Testvérkeresőben a gagauzok földjén (7)

Ceadîr-Lungaban

Kutyás reggeli a parkban - Bűnözők a kiarakatban - Kezdetleges turkáló - Téblábolás a piacon - A gagauzok eszik a disznót - Busszal küldik a csomagot

A vastag izolir, a tollúhálózsák, a nagykabát és a csergepokróc ellenére kissé elgémberedett tagokkal ébredtem, hiába volt nappal meleg, éjjel jócskán lehűlt a levegő. Főleg a vihar miatt. Különben sem kényelmes március elején a szabadban aludni, de mit csináljak, ha nekem már megkezdődött a szezon? Egészen november 15-ig gyűjtögethetem a reumát télire...


Ahogy reggel kissé összeszedtem magamat, elmentem a tegnapi parkba reggelizni. Két kóbor kutya messziről figyelte, mit pakolok ki a zsákomból és nagyokat szimatoltak. Az egyik konzervhús zsírjával megkentem mindegyiknek egy-egy szelet kenyeret és füttyentettem, mire úgy lerohantak, hogy időm se volt odadobni nekik. A lomposabbik még az asztalomra is felugrott a kenyér és hagyma mellé, alig tudtam onnan visszalökni. Reggelizés után ismét felkerestem a múzeumot, de változatlanul zárva találtam. Órarend híján egy órát várakozással töltöttem, de hogy nem jelentekezett senki irástudó, elmentem városnézni.

Bűnözők arcképcsarnoka a rendőrség előtt

A rendőrség előtt felfigyeltem két érdekes, a kommunizmus idején nálunk is használt táblára: az egyiken a bűnözők fényképei voltak kitűzve, a másikon a legutóbbi közlekedési balesetek áldozatainak fényképét és egykori járműveik roncsait tekinthettem meg. Gagauziában ezek szerint még a régi módit követi az igazságszolgáltatás és a bűnüldözés. A fegyveres rablók, gyilkosok, pedofilok, garázdák, sikkasztók és egyéb bűncselekmények elkövetőinek fényképét mozaik vagy szemüveg nélkül teszik közszemlére, hadd okuljon a nagyközönség és legközelebb ismerje fel és messziről kerülje ki őket az utcán. Ha már nincs többé kaloda és szégyenfa, legalább a fényképekről szemlélhesse a járókelő a társadalom söpredékét.

Ceadîr-Lungaban nagyon sok világoskék és zöld színűre festett házat, kerítést és kaput láttam, egész utcasorok parádéztak a kékben, mintha a helybeliek nem ismernének más színeket. Valahogy székelyes íze volt a dolognak, mert nálunk is igen kedvelt a kék vagy a zöld szín, főleg faluhelyen. Az én dédszüleim és nagyszüleim házában például világoskékek voltak a bútorok, az ajtók és a falak egy része. Zöldre festették a kicsi székeket, a ruhásládát, a gabonás ajtaját és a kamraajtót és a szekeret. Nagyapám is zöldre festette a saját maga készítette kaput.

(Ez csak egy példa a sok közül, csak ki kell menni falura és szét kell nézni.A látvány magáért beszél, mintha mi is kéktürkök volnánk, ugyanis a székelyek nagyon szeretik a világoskéket .Hány templom ajtaja, ablaka és bútorzata világoskék!)

A turkálókat látva szomorúan állapítottam meg, hogy Gagauziába is előbb a nyugati világ levetett szemete érkezett meg. 1989 után hozzánk is egyre-másra érkeztek az olyan segélycsomagok, amelyek használt ruháiból egészen biztos hogy már kihalt számos tulajdonos. Gagauziában járva-kelve sok nyomorúságos turkálót láttam s még többször figyeltem meg, hogy a ruharadabokat a földre terített újságpapírról árusitották. Nálunk is, náluk is hamar ráharapott a jónép ezekre a levetett göncökre, amelyek hiába voltak kimosva; a pestis és a himlő helyett egészen más, sokkal veszedelmesebb betegségekkel voltak megfertőzve. Marakodás, kapzsiság, széthúzás, becsvágy, pénzéhség, úrhatnámság, irígység és hasonlók áradnak belőlük. Pandora szelencéje nem tartalmazott ennyi nyavalyát...

Az élelmesek egyből üzletelni kezdtek, nemegyet tudnék mutatni aki segélycsomagból házat épített és csúszott legalább 3 lépcsőfokot lefelé erkölcsileg... Nálunk azóta lejárt a turkáló láz, a gagauzok még csak most fedezik fel. Hogy mi lesz a vége? Ugyanaz, mint nálunk: lesz egy csomó pöffeszkedő újgazdag és a szegény ember kétszer olyan szegény lesz, mint volt.

Ceadîr-Lunga piacát a legnagyobb sürgés-forgás közben tekintettem meg. A színes vásári forgatagba úszó gyanánt vetettem bele magam, és nem győztem bámulni a változatos árubőséget, a kézművesek munkáit, a fűszerek gazdagságát, a gabonaféléket és az ismeretlen alapanyagoknak azt a kavalkádját, ami a szemem elé tárult. Egy végtelenül egyszerű és nagyszerű élet filmkockáit szemlélhettem meg, mindenféle haszontalan külföldi sallangok nélkül. A húst, a halat, a kenyeret és a házi termékeket úgy árusították, mint 100 évvel előtte. A kereskedő, ha kifizette a helypénzt és a vámot, attól kezdve nem tartozott senkinek elszámolással, nem engedett beleszólást az üzletbe. Romlott élelmiszerrel, hamis pénzzel vagy súlyokkal természetesen nem foglalkozott, mert ez ártott volna a kereskedői hírnevének, de az EU-ban megszokott szőrszálhasogatás is elképzelhetetlen volt számára. Az ilyen pecsét, olyan engedély, ilyen igazolás, amolyan jóváhagyás mániái teljesen ismeretlenek Gagauziában.

A piacon sokat tekergőztem a pultok között és szép lassan elvetődtem a vásárcsarnokba, ahol az állati húsokat kaszabolták és a tejtermékeket árusították. Végignéztem, hogy izmos mészárosok hogyan akasztják szegre a kövér disznókat és a fél marhákat, akár más a kalapot. Bár tudtam, hogy a gagauzok keresztények, mégis csodálkozva vettem tudomásul, hogy eszik a disznóhúst. Sőt, nemcsak hogy eszik, egyenesen nemzeti hús errefelé, mint ahogyan az a Székelyföldön is. Kissé furcsa látvány volt - különösen a mohamedán törökök között töltött évek után -, hogy egy török nyelvű nép, amely régies török nyelven beszél, amely ortodox vallású és évszázadok alatt meg tudta tartani a maga hagyományait a szláv tengerben, disznóhúst fogyaszt. Ma már mi is esszük a disznóhúst, és a konyhaművészetünk egyenesen elképzelhetetlen a sertéshús nélkül. Meglehet, hogy nem volt ez mindig így. A gagauzok is élhettek bőjtös konyhán, mielőtt a Budzsákba telepedtek volna. A nomadizáló keleti népek bizonyos hogy nem tartottak disznót, ugyanis a kurtalábú, saját hájában fuldokló sertés nem tudott lépést tartani a viz és legelő miatt vándorló ménesekkel, gulyákkal és nyájakkal. Egyszerűen nem bírta az utazást.

Piaci látvány

A disznóhúskereskedők előtt megbabonázva figyeltem, hogy a gyönyörű - bizonyára házi vágású - szép sárga disznók fülét, farkát itt is megcsipkedték. Nyugaton nincs gusztusuk ilyesmire az embereknek, pláne ha a disznót fürösztik, annak hófehér, de cipőtalpszerű bőre az ilyen kóstolókra nem igazán alkalmas.
Amíg a bárddal csapkodó, késsel vagdalkozó megtermett kofaasszonyt kémleltem, annak szakértő mozdulatain csodálkoztam, az lerántott egy jó darab bőrt, megsózta és a kezembe nyomta. Jómagam ugyan nem eszem a disznóhúst és tartózkodom a disznóhúskészítményektől, ezzel a disznóbőrrel kutyaszorítóba kerültem. Nem volt mit tenni, mosollyal az arcomon, be kellett vágnom a bőrt. Amikor mind benn volt a számban, teli pofával viszontlátást mormoltam és igyekeztem kifelé. A bódék háta mögött találtam egy félreső helyet, ahol aztán könnyekkel a szememben, rettentő undorral kiadtam mindent magamból. Bármennyire is hihetetlen, de amit gyerekkoromban boldogan csemegéztem a disznóvágások alkalmából, azt most egyáltalán nem tudtam megenni.

A piacról visszafelé jövet láttam egy nénikét, aki megállított egy rozzant minibuszt, feladott a sofőrnek egy élelmiszerekkel teletömött, madzagokkal bebogozott szatyrot, kifizette a fuvardíjat és a lelkére kötötte, hogy ne feledje el beadni az unokájának, aki nemtudomhogyhivjákfalu megállójában várja. Mennyi anyáskodás, nagymamás gondoskodás fér bele egy ilyen közönséges bevásárlószatyorba! A gagauz bábuska szeretete éppolyan határtalan, mint itthon a Dósa nannyóké, Pécsi mamáké. Inkább elvonják a falatot a szájuktól, csakhogy jusson a kedves unokának, a jó fiúnak vagy a drága keresztgyermeknek.

A nannyók mindenütt egyformák: kendősek, ráncos arcúak, feketeruhások, szoknyások, agyondolgozott kezűek, csonkos-bonkos ujjúak és minden városban, minden faluban ilyen csomagküldő melegszívű kedves gondoskodósak.

(Folytatom)