(Csak
felnőtteknek!)
A
fura pályaudvar
Esős,
nedves, ködös az időjárás. Mintha Angliában lennénk. Unalmas
nagyon, a csepegés is, de főleg a semmittevés, mert mindig nincs
tolmácsolnivaló.
Rámakasztottak
valami papírmunkát. Munkanaplót vezetek a teljesítményről, a
napi adagról. Még az időjárás milyenségét és a hőmérsékletet
is fel kell tüntetnem.
Sok
az arab turista az állomáson. Egész családok, de a leggyakrabban
házaspárok. Mennek Zell am See-be lehűlni. Amikor időm engedte,
átmentem hozzájuk beszélgetni. Nagyot néztek, hogy arabul
szóltam.
Az
egyik tilosban parkoló autóra a rendőrség 500 eurós
büntetőcédulát akasztott. Ez igen! Ez kell nekünk, erre vágytunk
az EU-ban.
Reggelizni
egy másik hotelbe járunk. Bőséges a büféreggeli sokféle
sajttal, felvágottal, lekvárral, gyümölccsel, műzlivel, tejjel,
üdítőkkel, tojásssal, virslivel, finom műízű paradicsommal,
uborkával. Még víz is van egy kancsóban, sajnos ezt rajtam kívül
senki se fogyasztja.
A
sógorok
nagyon
lazán
dolgoznak.
Mindig
ténfereg
erre-arra
5
munkás
és
nézik
a
többieket.
Mindenkinek
van
egy
spionja,
egy
felügyelője.
Még
a
felügyelőt
is
ellenőrzi
valaki,
hogy
jól
kémkedik-e?
Este
a vacsoránál kértem egy pohár vizet. Erre hoztak egy pohár
csapvizet. Megijedtem: hátha fosléből párolták. Mert már
tusoltam olyan vízben, amit mások elhasznált vizéből szűrtek
le. Itt már minden újrahasznosított.
A
városban sok szupulykó ruhába öltözött kicsibuzi kinézetű
férfit láttam ténferegni, kutyás macskás nőket, amint kosárban,
sőt bölcsőben cipelik magukkal az ölebeket. Mások két mankóval
ügyeskednek. Állítólag ez egy új sport. Ha mondják, elhiszem.
Biztosan szédülnek a zöld füvön , ha leszállnak a betonról.
Az
egyik töröknek látszó pincér valójában kurd. Még az anyja
faluját is eltaláltam. Jártam ott többször is.
Reggeliztető
Franz a hotelben elmondta, hogy 40 évig dolgozott a Mozart
kávézóban, amíg egy szép napon ki nem pakolták, mert öregnek
találták.
Láttam
az állomáson egy rendőrmozdonyt. Ez már döfi! Rendőrmozdonnyal
üldözik a vonatrablókat, rablóvonatokat vagy a terroristákat.
Nem semmi!
A
sógorok továbbra sem törik el a lapátnyelet igyekezetükben. Csak
a figyelőemberek figyelnek kitartóan, félnek az őket is
figyelőktől,figyelnek, hogy nehogy őket is megfigyeljék.
Mozdonyok
csiszolják a síneket, a kefék dolgoznak, a víz spriccol. Ez is
egyféle kefélés. Ha ezt otthon elmondom valakinek, azt hiszik
viccelek.
Hoztam
otthonról kősót személyes használatra, ugyanis az itteni bolti
vacak a sónak csak az árnyéka. Fehérnek ugyan fehér, de csak sós
kristály. Ugyanannyi mennyiséget nem lehet belőle megenni, mint a
parajdi sóból. Kipróbáltam. Míg a parajdit vígan szórom, a
bolti fehér ugyanabban a szórásban már ehetetlen.
A
munkások az építőletelepen csak bámulnak, hogy milyen menő
vagyok. Naphosszat sétálok, üldögélek és feszítek az
oldaltáskám alatt. Igen. Menő vagyok. Jövő-menő, mert a
pályaudvar egy kilométer hosszú.
Az
osztrákok és a németek elvárják, hogy pontosak és becsületesek
legyünk, de ők nem azok. Csak a munkánk kell, az erőnk, a
tudásunk, a képességünk, a szakértelmünk. Hogy kiszolgáljuk
őket. A barátságunkra, az érzéseinkre már senki se kíváncsi.
De szeretnek megdícsérni és megjutalmazni, mint ahogy a kutyát
szokás. Lenézve, vállveregetve...
A
szeges
esetet
megtudta
mindenki,
most
ugratnak,
hogy
ugyan biza
miben
sántikálok.
A
kabátomat
is
ugye
a
szeg
hasította
ki?
A
fogadónk pincéjében csúnya vénasszonyok gombás biliárdot
játszanak minden este. Egyszer meglestem őket. Aszott, fagyasztott
pulykahússzerű lila színű testek. A vénasszonyok egy cseppet sem
törődnek a jó ízléssel és szeméremmel, semmit se takargatnak
be. Biztosan itt is van Zserbó kávéház ,ahol kiéhezett gazdag
mamák lesik a pénztelen egyetemistákat.
Úgy
hallottam, Salzburg első számú látványossága a Pasa hotel. Egy
piros lámpás ház, amelyiknek mindenik emeletén más és más
nemzetiségű prostituáltak árulják a húst. Öt euróért
beengednek szétnézni, s az ember éppúgy érzi magát, mint az
idegenvezetős társaskirándulásokon. A hatvan év fölöttieknek
nem kell belépőjegyet fizetniük.
A
pályaudvaron még több az arab. Puputeve nélkül szállnak le a
vonatról. A feleségeik, azok a régiek. Szemig elfátyolozottan
járnak, nehogy valami illetlen pálinkagőzös tekintet
megbecstelenítse őket.
Találkoztam
egy soknyelvű vasutassal. Fiatal korában beutazta egész Dél-
Amerikát. Még feleséget is Peruból szerzett. Ez meg is látszott
rajta, mert latinos temperamentummal hozott nekünk két zsák még
jó állapotban levő kinőtt inget, apróságot. Az egyik nap
elhozta a gyerekeit. Két buksi fejű kondorkeselyűt. Fájdalom, a
fiúk bátran itták a kólát, ropogtatták a krumpliszirmot
melléje.
Furcsa
ez a pályaudvar. Sehol egy csorgó, nyomókút vagy kerekeskút. A
régi boldog világban minden pályaudvaron volt víz, hogy az utas
megmossa a kezét, arcát, felüdüljön és igyon is, ha
megszomjazik. Felszámolták a kutakat, mert az nem nyereséges. A
paraszt vegye meg a vizet az automatából.
A
városban van egy híd, a szerelmesek hídja. Kétoldalt a
drótkerítése tele van feliratos, szíves lakattal. Kicsivel és
naggyal, régivel és újjal. Szépen szívvel lélekkel egymásba
kapcsolódva. Biztosan a kulcsokat utána a Salzachba dobták.
Felfigyeltem egy régi veretes lakatra, amint magába zárt egy kis
finom ,törékeny kínai lakatot. Biztosan valami vén pedofil
nyomorgat valahol egy kínai kislányt.
Az
óvárosban megnéztem Mozart lakóházát és szülőházát. De
csak kívűlről. Annyi volt a japán turista, hogy törték le a
kilincset. Vajon van a Földnek még olyan része, amit nem taposott
japán turistaláb? Mert a japánok mindenütt ott vannak.
Keccegtetnek a fényképezőgépeikkel, futkosnak egyik helyről a
másikra, mint egy mérgezett pócegér, s csak otthon nézik meg,
hogy hol voltak.
Felfigyeltem
egy régi házra , amelyiken meghagyták a régi drótos csengőket.
A látogató kiválasztotta a nevet és az emeletet, belekapaszkodott
a fogantyúba és rángatni kezdte a drótokon fel a magasba, az
ablak mellé vezetett csengőt.
A
fogadóban egy érdekes versike ragadta meg a figyelmemet.
„Solche
Gaste
hab
ich
gern,die
stets
frieden
diskutieren,
essen
,
trinken,
zahlen
gern,
und
dann
friedlich
abmarschieren.
Ihnen
wünsch
ich
Fried
und
Glück
,
kehren
Sie
mir
zurück!”
Vagyis:
Kedvelem az olyan vendégeket, kik békésen beszélgetnek, esznek,
isznak fizetnek, majd békén útjukra mennek. Kívánok nekik békét
és szerencsét, térjenek majd hozzám vissza . Valahogy így.
Vettem
kókuszt, mert a hazai kifogyott. A kókuszvásárlásnál mindig
kell vigyázni, hogy olyant vegyünk, amely ép, nem repedt. Jól meg
kell lötyögtetni, hogy tele legyen. Miután az alján kifúrtuk és
megittuk a levét, csak egy kőhöz kell csapni, hogy kettényíljon
és hozzáférhessünk a beléhez. Ha a kókuszt a hegyére csapva
próbáljuk kinyitni, virágsziromként omlik le róla a héja, a
bele meg labdaként egészben marad.
Nehéz
ez az építkezős munka. Örökké úton van az ember, mint a
lószar. Egyik telepről a másikra. Reggeltől estig kell húzni az
igát, a munka nehéz, poros, mocskos és persze zajos. Család
nincs, barátnő nemigen, ellenben ott vannak a hűséges társak: a
szivar, a kávé és az ital. Az élet egy miccre eltelt, és azon
vagyunk, hogy már nyerjünk egyet a lottón, hogy vehessünk egy új
májat.
Az
ebédpénzemet nem akarom megbontani. Reggel sok dinnyét,
paradicsomot eszem, délbe koldulok két kókuszmerő vizet a
társaimtól, egész nap nem iszom. Körben hevernek a
vizespalackok, mert a sógorok , ha a víz megmelegedett már nem
isszák meg. Jó jelem és szíverősítő, megállni, hogy az ember
ne nyaljon bele az ilyen félig, háromnegyedéig teli palackba.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése