Magyarjárás Tatárországban (10)

YEVPATORIA

Templom templom hátán * Az elfeledett dervisképző * Tatár kávézó a bástyában * Kumiszt akarok * A Lenin-kultusz ma is él  * Gazdag árukínálat * Május 18, a tatár deportáció napja * Aranyfog a divat * Megcseleztem a menetrendet * A párnás vonaton

Yevaptoria

Yevpatoriaba estefelé érkeztem meg és már nem láttam értelmét városnézőre indulni, úgyhogy éjszakai szállás után néztem. Hogy egyik bozótos sem tetszett, gondoltam lemegyek a tengerpartra, csak akad valami rossz csónak vagy csónakház, ahol meghúzhatom magam. Egy sapkát árusító ifjútól érdeklődni kezdtem, hogy messze van-e még a tenger. Szó szó követett, s lassan kétórásra húzódott az eredetileg pár percesre tervezett érdeklődés. Előbb oroszul, majd törökül beszélgettünk, mert új barátom Szefersaev Sevket tatár volt, mint ahogy kiderült. Beszélgettünk rólam, úticélomról, a tatárokról, de legfőképpen az iszlámról. Sok mindenféle után megtudtam, hogy Azizler faluban, Bahcsiszerájtól kb.100 km.-re van egy 310 éves sír egy erdőben, ahol egy Mekkát megjárt zarándok nyugszik. A haji miután elegett tett a vallási előírásnak, lelkében békével igyekezett hazafelé, de soha nem ért vissza, mert  otthonához közel elhalálozott. Testét ott helyben eltemették és másnap forrás tört elő a sírból. Mivel ez a megboldogult férfiú életében  nemes szívű, segítőkész, adakozó emberbarát és igen vallásos személy volt, sokan elzarándokoltak a sírjához és ittak a forrás vizéből, amitől minden betegségük elmúlt és tökéletes egészségnek örvendhettek a hátralevő életükben. Az csodálatos forrásnak  híre ment és valóságos zarándoklat kezdődött Azizler faluba. A hívők népvándorlása ma is tart, Sevket barátom mobiltelefonján mutatott egy videofelvételt, amin láttam az erdőt, a sirt a forrással és az imámok által vezetett csonka-bonka embereket, kétrét görnyedt betegeket, akik utolsó erejükkel eljöttek ide meggyógyulni. Igaz, hogy a forrás vize  csak azokon segít, akik valóban hívők. És nem csalás, nem ámítás, láttam a megszállottan imádkozó embereket, akik miután ittak a vízből és megmosták beteg tagjaikat, valóban meggyógyultak. Úgy belebonyolódtunk a beszélgetésbe, hogy barátom megkésett a sapkás stand összecsomagolásával. Ketten sokkal gyorsabban ment a zárás, és ezután elmentünk Dzsuma-dzsámiba, Yevpatoria és az egész Krím félsziget legnagyszerübb  mecsetjébe. Ezt Jiray kán (1551-1577) parancsára építette 1552-ben Mimar Sinan az ottomán birodalom legkiválóbb építésze, aki közel 50 évig alkotott és nevéhez több mint 360 remekmű kapcsolódik. A dzsámi előtt török matrózokkal találkoztunk akik imádkozni jöttek le a hajóról. Azt hitték, hogy török vagyok és nagy puszilkodásba , ölelkezésbe kezdtek, jól megropogtattak. Amikor megmondtam, hogy én csak szegény macar kardes vagyok, még jobban megörvendtek és még jobban megropogtattak .Mások is odaverődtek ,és az egyik matróz nagy büszkén úgy mesélte, hogy kik azok a magyarok, mintha a saját atyafiságát mutatta volna.A beszélgetésre kijött a dzsámi müezzine, egy 18 éves fiú, akivel úgy belemelegedtünk a vallási kérdésekbe és az arab idézetekbe, hogy a többiektől gyorsan elbúcsúztunk és bementünk a mecsetbe, a bejárat melleti kicsi szobába. Pár könyvespolc, asztal, padok és rezsó alkotta a berendezést. Ilyen volt Islam szállása , s mig Islam, a fiatal müezzin vacsorát kotyvasztott, addig egy másik fiatal tatárral a kitelepítésékről és a tatárok mindennapjairól értekeztem .

Piláfot ettünk kerek kenyérrel, hozzá teát ittunk.Sok egyéb mellett megtanultam Islamtól az imárahívást, amit a keresztyének csak gajdolásnak hisznek.

Ime a teljes szöveg arabul és magyarul:

Allahu Akbar,Allahu Akbar!
Allahu Akbar, Allahu Akbar!
Ashadu an la llaha illal-lah
Ashadu an la llaha illal-lah
Ashadu anna Muhammadan rasulul-lah
Ashadu anna Muhammadan rasulul-lah
Haya alas salah!
Haya  alas salah!
Haya alal falah!
Haya alal falah!
As salah hayrun minan nawn
As salah hayrun minan nawn
Allahu Akbar!
Allahu Akbar!
La illaha illal-lah.!

Isten a legnagyobb, Isten a Legnagyobb!
Isten a Legnagyobb, Isten a Legnagyobb!
Tanúsitom, hogy nincs más Isten Allahon kivűl
Tanúsitom, hogy Mohammed Isten küldötte
Tanúsitom, hogy Mohammed Isten küldötte
Gyertek imádkozni!
Gyertek imádkozni!
Gyertek a boldogulásra!
Gyertek a boldogulásra!
Isten a Legnagyobb!
Isten a legnagyobb!
Nincs más Isten Allahon kívül!

Az esti imádkozás lejártával mindnyájan lefeküdtünk a földre vetett ágyba,jól betakaróztunk és mind a heringek egy dobozba úgy aludtunk. Hiába, hogy Islam felhúzta a telefonébresztőjét, a hajnali imaráhívást elaludtuk, mignem aztán az utcáról valaki hivú lélek bejött és felrázott. Islam kiszökött az ágyból , felkapott valami kábeleket és szaladt fel a toronyba. Nemsokára felhangzott az első Alla-hu ekber, Alla-hu ekber...

Egy kicsit akadozott az adás a hangszóróban, de ezt leszámítva nagyon jó volt. Aztán Islam visszafeküdt.


Az ébredező Yevpatoria érdekes látvány volt, főleg ahogy a boltosok szorgoskodtak és készültek a vásárlók fogadására. A csavargók is felébredtek a tengerparton és kullancskodtak, hogy adjak egy egy rubelt nekik. Persze , hogy nem adtam, inkább elmentem templomnézni, ha már mecsetből jövök, akkor hadd nézzem meg a keresztyén templomokat is, elvégre Nóé, Izsák, Mózes, Ábrahám, Jézus közös próféták.

Először a Szent Mihály katedrálist vettem szemügyre,aztán az Ilia Praloka Ilinszkaja templomot a kikötőben. A  már korán reggel imádkozó hívek:fekete ruhás öregmamák, vénséges vén bátyuskák és koldusok úgy jöttek a templomba, mint valami munkahelyre. A környékbeli régi házak is érdekes látnivalónak bizonyultak, többnél bekukucskáltam a kapun vagy a kerítésen, hogy lássam, hogy élnek és mit csinálnak a háziak.

A dervisiskola

Bóklászás közben rábukkantam egy furcsa, tatár tamgával megjelölt kapura, amiről nem sokkal azután kiderült, hogy egy tekkére, tekiye-re akadtam, vagyis dervisképzőre. Bezörgettem és egy öreg tatár asszony nyitott kaput, aztán a meglehetősen borsos belépő lepengetése után birtokomba vehettem a tekkét, a volt Szovjetunió egyetlen dervisképző iskoláját, amelyet végül mégiscsak bezártak. A romladozó XV-XVII. századi épületeket csak nemrégiben állították helyre és két szerény múzeumot tekinthettem meg. Fényképek, ruhák, edények, hímzések, könyvek, szőnyegek, imaszőnyegek, Koránok és háztartási eszközök mutatták be a tatár múltat és jelent. Az egyik cellát is helyreállították és berendezték úgy, ahogy annak idején lehetett a dervisiskola fénykorában.

Nagyon jó időt kaptam Yevpatoriában, csak az az átkozott hűlés ne kinozott volna annyit. Hogy a fejemben a nyomás alábbhagyjon, elmentem egy bástyában berendezett tatár kávézóba és belevettetem magam - no nem a tatár kiszolgálónők karjaiba, hanem a párnákkal megspékelt kényelmes kerevetek egyikébe és költekezni kezdtem. Minden süteményből egyet és hozzá teát. Innen elmentem a városi piacra, amit minden eltévedések nélkül könnyedén megtaláltam és elkezdtem kumisz után kajtatni. Ponciustól Pilátusig mindent összejártam, de kumiszt nem sikerült vennem. Hiába, ha az ember kumiszt akar inni, akkor ki kell mennie a pusztára. Ha még van pusztán nomádkodó tatár ember, mert a kitelepítésék miatt szegény tatár atyánkfiai igen megfogyatkoztak.

Kumisz helyett aztán mindent láttam, még azt is, amit nem akartam, mert egy részeg férfi erőnek erejével berángatott a kocsmájába, hogy csodáljam meg Lenin szobor gyűjteményét, a falra aggatott zászlóit, hazafias plakátjait és egyéb szovjet relikviáit. Amig én fényképezgettem, addig ő vodkával áldozott a kommunizmus nagy apostolának oltárán, a bárpulton.

A piacon hihetetlen árubőség uralkodott - leginkább az ételpiacon - ahol halak, húsok, felvágottak, zöldségek, fűszerek, gyümölcsök, házi befőttek, tejtermékek, magok, italok egymást váltogatták. Egy üzbégtől vettem egy lapos kenyeret, amit tandir kemencében sütöttek. Oroszul lipjoskának nevezték ezt a lepényszerű kenyeret. Vettem füstölt halat és hagymát és jól belakmároztam. Ezt később egy tejleves követte a sarki falatozóban. Olyan volt mint a tejberizs, csak egy kicsit folyékonyabb.

Na de ideje szólni a tatár deportációról.

1944. május 18-án Sztálin parancsára azzal az ürüggyel, hogy a Krím német megszállása idején a tatárok együttműködtek a nácikkal, kollektív bűnösség alapján 3  nap alatt 190.000 tatárt szedtek össze a városokból és falvakból és deportálták Szibériába csak egy kis motyóval a kezükben. A nagy semmi közepébe érkezett, meleghez szokott emberek aztán a betegségek, és a rossz ellátás miatt csak úgy hulltak,  mint ősszel a legyek. Házaikba ukránokat és oroszokat költöztettek, úgyszintén az övék lett a tatárok birtoka is. És mindezekért a tatárok máig se kaptak kárpótlást, senki se kért tőlük bocsánatot.

1980-ig senki sem térhetett vissza a száműzetésből. Ma  kb.300.000 tatár él a Krímben, de ezek közül 100.000 még nem kapta vissza az állampolgárságát. Mostanában mozgolódni kezdtek és elkobzott legelőik, szántóik mellé követelik vissza az állampolgári jogaikat is. Yevpatoriában megnéztem a tatárok deportációs emlékművét és lemásoltam a kitelepítettek adatait.

Vagyis 1944. május 18-án egyedül ebből a városból 6170 tatárt, 72 bolgárt, 786 görögöt, 379 örményt zártak marhavagonba és üldöztek el Szibériába.

Milyen kiszámithatatlan a sors!Itt állok a tatárok emlékműve előtt és épp ma, 2008. május 18-át írunk. A megemlékező ünnepséget persze lekéstem, mert valahol a piacon és a tengerparton tekeregtem.

Gagauziában és Moldáviában már tapasztaltam, hogy az emberek nagyon kedvelik az aranyfogat. Nem egyet vagy kettőt, hanem az összeset aranyból csináltatják. Furcsa, fölöttébb furcsa , főleg egy teli mosolynál, ahogy csillog-villog a sok arany a szájukban. A tatároknál is lábrakapott ez a fényes viselet, valószínűleg orosz hatásra terjedt el, közvetlenül a szovjet idők után. Idehaza ha ez divat lenne, már nem is mennének bankot rabolni a rablók, csak ütögetnék le az embereket az utcán, illetve a fogaikat kifelé a szájukból. Az aranyfogon kívül divat a veres, a szőke és a fehér haj, de nem az öregségtől fehér, itt most a feltupírozott vattacukorféléről van szó. Bolond divat.

Megkerestem a tegnap megismert tatár ifjút a városi parkban, aki egy kis kerek sapkát ajándékozott nekem.Ezzel a sapkával a fejemen jöttem haza.

Lassan elfogyott az erőm és a pénzem is. Mindig így járok. A sok gyaloglás és fölösleges mászkálás erdőn-mezőn keresztül, hogy kevéske pénzemet megtakarítsam, úgy kiéget, hogy a végén már kedvem sincs hazamenni. Legszivesebben itt maradnék és elhalászgatnék a tengerparton. Gondolom hálóval jobban menne mint pecabottal, mert eddig csak egyetlen egy pisztrángot fogtam, azt is három óra zsinóráztatás után. Biztosan öngyilkos akart lenni a hal, amelyik felakadt a horgomra.

A párnás-paplanos vonaton

Az állomáson sokat spekuláltam, hogy mit tegyek ahhoz, hogy elérjem az odesszai vonatot.Mert ha bemegyek Simferopolba, mindenképpen elkésem. Ezért inkább csak Hvardiskeig váltottam jegyet, a kereszteződésnél leszálltam, majd rohantam jegyet venni és az utolsó pillanatban kaptam fel az odesszai vonatra amely időközben befutott, és már készült is továbbmenni. Ráadásul ez a vonat úgynevezett párnás, paplanos vonat volt, amit  eddig már sokszor megfigyeltem a priccses vonatok ablakából. Priccsesnek ugyan ez is priccses volt, de luxus változatban. A folyósón perzsaszőnyegek piroslottak, függöny volt az ablakokon, és a paplant, párnát , lepedőt nejlonzacskókban tárolták a felső priccs fölött. Aki elálmosodott, az kicsomagolta és megágyazott magának. Én sajnos nem vettem igénybe ezt a szolgáltatást, mert annyira megszoktam a térképtáskán való heverészést, nagykabáttal való takarózást a csupasz priccsen, hogy már nem tudtam volna  nyugodtan aludni.

(Vége következik)