Sasok, hegyek, szkipetárok (8)

Szkuderi szépség.
Nopcsa Ferenc felvétele

Durres

A durresi vasútálomáson unatkozással töltöttem az időt az egyik vágány mellett és próbáltam kiszimatolni , honnan került víz az aszfaltra. Sehol vízcsapot nem láttam, ezért kissé titokzatos volt ez a nedvesség. Aztán észrevettem, hogy a vasutasok odamentek egy holvágányra tolt vasúti kocsihoz, kulccsal kinyitottak egy dobozt és máris megvolt a vízcsap meg a víz. Csakhogy senki mást nem engedtek a tartálykocsihoz. De mégis volt víz! Honnan? A peron alól, éspedig közvetlenül alattam - mert leheveredtem az egyik vágány mellé. Közvetlenül a sínek mellett egy egészen mini csap rejtőzködött, félig a talajba süpedve. Úgy fedeztem fel, hogy egy nagyon mocskos vasutas ereszkedett le mellém kezet mosni. Eleinte azt hittem, hogy a pocsolyából tisztálkodik, de ahogy jobban megnéztem, hát ott babrál egy csökött vízcsapnál. Nosza erre én is! Nekikezdtem nyomorogni, nyomorogva mosni és mosakodni csak úgy, alulguggolásban.

Az időt így elmorzsolgattam, később jött egy német turista, kettesben már gyorsabban pergettük a homokszemeket a papucsunkból. A hivatalnok turistával nemsokára felültünk egy ablaka-ajtajasincs vonatra, itt megtanítottam a németet olvasni, hogyasszongya a falra írt Xhoni-t Johnny-nak kell olvasni.

Átdöcögtünk egy Golem nevű falun és rengeteg bunkert, híd alatt tanyázó kóborcigányt meg mindenféle kidobott kacatot láttunk. Egy megállónál megszaporodtunk két albán diákkal, akik Görögországban tanultak, ezek elpanaszolták: nem elég, hogy egy tartományt elszedtek tőlük a görögök, nem elég, hogy Szkander béget is ellopták, de még a táncaikat, zenéjüket is lemásolták s most azzal büszkélkednek.

Fier

Sötét este lett, mire megérkezett a vonat Fierbe. Kétszer majdnem kisiklottunk, olyan rossz volt a vasúti pálya, de az is lehet, hogy a vonat érett meg a cserére. Fier város lerobbant állomásépülete mellett bekopogtam egy hotelbe, hadd lám, mit gondolnak rólam, és láss csodát! - pont azt gondolták rólam, hogy sültbolond vagyok, mert 20 eurót kértek egy éjszakára. Egy közeli kávézóba vonultam el duzzogni, s anyelvem majd kitörött, míg szót értettem a kávézós görög feleségével. A sok ksz,osz, iksz miatt holnap már a tyúkszart is x-sszel fogom írni. Kértem egy bögre forró vizet , hogy kínai laskalevest főzhessek magamnak a bögrémben. A gazdaasszony adott ajándékba két szelet pirítóskenyeret és bőven rá olívaolajat .A fokhagymát ehhez a zsebemből szedtem. Ezután vissztértem a sötétbe burkolózott, kitört ablakú állomásépülethez. Alig tudtam bemászni az ablakon, olyan magas volt, de aztán valahogy bevaszkolódtam. A nagy böhöm épület teljesen üres volt, csak pár szék, egy pult, egy rossz asztal és egy lelakatolt, ketrecszerű csomagmegőrző porosodott benne. A földre ágyaztam, persze előtte felmostam a port a padlóról az itthonról vitt bébipopsitörlőkkel. Éjjelig hadakoztam a szúnyogokkal, de alighogy megszűnt a szúnyoginvázió, rágyújtottak a békák a fűrészelésre. Egyszer felkeltem vizelni, de nem volt hová mennem, a magas ablakon se akaródzott kimászni, ezért jobb híján egy szemetesvederbe pisiltem.

Hajnali ötkor elég hangos ébresztőt kaptam, mert megérkezett nagy lánc- és kulcscsörgetve a személyzet. Tehát mégiscsak lakják az állomásépületet! Mintha börtönt nyitottak volna ki, úgy csattogtattak a zárakkal és a lakatokkal. Ezután felzavartak a legjobb álmomból és kizavartak az ingyenes hotelből. Alig tudtam összekapni magam és az ágyamat a padlóról.

A városban már reggeli fél hatkor javában zajlott az élet. A furgonosok, cipőpucolók, üzletesek, kávézók elég korán megkezdték a műszakot. Mindenki kávézik és cigarettázik. Ez itt biztosan a reggeli.

Reggeli helyett én kétségbeesett keresgélésbe kezdtem, hogy valahonnan felhajtsak egy utcai vízcsapot. Albániában nem divat az utcai vízcsap, itt nem lehet az utcasarkokon inni vagy mosakodni. Minden üzletnek megvan a maga utcára nyiló doboza a vízcsappal és a gumicsővel a locsoláshoz. Jó sok keresgélés után végre nagy nehezen előkerült egy olyan csap, amin nem volt doboz és slag, itt szépen megtisztálkodtam , még ruhát is mostam.

Sasok, hegyek, szkipetárok (7)

Az oszmánkori  kőhíd

Ura e Mesit

Nem volt messze Szkutaritól, ha tudtam volna, hogy merre kell menni, gyalog is nekivágtam volna. A csodás látnivaló ez esetben egy régi oszmánkori kőhíd volt. Ime a híd adatai:

Hosszúsága: 108 m
Szélessége: 3,4 m
Magassága 12 m
Ívei 11
Területe: 800 m2
Építési ideje: XVIII század

Ura e Mesit faluban a hídon kívül csak a szeméthegyek és az elhagyott házak jelentettek látványosságot, de a híd szépsége elhomályosított minden zavaró tényezőt.
Többször is bejártam a hidat és nem győztem betelni ezzel a tökéletes építménnyel. Az út mellett észrevettem egy várat jelző táblát. Addig tört a nyavalya és a kíváncsiság a vár után, hogy követtem a folyó mellett kacskaringózó utat, lassan átkacskaringóztam egy falun, aztán balra letértem és 1700 méteren azon kezdtem eszmélkedni, hogy nem tudom, hol vagyok. Az eső is elkezdett esni és áztam atyásan az esőkabát alatt is. A folyómederben valahol irdatlan mélységben megjelent a víz és a túloldalon apró falvakat, ültetvényeket pillantottam meg.

Drisht

Ezidáig egyetlen autóval sem találkoztam, csak egy lefele jövő motorbiciklis burrogott el a nagy csendben. Végül sok kínlódás után ,amikor már semmi esély sem volt, hogy a keresett vár előbukkanjon, elfogyott az aszfaltút, egy régi temető villant ki baloldalt a bozótból és egy nagyon köves út mellett holmi romok is mutatkoztak. Ezt az utat követve eljutottam Drisht faluba, ahol az út végképp elfogyott és mintegy 10 ház, egy csomó szamár, juh, tyúk és pár család jelentette az életet az elhagyatott vidéken. Zuhogó esőben kevés tennivalóm akadt, bejárni a romokat csuromvizesen nem sok kedvem volt, ráadásul a falu egyetlen autója a városba készült. Villámgyorsan kellett döntenem, felhasználom-e az alkalmat és kényelmesen visszatérek Szkutariba, vagy maradok, tovább áztatom, ami már elázott belőlem és megpróbálok helyezkedni.Az autókázás mellett döntöttem, a városba tartó falusiak helyet szorítottak nekem és Szkutariig szunnyókálhattam a nagy fáradság után.

Szkutari 

Annyira elfáradtam a hegyre kapaszkodástól, hogy hiába aludtam az autóban lefele jövet, amikor Szkutariban kiszálltam, majd elaludtam járás közben. A Rozafa hotel környékén összefutottam egy német fiúval, aki egy török lánnyal együtt barangolt és épp olcsó hotelt keresett. Annak ellenére, hogy a lány nem volt hívő muszlima, segítettem nekik és elkalauzoltam őket a Park Hotelbe. Ezután eltámolyogtam a legközelebbi furgonállomásra és jegyet váltottam Fushe Krujeba.

Sasok, hegyek, szkipetárok (6)

Vore

Itt megállt a vonatunk és át kellett szállnunk egy még ütött - kopottabb  szerelvényre. A rendőrök is jöttek velünk. Az albán rendőrök nem oldaltokban hordják a pisztolyt, hanem a nadrágszíj alatt hátul bedugva tokkal együtt.

Egy férfi aki feleségestől, anyósostól utazott, valamiért megharagudott a feleségére és többször is rácsapott az asszonyára, hogy még csattant. Ezen senki se botránkozott meg.

Minden kicsi falucska állomásán megálltunk, sőt még a falucska nélküli állomásokon is. Itt a vonat nagy látványosságnak bizonyult, mert a fél falu kivonult vonatot nézni és biciklikkel, motorbiciklikkel, szamarakkal vagy lovas kordékkal hazafuvarozni a nagymama és a szomszéd csomagjait. A motorbiciklis fiatalemberek nem viseltek bukósisakot. Persze, minek is? A vasútmenti földeket mind egy szálig megművelték, még azokat is, amelyek távol estek a településektől. A köveket a gaz kölkök mind bedobálták a vonatba. Fene a körmüket, mert a berepedezett, betört ablakon lehetetlenség kinézni.

Olyan középkorú albán nőket láttam akik a copfba befont hajukat a fület takarva előrehúzták a homlokra és ott tornyozták, majd kendővel rögzítették.

Shkoder avagy Skutari

Sok döcögtetés után befutottunk Skutariba, a nagy kereskedővárosba és kilométereket gyalogoltam, amíg beértem az állomásról a városba. Útközben láttam egy magyar-albán nyelvű megemlékező táblát az 56-os forradalomról. Nocsak! Vettem egy görögdinnyét, de meg is bántam, mert alig tudtam megenni. Arra gondoltam, hogy sokkal könnyebb a gyomorzsákban cipelni, mint a hátizsákban. Csakhogy az én gyomorzsákomból lassan gyomorerszény lesz, mert koplalok atyásan.

Sasok, hegyek, szkipetárok (5)

Sorjázó pálmák a városi utakon

Librazhd

Megálltunk Librazhd előtt valamivel, egy útszéli falatozónál, kecskét enni. Főtt kecskét kenyérrel és zöldséggel. Láttam, miként készítik elő a nyárson sült kecskét. Az állatot nyársra húzták, hogy a száján kijöjjön a vas vége, a lábait rögzítették, kívül-belül besózták, majd az állat hasát dróttal bevarrták és már sülhet is. Hasonlót sokat láttam, de ettem is Szerbiában, Boszniában és Horvátországban.

Nagyon jólesett ez a főtt kecske. Már másképpen nézek a világba. Bátrabban ,keményebben. Mint az a vad tekintetű albán, akit a bazárban láttam Struga városában. Igen. Sok kecske és birkahúst kell enni mindennap. Attól lesz tökös az ember. Más ennivalótól csak gatya lesz, de tök nem.

Az útitársak is kézzel tépték a kecskehúst. Aki ilyenkor késsel-villával idétlenkedik, az jobban teszi, ha a legmagasabb vízesésről fejest ugrik a mélybe.

Elbasan

Elbasan Albánia  harmadik legnépesebb városa, 100 000 lakossal. A hajdani illir településen a rómaiak, bizánciak, keresztények, osztrogótok és bolgárok adták egymásnak a kilincset, s az osztrogótoknak köszönhető, hogy a valamikori püspöki székhely székesegyházai és bazilikái elpusztultak. Aztán jöttek az oszmánok 1467-ben, II. Mehmed erősséggé építette ki a várost és elnevezte Ilibasan-nak. Sajnos 1832-ben Mustafa pasa az erőd java részét lerombolta.

Sasok, hegyek, szkipetárok (4)

Korce

Az éjszakai nyugodalom a hideget leszámítva megelégedésemre volt, csak egyszer kellett felkelnem, hogy magamra szedjek néhány ruhadarabot és egy plusz pokrócot. Hajnalban az autók, szamarak, vásárosok egyesült hangzavara volt az ébresztő. Kinéztem az ablakon, hogy jobban lássam a hajnali nyüzsgést, s akkor vettem észre, hogy egy ablakszem hiányzott. Ezért volt hideg éjszaka.

Reggelire bevágtam a tegnapi konzerv maradékát, földönkapott barackot ettem, majd egy szem banánt vásároltam az egyik árustól a banánárusok utcájában. Ez aztán az érdekesség. A banánárusok utcája.

Az emberek két sorban helyezkednek el, banánosdobozaikkal, majd kipakolják az árut, felcímkézik és kántálva csalogatják a járókelőket: - Banane Zonje, banane!

Vettem egy jó albán térképet. Még a kicsi falvakat is feltüntették rajta. A magyar térképészek hadd menjenek a sóhivatalba.

Gyalog indultam el Voskopolje irányába. Sok lovaszekeret láttam. Elől egy ló, alul két kerék és egy rossz tengely, felül egy fémdoboz s abban az áru meg az emberek. Ülésdeszka nincs. Mindenki ül ahogy tud, vagy a doboz fenekén kinyújtott lábakkal.

Sasok, hegyek, szkipetárok (3)

Látogatóban egy ortodox papnál

Lini

Nem túl hosszú alvás után kénytelen voltam ébresztőt fújni, hiszen ha ellustálkodom a napot, még szépen délalvó leszek, és akkor mi lesz Albánia felfedezésével, ahová annyira kívánkoztam? Gyalog szaporáztam el a határtól be az ország belseje felé, s az első, ami a sok hegyen kívül megragadta a figyelmemet, az a sok bunker volt. Enver Hodzsa elvtársék annak idején annyi bunkert építettek mindenfelé szerteszét az országban, hogy azzal a sok betonnal, cementtel, amit felhasználtak, egész nyugodtan kikövezhették volna Albánia összes országútjait. Azt mondják, hogy kb. 700.000 bunkert építettek. Még a szántóvető paraszt kukoricaföldjén is bunkert láttam. Hogy legyen hová szegény bemeneküljön, ha megérkeznek az olaszok, a jugoszlávok, vagy az ördög tudja kik.

Még idehaza azzal biztattak a „jóbarátok”, hogy Albániában nagyon rosszak az utak. Hát ezt nem találták el, mert egész Lini faluig csak útépítőkkel találkoztam, akik szabták-vágták a hegyet és olyan utakat roppintottak a semmibe, hogy nem győztem csodálkozni. A sok szerpentinen úgy fogtam ki, hogy levágtam a kanyarokat és tüskén-bokron át ereszkedtem le. Igaz, a lábam majd kitörtem, egy pinahajszálon függött, hogy a nyakam is. Lini falu közelében lejártak a nagy hegyek, itt már a kukoricaföldeken, kaszálókon, ültetvényeken át rövidítettem. A nagy zörömbölésre egy szamár valahol megijedt és csúnya ordítozásba kezdett. Azt hiszem, kettőnk közül én ijedtem meg jobban, nem is gondoltam volna, hogy a szamár ilyen csúful csinál. Ez már nem i-á volt, hanem bőgés, ordítás és sikoltás. Itthon Feri bátyám azt mondta, hogy épp ezért használják a juhászok a szamarat eleven riasztónak. Ha jön a medve, a szamár mindenkinél hamarabb megérzi a közeledtét és olyan zenebonába kezd, hogy a medve ijedtében vagy elmenekül a dobhártyáját sértő hang elől, vagy mérgében elviszi a szamarat a hóna alatt.

Sasok, hegyek, szkipetárok (2)

Pernikig jó nagy utat tettem egy nap alatt. Álmomban se gondoltam volna, hogy ekkorát fogok haladni.

Reggel 6-kor már nem bírtam tovább és elindultam  megismerni a várost. A várat vettem célba, de az oda vezető úton elkapott az eső, a várnézésből nem lett semmi.

Visszafelé az esőben úgy megfáztam, hogy köhögni kezdtem. A pénzváltóra is két óra hosszat kellett várnom, mire kinyitott. Az eurót szerencsére jól váltotta. Amikor már a kezemben volt a léva, futottam az állomásra jegyet venni. Vonatindulás előtt még volt annyi időm, hogy egy kioszkból forró vizet kérjek és a bögrémben elkészítsek egy önkiszolgáló kínai tasakos levest. A levesnek irtó pocsék íze volt, talán azért, mert már két éve állt a kamránkban mivel senki se akarta megenni. Vagy talán nem vagyok eléggé éhes? Mindenki engem nézett, ahogyan kanalaztam.

Aztán megjött a vonat. De micsoda vonat! Egy luxusvonat. Azt hittem, ufóban ülök. Azt se tudtam, hová tegyem magamat és a csomagomat. Kjustendilig egyet aludtam és jól felmelegedtem.

Kjustendil felé semmit se láttam a tájból, mert mint mondtam már, az utat végigaludtam. Jól is esett a tegnapi rázkódás, zötykölődés után. Amikor a vonat megállt, a többi néppel együtt kiomlottunk az ajtón és irány a buszmegálló. Gyorsan egy jegyet Skopjéba! Épp az utolsó pillanatban csíptem el a buszt. Maradék lévámon vettem egy üveg barna italt. Boza a neve. Valaha mi is ismertük. Barna színű, sűrű édes-savanyú ital gabonából.

Alighogy felültem a buszba, máris indultunk, dacára annak, hogy csak öten voltunk utasok. Én a „román”, aztán egy német nő,egy svájci fickó, egy makedón lány és egy koszovói albán, végezetül pedig a bulgár sofőr.

Sasok, hegyek, szkipetárok (1)

(albán-görög útinapló)

Ajánlom ezt a könyvet lányomnak 

Berecz Edlynne Victoria Alexandrinának

Előszó helyett

Nem szeretem a kudarcokat. De hát ki a fene szereti? - kérdezi a Kedves Olvasó. Valóban, a kudarcok, a félig megvalósított elképzelések, a befuccsolt tervek nem tartoznak a legkellemesebb dolgok közé. Van, aki lenyeli a békát és együtt tud élni vele, noha egész életen át rágja, marja valami odabent, viszont én megvallom férfiasan: a kudarc, a félmunka, a feladott mérkőzés nem az én kenyerem.

Ezért határoztam el magam, hogy újra nekivágjak az ismeretlennek, felfedezzek és megismerjek tájakat, népeket, szokásokat, nyelveket és kultúrákat. Hogy kiköszörüljem azt a csorbát, ami 2009-ben esett rajtam, amikor rossz felszereléssel, kevés pénzzel, betegen, egy ócska bevásárlókosaras biciklivel  felszerelkezve indultam télvíz idején Bulgárián és Koszovón keresztül Albániába.

Második albániai utam eredetileg háromszemélyes társasutazásnak indult, ugyanis egykori útitársam, akivel évekkel ezelőtt szerb-bosnyák-horvát útra társultunk, vevő volt az ötletre. Továbbá egy kívülálló is - bizonyos Suttyó Pista -, aki útitervünk hallatára nagylelkűségi rohamot kapott és hajlandó volt harmadiknak ajánlkozni. Csakhogy nem sokkal ezután Suttyó Pistában felülkerekedett az anyagiasság ördöge és bedobta a törülközőt. Ezért miatta a nagyszabásúnak tervezett és igen igéretes út már az elején befuccsolt. Persze egykori társam is lemondta az utat. Inkább  kimarad a már az elején homályos, nézeteltérésekkel bőven felvértezett kalandból és elvisel egy pattot. Sutyó Pista pedig hiába volt a legvitézebb, hiába ölte halomra az ellenséget a kocsmaasztalnál, itthon penészedik továbbra is a süket dumájával és a nagy semmivel. Én pedig ismét magamra maradtam, mint már annyiszor megtörtént, hogy megvívjam magános harcomat az ismeretlennel, hogy kövessem és kutassam Szkander bég, Ali Tepeleni, Nopcsa Ferenc, Zogu király és Geraldine királynő nyomait a vadregényes, máig felfedezetlen országban, a sasok, hegyek és szkipetárok földjén. Ezen kívül, hogy bejárjam és megismerjem a románság bölcsőjét, az arománok, makedorománok, illiro-románok, mengleno-románok és vlachok szállásterületeit, és saját szememmel lássam, miként élnek ezek a kis népek, hogyan vívják meg a maguk kis harcait a Drága Nagy román testvértől elfeledve és megtagadva a nagy idegenségben. Akármit mondjanak is a dáko-román kontinuitás  pártolói, akik reszketnek, ha a balkáni román törzsekre terelődik a beszéd, elzárkóznak mindenféle közeledési kísérlettől, megtagadnak bárminemű együttműködést amely a dáko-román kontinuitáselméletet boncolgatására irányulna vagy leletek, írásos dokumentumok és egyéb bizonyítékok birtokában  eme híres kontinuitáselmélet fölülvizsgálását szorgalmazná. Mert akkor újra kellene írni az egész kitalált román őstörténelmet...

Girbe-gurba utak országa (10)

A zadvarjei vízesésnél

Zadvarje település egyik legszebb és talán egyetlen látnivalói közé tartozik a hatalmas kanyon a vízeséssel. Egész véletlenül álltunk meg itt tankolni és Kecske észrevette a látványosságot jelző táblát. A nyaktörő mélységben kanyargó kanyonban igazán szép látványt nyújtott a vízesés, maga a táj pedig az évezredes érintetlenségben tárult a szemünk elé. Itt minden bizonnyal kedvező terepre találnának az ősemberes filmeket forgatók. Még csak díszletek sem kellenének.

Jajce felé menet ismét sikerült eltévednünk, s hogy a határ felé vezető utat megtudakoljam, benéztem egy kocsmába. A horvát kocsmároslány, akitől csapvizet és felvilágosítást kértem, sajnos olyan flegmán viselkedett, hogy jobbnak láttuk visszamenni a legutolsó tábláig.

Girbe-gurba utak országa (9)

A medugorjei Mária-kultusz

1981 júniusáig Medugorje egy teljesen jelentéktelen kis hercegovinai falu volt, ahol csak az 1599-ben alapított apátság jelentett némi látnivalót. De ama emlékezetes június 24 -ike óta a falu híres Mária-kultusz színhelyévé vált.

Ezen a napon néhány fiatal bijalkovici lakos állítólag látott valamit a helység fölötti, a Crnica hegyen. S ez a valami nem volt más, mint Szűz Mária. A látomások hatására az addig csendes falucska egyszeriben a lourdes-i vagy a csíksomlyói zarándokhelyekhez hasonlatos, fontos csomópont lett a keresztény egyház katolikus mellékvonalán.

A település központjában található modern templom körül nagy tömeggel találkoztunk: hívő zarándokok a világ minden tájáról eljönnek ide, hogy imádkozhassanak a templomban felállított Mária szobor előtt, a jelenések hegyén és a kereszt hegyen, a Jézus halálának 1900. évfordulója alkalmából elhelyezett keresztnél. A főutca mindkét oldalán a „Ne csinálj magadnak faragott képet” parancsolatot megszegve, standok tucatjai kínálják a képeket, szobrokat, kereszteket, imafüzéreket és egyéb kegytárgyat, amelyekkel kielégíthetik a zarándokok igényeit.