Testvérkeresőben a gagauzok földjén (9)

Járatlan utakon a bizonytalanba

Eltévedtem - Vendégségben egy gagauz családnál - A tűzifa drága kincs - Szovjet katona lettem - A sportoló házigazda - Fapados vonattal utaztam

A kevés fényképeznivaló s különösen a közeli ukrán határ miatt arra gondoltam, mi lenne, ha átmennék Ukrajnába, azt hallottam ugyanis, ott is élnek gagauzok. Hátha valamit lencsevégre kapok. A gond az volt, hogy a térképen közeli ukrán határátkelő sehogy sem akart előkerülni, egyre járatlanabb utakra tévedtem és senkitől sem tudtam megkérdezni a helyes utat, mert nem volt kitől. A jelzőtáblákat pedig mintha elfelejtették volna kirakni. A késő délutáni órákban nagyon eltávolodtam a falutól és minden lakott helytől, s egy átkozottul köves, rossz úton törtettem előre, mintha tudnám, hová is megyek. Mindössze csak két szembejövő autóval találkoztam, de nem álltak meg, hiába integettem nekik. Az egyikből valami utasok visszaintegettek, talán azt hitték, örömömben lengetem a karomat. Nemsokkal ezután TRECEREA OPRITĂ táblák kezdtek feltünedezni az út bal oldalán, ebből rájöttem, hogy a zöldhatáron járok, de a határátkelő ennek ellenére sem akart előkerülni. Távoli fényeket követtem, amelyek végül, több órai gyaloglás után elvezettek egy koromsötét faluba. A faluvégen álló tábláról kibogoztam, hogy a moldáv-ukrán határ helyett Chitu Lungaba érkeztem.

Este kilenc felé járt az idő, a lakosok mégis mintha a tyúkokkal feküdtek volna le. Az egyik házikónál valami mécs pislogott és a kapu előtt motoszkálást hallottam. Odamentem, hogy lássam, mi mocorog ott, és egy embert láttam, aki éppen csont-bőr lovát készült kifogni a madzagokkal és drótokkal megtajkolt szekérből. Kérdezősködésemre, hogy merre van az ukrán határ, épp az ellenkező irányba mutatott, vagyis visszafelé, ahonnan jöttem, s mint később kiderült és lerajzolta nekem, a határátkelőt keresve tulajdonképpen 20 km-t jöttem a határral párhuzamos úton. Na jól nézek ki!

Oroszul beszélgettünk és megkérdeztem, van-e iskola a helységben, illetve pap, tanító vagy tanárember lakik-e a faluban, akinél meg lehetne szállni éjszakára. Erre a válasz az volt, hogy hotel, vendégház errefelé nincs, mert turista sincs, aki ott megszálljon, a látogatóba érkezett idegenek a barátaiknál vagy a rokonságnál éjszakáznak. De mivelhogy én nem ismerek senkit, nincs rokonságom, szóval nincs hová menjek, legyek az ő vendége - így a házigazda.

A kékre festett, vendéglátó házikó

A beszélgetésre előjött két nő, akik ugyancsak szívesen fogadtak és behívtak a házba, amíg a gazda végez a kinti munkákkal. Egy meglehetősen apró és szerény kis házikó volt a lakásuk, ajtaja-ablaka ennek is kékre volt festve, külsejét tekintve putrira emlékeztetett. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor cipőmet levetetve behurcolkodtam. Kicsiny, de takaros, előszobával egybe nyitott konyhába jutottam, ahonnan egy bútorokkal zsúfolt mini nappali-hálószobára lehetett rálátni. Láttam továbbá egy ajtót, amely valószínűleg a raktárnak, kamrának, ruhásszobának, hűtőnek használt első házba vezetett. A kicsi szobában iszonyú meleg volt, egyik pulóvert a másik után hámoztam le magamról, s közben beszélgetni kezdtünk. Elmondtam, ki és mi vagyok, miért járom a világot és mi szél hozott Gagauziába. Egész végig oroszul beszélgettünk, oroszul magyaráztam el a térképeimet és az útlevelemet Szonjának és Tamarának, azaz a házigazda feleségének és sógornőjének. Nemsokára bejött a házigazda Petr, aki gagauz nyelven rászólt a feleségére, hogy csináljon vacsorát. Ez aztán a meglepetés! Örvendezni kezdtem, hogy lám, a vakszerencse épp egy gagauz családhoz vezényelt, csak a gyerekek hiányoztak, de ők aznap a nagymamánál voltak. Török szavaimra a háziak is nagyon elcsodálkoztak és erre ismét kezdetét vette az ismerkedés-barátkozás, immár törökül. Egy kicsit nehezen értettem régimódi furcsa török beszédüket, de engem kitűnően megértettek. Amíg elkészült a vacsora, megmosakodtam a ház előtt egy műanyag mosdótálban, mert már erősen érződött rajtam az utasember-szag.Persze, ők úgy tettek, mintha nem éreznék, ám annál jobban éreztem én. Megtisztálkodva, tiszta ruhában és új zoknival a lábamon sokkal jobban lett a közérzetem és érdemesnek tartottam magam az asztalbaülésre. Vacsora előtt még végignéztem, hogy miként mosdik és öltözik át Petr, a házigazda, aki alig pár évvel volt idősebb nálam. Bár nálam alacsonyabb volt, hihetetlenül kidolgozott, tömör és szép formájú izmok feszültek rajta. Mintha csak egy tornász állna előttem. Kérdésemre csak mosolygott és felelet helyett az asztalhoz hívott.

Chitu Lungában

Krumpliból, tojásból és hagymából összecsapott szegényes vacsorát ettünk egy kicsi asztalnál, amely éhes hasamnak igencsak jólesett, s egyben el is gondolkoztatott, hogy ezeknek az embereknek aligha volt több ennivalójuk, mert a két nő nem vacsorázott. Az ételhez bort is ittunk és nagyon jól megértettük egymást. A gagauzokon kívül sok minden szóba került, de legfőképpen a munka, a megélhetés és az élelmiszerárak foglalkoztattak. Vacsora után visszavonultunk a kicsi szobába és amíg én nézegetni kezdtem egy kiállított szovjet tányérsapkát, Petr átment az első házba és kihozott egy rend szovjet tiszti ruhát. Megtudtam, hogy a tankosoknál szolgált és a sportszázad tagja volt. Ezt bizonyították a kabátra tűzött sportkitüntetések is. Szóval ezért volt olyan atlétikus ez a Petr, amikor megjelent a fehér izomingben.

Nézegettük a tévét is, Petr bemutatta, hányféle orosz, román, török csatorna fogható feléjük. Sajnos, egyik bolhásabban látszott a másiknál. Ezalatt Petr felesége gyorsan rendet teremtett a konyhában, kirázta a rongyszőnyeget és még a padlót is felmosta alatta; nem azért, mintha mocskos lett volna, csupán mert vendég jött a házhoz. Megfigyeltem, hogy Petrék a cipőket az előszoba sarkában tárolták egy kenyérvágódeszkáhozhoz hasonló rácsos priccsen.

Én a falba épített kályha, a mini asztalka és egy kredenc között vertem tanyát az előszoba-konyhában. A háziak kihúzták az ágyat és hárman egymás mellé feküdve aludtak. Elalvás előtt még egy kicsit beszélgettek és gagauz zenét hallgattak. Én gyorsan elaludtam, de nemsokára arra ébredtem, hogy hömpölyög a víz rólam. Petr úgy befűtött éjszakára, mintha csattogó hideg lenne odakint. Török szokás. Törökországi utazásaim során gyakran tapasztaltam, hogy a törökök akkora meleget gerjesztenek éjszakára, hogy az számunkra már-már kibírhatatlan. Nem tudom, Petr honnan vette a tűzifát, mert a környéken csak karnyi vastag karókat és venyigét láttam. A lakosság forgáccsal, ágakkal és mindenféle cirével tüzel. Bizonyára messziről hozhatta a rozoga szekérrel és a még rozogább lóval. Mi a gagauzokhoz képest igen gazdagok vagyunk ,mondhatni azt is, „milliárdosok”. Annyi a fánk, mint a szemét, és mindenki lopja-vágja ahol éri. Úgy tüzelünk vele, mint az őrültek és rengeteg hulladékfát vagy használható fadarabot hagyunk elrothadni. Itt meg drága kincs a tüzifa és az épületfa. Még a szalmaszálat is megbecsülik.

Reggel korán Petr mindenkit megelőzve kiugrott az ágyból és ellátta az állatait, vagyis a lovat, a tyúkokat a kakassal, de a kutyát már nem, mert az kihalt a házikójából. Aztán mi is felkeltünk, gyorsan öszecsomagoltam és bőséges tartalékaimból két félkilós konzervet, egy csomag szőlőcukrot és egy márkás francia övtáskát a háziasszony Szonja kezébe nyomtam.A védejegy azt hiszem, ebben a kicsi faluban elveszítette jelentőségét. Fő, hogy valamit adhattam...

Gyors reggeli után - csak teát és kalácsot ettünk - felpróbáltam Petr egyenruháját, hogy ha csak egy pillanatra is, szovjet katonának érezhessem magam. Katona koromban egyszer, amikor a kapitányom hazament, bicskával leszereltem a zárat az irodájáról és felöltöztem a kapitány egyenruhájába. Az egyik bajtárs, aki benne volt minden gazemberségben, ezalatt fényképeket készített rólam, amint telefonálok, pálcával a kezemben magyarázok a térkép előtt és asztalra fektetett lábakkal teázom.  Ha akkor rajtacsípnek, biztosan elküldenek nyári vakációra a Duna-Deltába.

Petr nagyon élvezte a divatbemutatót, főleg a csizmám nyerte el a tetszését. Annyira, hogy indulás előtt neki ajándékoztam, hogy ha már katonai egyenruhája van, legyen csizmája is hozzá. Amúgy is fájt a lábam benne, noha tiszta új német katonai csizma volt, csakhogy az ilyen lábbeli nem való napi 20-25 km-es gyalogtúrához, agyonpakolt hátizsákkal a hátamon. Grúziában és Törökországban eddig már kipróbáltam egy katonai bakancsot, egy szuper turistabakancsot, egy kínai teniszcipőt, egy bőr félcipőt, de a legjobbnak Tibi barátom szandálja bizonyult, mert kibírt 6 török utat, 2 grúz utat és egy délszláv kirándulást. Talpa tövig kopott, sarka rég nincs már, de még mindig hűségesen bírja...

Bármennyire is szerettem volna még egy kicsit Petr házánál tanyázni, indulnunk kellett, mert Petr-et várta a munka. Az aszonynéptől elbúcsúztunk, Petr egy prémes sapkával ütötte rá a puszit a fejemre, majd együtt mentünk a vasúállomásra, de még mindig nem tudtam, hogy milyen munkahelyre igyekszik Petr és tulajdonképpen mit is dolgozik. Csak a régimódi fapados vonat befutásakor, amikor megérkeztek Petr barátai és munkatársai is és szerre felkapkodták a peronra előkészített csákányokat, feszítővasakat és egyéb nehéz testápoló eszközöket, akkor jöttem rá, hogy az én Petr barátom bizony vasutas. Tehát a sok kalapálástól, csákányolástól és síncipeléstől van ilyen jó kondiban. Így tartja karban és kordában a katona korában kitüntetett izmait.

Petr (balra) és én (jobbra) a fapadoson

A fapados vonaton számos munkába indulóval találkoztam, közöttünk fecske módra cikáztak a kékruhás jegycsípő nénik, elvették a pénzeket és egy-egy cetlit adtak jegy fejében. Amikor rám került a sor, Petr fizetett helyettem.

(Folytatom)