A következő címkéjű bejegyzések mutatása: temető. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: temető. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. december 21., szerda

Japán erdélyi szemmel (7)


Séta a temetőben 

Mindig is szerettem a temetőket. Már gyermekkoromban is a temető mellett laktam, amely szinte eggyé vált az erdővel, és hatalmas fenyőfákkal benőtt dombjain több évszázados sírok is voltak. Későbbi lakhelyem is temető mellett volt, és ma is temető mellett lakom. Bárhova is megyek, első dolgom a temetőket felkeresni és átfésülni. Számomra ez egyféle feltöltődés energiával.

Japánban a temetők egészen mások, mint nálunk. Helyszűke miatt ma már tilos hagyományosan temetkezni, ezért a hamvasztás és az urnás temetés divatozik. A sírok majdnem mind egyformák: kő- vagy betonemelvény rejti az urnát, kőlapra vannak felírva az elhunyt neve és adatai. A kő emelvényen vázák és bemélyedések találhatók a virágoknak vagy füstölőpálcikáknak. Előtte kis porcelánedényben az étel- és italáldozatokat lehet elhelyezni.

A híres személyiségek síremlékei nagyobbak az átlagosnál, díszesebbek is és istenszobrokkal vannak körítve.

A japánok nem sokat törődnek a temetőikkel, náluk nem alakult ki a mindennapi temetőbe járás szokása, mint nálunk, mert a temetők igen távol fekszenek a lakásaiktól. De ettől a temetők egyáltalán nem elhanyagoltak. Az ősök tisztelete és a nekik bemutatott áldozatok otthon történnek, a házi oltár előtt, ahol a családtagok őseinek névtáblát helyeztek el, vagy a családi templomban. Sok család 700-800 éves szamuráj-múlttal rendelkezik, és mindeniknek megvan a saját családi szentélye, amelyet már évszázadok óta látogatnak.

Nagojában sok temető van, ezek közül a leghíresebb a Heiwa Koen (Béke Park), amely egymaga egy egész városnyi területet foglal el. Itt vannak eltemetve a város híres személyiségei és a nevezetes emberek. A Heiwa Koen megérdemli, hogy parknak nevezzék, mert erdők, hegyek és ligetek váltogatják egymást a területén. Itt minden nagyon természetes és tiszta. Nagyszerű aszfaltozott utak vezetnek mindenfelé, és úton-útfélen valamilyen pagodába, szentélybe lehet betérni, ahol különféle antik ereklyéket őriznek.

Fürdés szappan nélkül 

Az Európában megszokott nagy, samponos operaáriákkal egybekötött pancsikolások nemigen képzelhetők el Japánban. Itt az egész család egyetlen kád vízben fürdik meg. (Ezt persze nem úgy kell értelmezni, hogy X ujjnyi habos és kosztól fekete fürdővizébe ugrik fejest a család másik tagja, Y, majd ennek a fürdővizébe Z.) Fürdés előtt mindenki zuhanyozik, gondosan beszappanozza a testét, majd miután a tus alatt patyolat tisztára sikálta magát, beleereszkedik a nemritkán 40-45 fokos vízbe.

A fürdés itt a pihenés órája, a forró fürdő célja ellazítani és felfrissíteni a testet. A vízbe ezért nem szabad szappant vinni, beleköpni vagy azt valamilyen módon szennyezni, mert a következő fürdőző is ugyanolyan körülmények között szeretne felfrissülni: vagyis tiszta és forró vízben.

Nyáron akkora a forróság Japánban, hogy naponta kétszer-háromszor is le kell zuhanyozni. Fürödni már ritkábban ajánlatos, mert a víz nagyon drága, így is az esti fürdővizet fel kell használják mosásra.
A japán fürdőszoba eléggé kicsi és szűk, de szerintem megfelelő. Van benne egy kisméretű fürdőkád, amelybe gyakran ülőkét is építenek, a csempézett padlón farácsok, ezen meg fából készült veder, amin ülni is lehet. A felszerelést fából készült merőedények egészítik ki, ha netán valaki a kádból szeretné magára tölteni a vizet. A falban körülbelül térd- vagy öv-magasságban tusoló van beszerelve. A víz és a levegő hőmérséklete tetszés szerint gombnyomással állítható, és egy kis, falba szerelt műszertáblán lehet zongorázni.
A gyógyvizes termálfürdők szintén kellemes időtöltést jelentenek mind a japánnak, mind a külföldinek. Az onsenben a fürdő közös. A falba épített csapoknál a fürdőző előbb alaposan beszappanozza és ledörzsöli a testét. A tükrökkel borított falak előtt favedrek, samponok, folyékony szappan és kisszékek vannak, hogy minél kényelmesebb legyen a tisztálkodás. A közös fürdőben nem divat a fürdőruha, mindenki meztelenül sétafikál ide-oda, akár egy nudistatelepen.

2011. július 23., szombat

Magyarjárás Tatárországban (4)

VULCĂNEŞTI - BOLHRAD - KOTLOVINA

A belépő Ukrajnába nem döccenőmentes * Az egydolláros itt sem jó * Átkeresztelt falunevek * Vendégségben * Ha a telefonkönyv beszél * Gyász van a háznál * Menjünk a temetőbe * Az a szerencsétlen 1947-es év * 

Vulcăneşti-ben az utolsó pillanatban csíptük el a Bolhradba induló autóbuszt, egy végtelenül rozzant és kopott járművet. Ukrajna és Moldávia közt van egy kb.10 km-es senkiföldje, ahol csak a végtelen mező vagy gabonaföld az egyetlen látnivaló.Valaha ez a terület Besszarábiához tartozott, de az ukránok elcsatolták. A gyepűvel együtt ukrán lett pár gagauz és bolgár falu is...

E pár kilométeres távolságot pöfögve és zötykölődve, rettentő lassan tettük meg. A moldávok símán átengedtek, azonban az ukránok csekély egy órát várakoztattak - máig se értem, hogy mire, mert se előttünk, se utánunk nem állt egyetlen jármű sem. Egy óra malmozás után végre felébredtek a határőrök és megvizitáltak bennünket. Azaz inkább megszimatoltattak, ugyanis egy katona feljött a buszba kutyával, s mindenkiről szagmintát gyűjtött és  a csomagoknál úgy viselkedett, mintha le akarná húgyozni. Az egyik táskát fölöttébb gyanúsnak találta, ezért mindenkit leparancsoltak a buszból, az ajtókat bezárták és mindent szétszedtek. Később egy vénasszonyt kiemeltek közülünk és csomagostól elvitték. Időközben kitöltöttük a határátkelést bizonyító cédulát, a meglátogatandó ukrán felebarátunk címén kívül még az ütött-kopott autóbusz rendszámát is bele kellett írnunk. Belépésnél az irat egyik fele a határon maradt, a másik felét pedig gondosan eltettük, hogy majd visszafele kilépőként szolgáljon. A szatyros vénasszony miatt még egy órát várakoztunk, de azért elérkezett az indulás ideje, és megkönnyebbülve  átpöfögtünk a határon. Nemsokára feltűntek az első házak, Vinogradovka gagauz falu felszege. Régebb ezt a falut Kurcsuknak hívták, de amióta idegen kakas szállt a kerítésre, a gagauzokon  és egy pár hóbortos utazón kívűl aligha érdekel valakit, hogyan hívták e települést a boldog időkben.

A magyar térképem ismét csődöt mondott, annál jobban használhattam a románt. Még Vinogradovka is rajta volt.

Bolhradban egy jó darabig azzal töltöttük az időt, hogy olyan pénzváltót találjunk, ahol az egydollárost is elveszik.Vulcăneşti-ben sehogy se tudtam rávenni az ottani butik tulajdonosát, hogy nehezen összespórolt egydollárosaimat beváltsa. Csökönyösen kitartott amellett, hogy az egydollárosokat nem váltja be. Nem kevés szaladgálás és mérgelődés után Bolhradban is ezt tapasztaltam, a pénzváltók itt is idegenkedtek Washingtontól. Állítólag azért, mert a pénzhamisító bandák annyi hamis egydollárost nyomtak, hogy a végén az emberek már úgy néztek a bankjegyekre, mint itthon a kotlós tojásra szokás. A végén nem volt mit csinálnom, a nagyobb címletű pénzeimből kellett egy párat feláldoznom.

Vasilinek hála, a kotlovinai busz érkezése előtt egy csomó hasznos információval gyarapodtam, éspedig a régi és új településnevek terén szereztem gyakorlatot.

Az ukránok a drágalátos román testvérekhez hasonlóan nem tagadták meg magukat és szép lassan az összes idegen csengésű vagy számukra kellemetlen hangzású településnevet kicserélték az évek során.

Régi nevek:                       Új nevek:
Kubej                                 Csernovo Cservonoarmijszke
Balboka                              Kotlovina
Kanidere (Véres folyó)      Dimitrivka
Eski Trojan                         Sztari Trojan
Satilik Haci                        Alexandrivka

Gagauziában
Basköyü                   Chirsova
Kazayak                    Cazaklie

Kotlovinába úgy kerültem, hogy még Vulcăneşti-ben  pedzegetni kezdtem Vasilinek Ukrajnát, hogy milyen hatalmas utazásra indulok. Addig s addig, hogy barátomnak eszébe jutott kotlovinai rokonsága, és úgy döntött, velem tart meglátogatni évek óta nem látott nagybátyját.

A nagybácsira csak hosszas keresgélés után akadtunk rá,  a fél falut át kellett bogarásznunk utána. A találkozásoknál szokásos örvendezés  most elmaradt, mert a nagybácsi gyászban volt. A felesége a múlt héten valami betegségben elhalálozott, emiatt nem volt valami barátkozós kedvében. A gyászt mutatta a nagybácsi borostája, a kézfogás elmaradása, később azt is megtudtam, hogy gyász idején tilos húst fogyasztani.

A gyásznál és a hőn szeretett házastárs elvesztése miatt érzett fájdalomnál erősebbnek mutatkozott a kötelező vendégbarátság iratlan törvénye, s kis idő múlva  a nagybácsi hazavitt a házába és betessékelt minket az egyik szobába. Aztán a konyhába sietett és nekilátott szakácskodni.

Amig a vacsora készült, Vasilivel megbeszéltük a napi eseményeket s közben a telefonfüzetet forgattam. Bolondságnak hangzik, de néha egy telefonkönyv - ez esetben füzet - nagyon hasznos olvasmánynak bizonyulhat.Várakozásaimban nem csalódtam, mert egész sor érdekes gagauz családnevet fedeztem fel az orosz és ukrán nevek között.
Ime a gagauz nevek legérdekesebbjei a forditással együtt:

Ördek vagy Iordek - Kacsa
Dulapci vagy Dolapci - Asztalos, Szekrénykészítő
Bozaci - Bozaárus
Buzaci - Pásztor
Arnaut - Albán
Arabaci - Szekeres vagy Kocsis
Kalayci - Cinező
Kisacik - Törpe
Kavalci - Furulyás
Kelioglu - Kopaszfia
Kemenceci - Hegedüs
Kocebas - Nagyfejű
Kuruoglu - Szárazfia
Petrioglu - Péterfia, Péterfi
Pinarci - Kútásó, Tóásó
Kasap - Mészáros
Dermenci - Molnár
Cizmeci - Csizmadia
Asci - Szakács
Kücük - Kiss
Coban - Pásztor
Cilingir - Kovács
Haci - Zarándok (aki megjárta Mekkát vagy a keresztény gagauzok esetében Jeruzsálemet)
Hacioglu - Zarándokfia
Cobanoglu - Pásztorfia
Yabanci - Idegen
Sisman - Nagy vagy Kövér
Cölmekci - Fazakas
Tausamci - Nyulas

Vacsorára előkerült a szomszédból a nagybácsi lányunokája, a 13 éves Tánya, a nagynéni és hozzájuk verődött egy szomszéd bácsi is.

2011. január 8., szombat

Felfedezőúton a Duna-deltában (4)

Háziáldás
Aggyonisten!

Jó érzéseket keltett, hogy a deltai emberek szeretik üdvözölni embertársaikat az úton, sőt még az idegeneknek is szívesen odaköszönnek. Nem úgy, mint a szomszédjaiktól elhidegült nagyvárosi emberek, akik még arra se képesek, hogy felebarátjuk előtt felemeljék a jobb kezüket: - Látod, nincs fegyverem. Barát vagyok. (Joshi Bharat, vagy Borat?)

De nem akárhogyan, valami félvállról odavetett jónapot-tal köszöntöttek ezek az egyszerű halászemberek, hanem különféle ízes kifejezésekkel:

- Să trăieşti! Élj soká!
- Ai noroc! Legyen szerencséd!
- Noroc bun şi sănătate! Jószerencsét és egészséget!
- Sănătate! Egészséget!
- Mergi sănătos! Menj egészséggel!
- Toate cele bune! Minden jókat!
- Doamne ajută! Isten segítsen!

Lipovánok

A lipovánokról eddig nem sok anyag látott napvilágot, eredetük, kultúrájuk, szokásaik több figyelmet érdemelne, mielőtt teljesen beolvadnának a románságba.

A kutatók többsége egyetért abban, hogy a Bukovinába és a Duna-deltába menekült lipovánok 1772 körül szakadtak ki az Orosz Birodalomból, többek között azért, mert nem értettek egyet Nikon pátriárka reformjaival. Az üldöztetések és vallási kiközösítés ellenére továbbra is makacsul ragaszkodtak a pátriárka előtti vallási hagyományokhoz. Továbbra is két ujjal vetették a keresztet és régi orosz nyelvet beszéltek a szertartásokon. A férfiak pedig nem vágták le a szakállukat.

A lipovánokat először raszkolnyikoknak nevezték, majd egy Fülöp nevű pap után filipovcsináknak. A szakadárok még a nagyobb csoportokon belül is tovább szakadoztak, például megkülönböztetik azokat a csoportokat, amelyeknek nincsen papja (bezpopovcsina). Ezeket a papos popovcsinák lenézik és megvetik. Még házasodni sem házasodhatnak egymás között.

Ma már egyre kevesebben vannak és a vegyes házasságoknak köszönhetően a fiatalok nem beszélik, vagy csak kevésbé beszélik a nagyszülők se nem orosz, se nem ukrán nyelvét.