, a vállalkozás nem ment csődbe, sőt hihetetlen fejlődésnek indult. Mára Okinawán vannak a legnagyobb struccfarmok, és a strucchúsból készült ételek nagy népszerűségnek örvendenek a helyi lakosság körében.

A Toyohashiban levő struccfarm is elég nagy, ételeket is készítenek, de a farmnak inkább turistacsalogató jellege van. A strucctojás héja olyan erős, hogy akár egy felnőtt ember súlyát is elbírja anélkül, hogy megrepedne. Turisták ezért gyakran szórakoznak azzal, hogy ki tud tovább egyensúlyozni egy strucctojáson. További látványos attrakció a strucc meglovagolása. Ez nem éppen veszélytelen mulatság, mert a kifejlett strucckakas lábaival épp olyan erősen tud rúgni, mint egy ló. Az ilyenféle vidám mutatványok rendszerint azzal végződnek, hogy a strucc ledobja a lovasát. Mégis sokan vállalják a zúzódásokat, a kék foltokat, a véresre dörzsölt karokat, lábakat. Már csak a hecc kedvéért is végigcsinálják.

A struccok nagyon szeretik a csillogó-villogó apró tárgyakat, csecsebecséket, ezért gyakran megtörténik, hogy egy óvatlan pillanatban megfosztják a gyanútlan turistát a kedvenc órájától. Az ápolók ki is használják a struccok gyűjtögető hajlamait. Esténként pórázon vezetve viszik le őket a tengerpartra, átfésültetve velük a strandokat. Másnap meg átszitálják a strucctrágyát és szabályos gyűjteményeket állítanak össze söröskupakokból, gyűrűkből, láncokból és pénzérmékből, mindabból, amit a struccok éles szeme felfedezett a homokban. Eléggé ocsmány szenvedély, de megéri, mert nagyon izgalmas. Az ápolók sokszor fogadnak egy-egy madárra, hogy ki tud több mindent összegyűjteni.

Aziz barátom, az illegális turista 

Aziz pakisztáni volt és csuda egy jó figura. Mindig igen elegánsan öltözködött, választékos japán nyelven értekezett a környezetével, nagyon udvarias volt, és tisztában volt a japán emberek szokásaival. Talán ennek köszönhetően tudott hét évig illegálisan Japánban tartózkodni.
Úgy jött át turistavízummal, és már az első nap jelentkezett egy nagy bankba, sikerült is elhelyezkednie, mint már nem tudom, milyen szakértő. Angolul és japánul kitűnően tudott, fogalmam sincs, hogy honnan szedte fel. Annyira tudott helyezkedni, hogy az útlevelét vagy a munkavállalási engedélyét soha nem kérte senki. A munkáját jól végezte, a főnökei meg voltak vele elégedve, szóval, egy életművész volt, hogy át tudott vészelni hét évet. Aztán 96-ban vagy 97-ben jöttek a nagy megszorítások az idegenrendészeten, és egy szép napon lelepleződött, hogy nincsenek papírjai.

A hatóságok haza akarták toloncolni, mire ő, mint vérbeli stratéga, elvette egy tekintélyes japán autókereskedő lányát. Japán nevet vett fel, és új életet kezdett.

Körülbelül negyven éves volt, amikor ez történt. Sokat beszélgettünk a pakisztáni életről, az ottani viszonyokról és az ételekről. Egyszer megkérdeztem, hogy te, Aziz, hogy tudtad kijátszani a nőtilalmat otthon? Tudtál-e otthon vagy egy nőt akasztani? (Mint ismeretes, a mohamedán országokban igen szigorúan őrzik a nőket, a barátkozás nemigen lehetséges, mert nem engednek senki idegent hozzájuk, hacsak nem házassági szándékát szeretné kinyilvánítani.) Aziz azt válaszolta, hogy sajnos, akármennyire furfangos volt is, otthon nem tudott semmire sem menni. A japán felesége az első nő az életében. Ez a nő pedig nagyon szép volt, amellett igen intelligens, művelt. Tudott angolul és franciául, habár nem volt több harminc évesnél. Kiterjedt ismeretekkel rendelkezett a különböző külföldi országok helyzetét illetően. Még attól sem húzódozott, hogy elmenjen Azizzal Pakisztánba.

Kérdeztem Aziztól, miért nem vállal munkát az apósa cégénél? Mire azt válaszolta, hogy nem akarja az üzletet a magánélettel keverni és nem az apósa pénzére támaszkodva akar felemelkedni, hanem a maga tudására alapozva, csak a saját szorgalmának és kitartásának köszönhetően.

Nemrég hallottam, hogy Aziznak sikerült létrehoznia a saját kis üzletét. Régi dédelgetett álma most teljesült, hogy egyszer neki is legyen egy kis pakisztáni étterme és fűszerkereskedése.

Magyarjárás Tatárországban (6)

ODESSZA–MIKOLAIV–VINOGRADOVKA

A piacon - Grúzok a láthatáron - A vonatok ritkán járnak - Szerencsés fordulat - Hol vagytok ahizka törökök? - Vendégségben egy török családnál - Török sziget a keresztyén tengerben

Kvaszgép az utcán

Odesszában már a megérkezést követő percekben megérdeklődtem, hogy mikor van vonatom Mikolaiv városába, de a választól amit kaptam, nem voltam elragadtatva. Sebaj! Legalább megnézem a várost. Szerencsére az odesszai pályaudvar más városoktól eltérően a központban feküdt, ezért nem esett nehezemre hátizsákkal a vállamon becserkészni a látnivalókat. Első utam az állomással szembeni sárga Pantelimonovszki templomba vezetett, innen a múzeum felé vezető nagy sugárutat céloztam meg. Odessza nagyon szép város, csupa palotával, jól megtervezett városszerkezettel, széles utcákkal, műemlék házakkal, gazdag boltokkal és impozáns kulturális épületekkel. Valaha olyan élet lehetett itt, mint Marseille-ben vagy Londonban. A kikötőben gyűlt össze a világ valamennyi kincse és az alvilág söpredéke. Dehát semmi sem fehér, és semmi sem fekete. Olaszország is olyan mint egy kétarcú szobor. Egyik arca megigéző, káprázatos és isteni, jelképezve mindazt ami csodálatos ebben az országban,a másik arca pedig fokhagymaszagú, züllött és rongyos, akár a legutolsó prostituált.

A városi piacon soha nem látott bőségben tárult elém az áruválaszték. Nagy halmokban álltak a zöldségek és gyümölcsök, csordaszám a levágott állatok, bárkányi halak szép sorjában egymás mellé rakva vagy felaggatva, és tojás kosárszám, aztán kolbász és szalonna, befőtt, fűszer és baromfi művészies összevisszaságban. Halmokban gyógynövények és dohány, péktermékek, füstölt hal, kis és nagy sajtkorongok, literszám tej és tejföl, házi savanyúságok, ismeretlen bogyók és szárított gyümölcsök. De még ezzel nincs vége, mert friss gomba, ecetes gomba, csípőspaprika, lépesméz, szirup, napraforgó és tökmag, lekvár, bor, olívabogyó, olaj és ecet mind-mind arra vártak, hogy megvásárolják, hazavigyék és elfogyasszák őket. Bőségszarúszerű állapotok uralkodtak a piacon. Az olcsóság valósággal dühöngött.

Itt az élelmiszerpiacon második otthonra leltem, alig tudtam elszakadni a minden jóval megrakott asztaloktól és rávenni magam, hogy végre elinduljak a múzeumba. Csakhogy elfelejtkeztem róla, hogy a világ minden országában a múzeumok személyzete hétfőn piheni ki a vasárnapot, nem csoda, hogy zárt ajtók fogadtak. A régiségek megvizitálása helyett visszamentem a piacra és a szerszámos-kereskedő üzletnegyedben vigasztalódtam.

Régebb sok kósza hírt hallottam arról, hogy Odesszában laknak a világ legjobb zsebesei. A hömpölygő tömegben könnyű préda lehettem volna, de nem volt szerencsém egy zsebtolvajhoz sem. Csak egy fickót láttam, aki villámgyorsan elszáguldott az egyik vénasszony pultja előtt és ellopott egy zöldparadicsomot. Ezt rajtam kívül senki se látta, a tolvaj az utolsó pillanatban még összenézett velem és megértette, hogy tanúja voltam tettének, de elismerő mosollyal megnyugtattam, hogy nem fogok kiabálni. Szegény fickó valószínűleg éhes lehetett. A paradicsomot azért olyan mesteri fogással kapta le az asztalról, mint a sas a nyulat. Hogy dolgozhatnak akkor azok, akik paradicsom helyett pénztárcákat, órákat szemelnek ki prédának?

Igaz, valóságos művész vagy varázsló kell legyen az a zsebtolvaj, aki tőlem akar lopni. Mert ahol nincs mit, ott rettentően nehéz. Egyébként is kevéske pénzemet egy bőrzacskóban hordoztam az ingem alatt, és még egy biztosítótűvel is az inghez férceltem, ha netán valamelyik nagyokos leküzdené a nagykabát, kiskabát, pullóver és ing akadályokat - vagy alvás közbe befurakodna ujjaival a zacskó zsinórjához - akkor akadjon fenn a biztostűn.

Ide-oda császkálás közben, amikor már számtalanszor megkerültem az ételpiacot, a vásárcsarnokokat a halomba rakott levágott tehénfejekkel, a fél marhákat rongy módjára dobáló henteslegényekkel, hirtelen grúz beszédre lettem figyelmes. Ennek úgy megörvendtem, hogy gyorsan odaköszöntem nekik grúzul és elmondtam mindazt, amit Grúziában tanultam. Nagyon megörvendtek ők is, főleg amikor elsoroltam az utazásaim során meglátogatott városokat és a megismert látványosságokat. Kiderült, hogy grúz létükre alig ismerik az országukat. Mentségükre szolgáljon, hogy kenyérkereső családos emberek voltak, nekik még vasárnap is akadt elég elfoglaltságuk a ház körül. Nekem mint hátizsákos utazónak nem kellett ilyen dolgokkal foglalkoznom, ezért teljes szívvel és lélekkel - mondhatni főállásban - kutathattam Grúzia szépségeit és felfedezésre érdemes tájait.

A piacon tapasztalt hihetetlen bőség és gazdgság láttán eszembe jutott, hogy ahol ennyi ennivaló kelleti magát és egymást verik le a vásárlók,ott nyilván jól él a nép. Ha teli a has és otthon a kamara, akkor egészen biztos, hogy senki se fog neki forradalmat csinálni. Nyugat Európában, és lassan nálunk is egyre több a mű étel és ital, a génkezelt tápos zöldség és a felfújt tápos hús. Ezektől a „finomságoktól”aztán lassan mi is arra a sorsra jutunk, mint a tápos magyarok. Elcsenevészesedünk testileg-lelkileg. Mert a legnagyobb baj az, hogy a sok birka mind megveszi a Nyugaton már eladhatatlan konzervszemetet. Lám itt Ukrajnában egyáltalan nem lehet eladni hot dogot, a pizzát vagy a hamburgert, de a hormonokkal nevelt, felpuffasztott növényi vagy állati alapanyagokat sem. Bolondok is lennének megvenni, amikor itt van ez a sok drága jó falusi termék: aranyszínű tyúkok aranytojásokkal, létől majd kicsattanó gyümölcsök és zöldségek, friss finom tej, ami egy-két órája még fű volt, igazi sajt, igazi vaj és gabonán nevelkedett állati hús, amely nem lötyög idomtalan testként a csonton, ehelyett szorosan tapad. Bár lennénk mi is olyan okosak, hogy nem vennénk meg azt a sok mocskot és szemetet, amit idegyúrnak nekünk a nyugatiak! Egyből megbuknának a nagy áruházak és a szupermarketek, ha mindenki venné a fáradságot és megkeresné a maga falusi bácsikáját, nénikéjét és tőle vásárolná az élelmiszereket.

A piacon sok mindent megkóstoltam, de azért gondoskodtam útravalóról is és vettem egy csomó krumplis, sajtos és káposztás piroskit, azaz pirogot. Olyanok voltak, mint egy-egy jól megtömött pánkó. Kissé lapos, forró és finom. Annyira ízlett, hogy egy, a vonaton járkáló bábuskától még vettem egy adagot tartalékba.

Vonatozás közben sok látnivaló nem akadt a nagy ukrán laposon, a végelláthatatlan gabonaföldeken kívűl itt nem akadt semmi érdekes. Képzelem, mennyire unhatták ezt az egyhangú vidéket a második világháborúban ideparancsolt német katonák, akik nem győztek cuppogtatni a nagy sárban és kipiszkálni motorizált egységeiket vagy „országos járműveiket” a vendégmarasztaló degenyegből.

Mikolaivban nem történt semmi különös, csupán annyi, hogy már az állomáson megtudtam: vonattal nem lehet eljutni Vinogradovka faluba, és ha mindenáron oda akarok utazni, akkor nagyon össze kell kapnom magam. Ámbár hiába loholtam és igyekeztem, az utolsó buszt jó két és fél órával sikerült lekésnem. Már csak a másnapi járatokban reménykedhettem. Bánatomat elkeseregtem az egyik kasszásnőnek, aki egyet gondolt és elkezdett futkosni. Egyik épületből ki, a másikba be, busztól buszig, és még a telefont is igénybe vette. Nemsokára fogott nekem egy buszt, amely nem Vinogradovkába tartott ugyan, de a sofőr megigérte, hogy csinál egy kitérőt.

Derék este lett mire odaértünk, én elég szerencsétlenül választottam meg a le–, illetve kiszállás helyét, mert az esti járókelők visszafelé irányitottak a másik faluvégére, és ez kilométeres csetledezést, botladozást jelentett a sötétben.

Házról házra, szájról szájra tapogatózva haladtam és így eljutottam az ahizka törökök utcájába.

Török utca, sáros utca,

Házról házra járok,

Be be kiabálok:

Rukie hanim, merre laksz?...

Testvérkeresőben a gagauzok földjén (13)

Fedezzük fel Vulcăneşti-et

Újra a bazárban - Bábuskák - Kásaételek - A múzeumban - Makedorománok és arománok

Másnap már kora reggel elmentem a bazárba, hogy kezdettől tanúja legyek a reggeli nyitásnak, lássam, hogyan pakolják ki az árusok portékáikat és hogyan készülnek fel a vásárlók fogadására a zöldségkereskedők, a halasok, a gyümölcskereskedők, a mészárosok, a pékek, a gabonaárusok, a rugásbótos, a vasasbótos, a virágárus és a tejes.

A vulcăneşti-i piacon soha nem látott bőséget, gazdag áruválasztékot tapasztaltam. Minden volt ott, amire az egyszerű embernek gusztusa támad: főként jó és olcsó ennivaló. Ezen a piacon beszereztem, amit eddig máshol nem sikerült, végre valahára került gagauz népzene. S hogy a moldávok se sértődjenek meg, vettem egy moldáv lakodalmas zenét is.

Testvérkeresőben a gagauzok földjén (7)

Ceadîr-Lungaban

Kutyás reggeli a parkban - Bűnözők a kiarakatban - Kezdetleges turkáló - Téblábolás a piacon - A gagauzok eszik a disznót - Busszal küldik a csomagot

A vastag izolir, a tollúhálózsák, a nagykabát és a csergepokróc ellenére kissé elgémberedett tagokkal ébredtem, hiába volt nappal meleg, éjjel jócskán lehűlt a levegő. Főleg a vihar miatt. Különben sem kényelmes március elején a szabadban aludni, de mit csináljak, ha nekem már megkezdődött a szezon? Egészen november 15-ig gyűjtögethetem a reumát télire...