Magyarjárás Tatárországban (3)

VULCĂNEŞTI

Pobeda! - Győztünk! - A felszabadulási ünnepségen - Ismerjük meg Ivan Pavlioglut - Egy kis statisztika - Új hírek Kara Cobanról - Még egyszer a gagauzokról

A szerző - gagauz fiatalokkal

Reggel korán a rezesbanda muzsikája ébresztett, a zenészek teherautóval járták a várost és harci indulókkal, hazafias nótákkal trombitálták fel a  lakosságot.Reggelire rizses-laskás krumplilevest ettünk, meglepett, hogy a gagauzok is mennyire szeretik a zöldfűszereket. A levesnek kapor, leostyán és tárkony adta meg az ízét. Miután végeztünk az evéssel, elmentünk a városbeli emlékműhöz, amhol már nagy tömeg tolongott. A rendőrség-határőrség egyenruhás tagjain kívül ott voltak az érdemrendek és az évek súlya alatt roskadozó veteránok, a város előljárói és a cserkészegyesület helyi változata. Díszbeszédek, köszöntések, méltatások, szavalatok és énekek következtek, ezek áradatának csak az eső vetett véget. A kirakodott édességárusok, vándorfényképész és képeslapárus legnagyobb bosszúságára, akik aznap kénytelenek voltak igencsak soványka napi bevétellel hazatérni. Vaszilij barátommal az eső általi megverettetés elől a múzeumba menekültünk, és én még egyszer végignéztem azt, amit egyszer már láttam. A nézegetést egy tanítónő szakította félbe, aki nagyon híján lehetett a kellékeknek és a díszleteknek, mert a kultúrházban megtartott előadásra a múzeumból kölcsönözte ki a második világháborús kulacsokat, bonétákat, csajkákat és háromszögletű leveleket.

A művelődési ház  dugig volt gyerekekkel - úgy látszik, itt ma elsősorban ők ünnepelnek -, a felnőttek szívesebben maradtak az otthoni húsosfazék, a jó hideg sör vagy a vodka mellett, elvégre felszabadulási műsor a tévében is van. Belépő nem volt, úgyhogy oda ültünk, ahol helyet kaptunk, amely ülőhelyeket még nem foglalt el más.

Az ünnepi műsor előtt katonai indulók, hazafias nóták dobogtatták meg a szíveket és hangolták fel a nézőközönséget a fő produkcióra. Nekem is olyan jó kedvem kerekedett, hogy csak úgy dobogtattam a lábammal. Elvégre a fasizmus bukását, a náci, hitlerista Németország bukását ünnepeltük. Ha győznek, akkor minden más alsóbbrendű népek elfogytával előbb-utóbb mi is sorra kerülünk és mehettünk volna a füstre.

Kevés műszaki hibától, utódlagos simításoktól eltekintve, végre megkezdődött a műsor, és a rendezők mindent összesűrítettek, amit csak lehetett. Volt szavalás ,köszöntő, népi tánc, népdal, műdal, hazafias dal, mini szinház szovjet katonának öltöztetett gyerekekkel és minden egyéb, ami ilyenkor szükséges.

A nézőtéren ünneplőbe öltözött gyerekek úgy viselkedtek, mint nálunk: különféle ropogtatnivalókat majszoltak, üdítőket kortyolgattak, mobiltelefonok tudását mérték össze, nevetgéltek, beszélgettek, drukkoltak a főszereplőnek, örvendezve tapsoltak, és a himnusz alatt dagadozott a mellük a büszkeségtől. Én is felálltam, én is tapsoltam,  én is örvendeztem ebben a közösségben, ahol hatalmas plakátok hirdették a győzelmet a fasista fenevad fölött, és a nép tiszta szívből örült,  nem csak kényszeredetten tapsolt mint nálunk Ceausescu bácsi idejében.

Az előadássorozatból legjobban a Katyusát és a kozák táncokat élveztem, ahogyan kipirosodott arccal, senkivel sem törődve ropták az otromba nagy csizmáikba bújtatott fiatal fickók.

Miután minden lejárt, Vaszilijjel elmentünk egyet levegőzni a városba, s a posta mellett összefutottunk egy barátságos öregúrral, aki a találkozás örömére románul is, gagauzul is elszavalta egyik költeményét. Amikor látta, hogy tetszéssel hallgatom rímeit, meghívott magához. Otthon aztán jól elbeszélgettünk és Ivan Pavlioglu személyében megismertem egy olyan költő,t aki zenészember, méhész, fényképész, csizmadia, kórusvezető, seprűkötő és hosszú évek óta özvegyember egyszemélyben.

Ivan Pavlioglu bácsi 1922-ben született Vulcăneşti-ben és hét osztályt végzett. A várost csak egyszer hagyta el életében, akkor édesapját kísérte el Galacra (1939). Románul az adventista bibliából tanult, és annyira jól, még most is az irodalmi nyelvet beszélte, minden idegen akcentus nélkül. Zenélni  előbb csak kedvtelésből kezdett, aztán valaki megtanította neki a kottát, ettől tovafele alaposabban tanulmányozhatta a zenetudományokat. Tudását előttem bemutatta: egyformán jól játszott balalajkán, gitáron, mandolinon és fuvolán. Zeneiskolát azonban nem végzett, ettől függetlenül zenét szerez és maga énekli szerzeményeit a népi ünnepségeken - mármint azokat, amelyeket nem fuvolára ír. Három fia szétszóródott a világban, egyik Kanadába ment, másik Ukrajnában dolgozik, a harmadikat pedig Kisinyovba szólította az élet.

Felesége halála óta Pavlioglu (Pál fia) bácsi többnyire egyedül van, mert fiai igen ritkán látogatják meg. Unatkozni nincs ideje, mert 30 év után is vezeti a kórust, verseket, dalokat írogat. Nemrégiben Gagauzia kormányzója pártfogásba vette, diplomát és egy televíziót adományozott neki, sőt még kéziratai megjelentetését is kilátásba helyezte. Csupa jó hír Pavlioglu bácsinak, aki a kommunisták idején annyi  tüzes beszédet tartott a vörösök ellen, hogy évtizedekig elzárták előle az érvényesüléshez vezető utat, hogy mint zenész vagy íróember  karriert építsen.

Magyarjárás Tatárországban (2)

GIURGIULEŞTI-CESMEKÖY-ETULIA-VULCĂNEŞTI

Barátaim, az iskolások Cesmeköyüben 

Magyarok nyomában - Kérdezzük meg a halottakat - Látogatás a helyi múzeumban - Újra iskolás vagyok  -Az etuliai múzeumban - Sofia Koca és munkássága - Autogram és fénykép - Tatár falunevek

Reggel korán keltem, hogy a nappal versenytfutva indulhassak felfedezőútra a szomszéd falvakon át Cesmeköybe, ahová régóta szerettem volna eljutni, elsősorban mádzsár nevű lakosai, illetve a róluk szóló tudósitások miatt.

Giurgiulesti-ben már kora reggel találkoztam autóbuszra várakozó emberekkel, akik kérdésemre azt válaszolták, hogy azonnal jön a busz, csak legyek türelemmel. Tiz perc, fél óra  után a türelem elfogyott és inkább gyalog nekivágtam, mert a reggeli friss levegő eléggé csipett. Mire beértem a szomszéd faluba, utolért a giurgiulesti-i autóbusz, egy ütött-kopott jármű, amely valószinűleg 40-50 évvel ezelőtt élhette virágkorát. Csupa női utas közé kerültem, akik gondolom valamilyen mezei munkára igyekeztek, mert erősen rusztikusan voltak öltözködve. A pár lejért, amibe a jegy került, elég tekintélyes távolságot tettünk meg, de nem is a távolság leküzdése végett örvendeztem, inkább annak, hogy a rossz úton a rossz buszban nem estünk darabokra. A sofőr egy művész érzékenységével manőverezett a gödrök és a huppanók között, eközben egész végig a pedálokat rugdosva, a fogantyúkat rángatva küszködött, hogy életben tartsa roskatag járműve motorját. A busz annyit köhögött, mint egy rossz tüdőbajos, igy küszködve fogyasztottuk a kilométereket és hagytuk magunk mögött a táblát soha nem látott kereszteződéseket. Ha gyalogoson próbálok célbajutni, egészen biztos hogy elkeveredem valamerre, mert itt nem lett volna kitől megkérdezni az utat. Cesmeköyü faluban leszállás után lefényképeztem a buszt, ezt nagyon mulatságosnak tartották a buszbéli nők, akik a sofőrrel együtt kacagva élvezték, hogy én milyen bolondos tursita vagyok: roncsokat fényképezek.

Ha eddig románul - illetve moldávul - értekeztem, most át kellett váltanom oroszra, vagyis inkább törökre, mivel immár gagauz területen inkább az orosz járta.

Cesmeköyü Gagauzia egyik legnagyobb és legfontosabb falva.A gagauzok itt valóságos szigetté tömörülve élnek a moldáv tömbben, és a parasztemberek mellett komoly értelmiségi réteg is munkálkodik Gagauzia jövőjéért.A falu a nogai tatárok egyik törzséről kapta a nevét, eredetileg Csismeköjnek hivták.Ebből lett később Csesmeköj.

Állitólag azért hivják igy a települést, mert a közelben nagyon sok a forrás. Régebb tatárok lakták, a gaguzok csak 1752-54 között érkeztek ide, miután megpróbáltak letelepedni előbb Lengyelországban, majd Ukrajnában.

Cesmeköyü faluról először a vulcanesti-i Vaszilij barátomtól hallottam, aki elsősorban arra hivta fel a figyelmemet, hogy ebben a faluban sok Mádzsár nevű ember él, kik nevük után itélve valamiféle magyar származékok, csupán azt nem tudni, honnan és mikor érkeztek ide, hogy aztán eloroszosodva, elmoldávosodva és elgagauzosodva egész nemzetségeket hozzanak létre és olyan elterjedté tegyék a Mádzsár nevet, mint amilyen mondjuk nálunk a Kovács vagy a Kis. Ha pedig a tatárok idejéből maradtak, akkor még érdekesebb a kirakójáték, hogyan és miért kerültek magyarok a tatárok közé, akik a gagauzoknak vagy moldávoknak semmitmondó, teljesen közönséges, de a mi szivünket megdobogtató nevű lakosok.

Rövid ide-oda bóklászás után megtaláltam a falusi iskolát, kultúrházat és múzeumot, csakhogy ezek mind zárva voltak, úgyhogy amig elérkezik a nyitás ideje, gondoltam, megnézem a temetőt. Lám mit mondanak az ott nyugvó Mádzsár testvérek.

Török beszédemet nagyon jól megértették az útonjárók, annál kevésbé értettem én az ótürk gagauz válaszokat, amelyek ráadásul valami furcsa tájszólásban hangzottak el. Úgy látszik, a Ceadir Lunga-i, Comrat-i, és Vulcanesti-i beszéd után meg kell szoknom a Cesmeköyü-i dialektust is.

A temetőt pechemre toronyiránt közelitettem meg, nem a falusiak által használt ösvényeken, ezért előbb egy vizmosáson, aztán egy szemétdombon kellett átverekednem magam, de megérte a fáradságot, mert mindjárt az első utamba kerülő sirkövön ezt irta: Mádzseár. Később ahogy bejártam a temetőt, egyre több és több magyaros sir került elő. Más sirokat is láttam, többre a gagauz nevet eloroszositva vésték fel cirill betükkel. Mindezek ellenére takaros egy temető volt, csinos, gondozott sirokkal, virágokkal beültetve. Még a régi sirhantokat is frissen felhányták és koporsóformára szépen lelapogatták. Ami a legfontosabb: majdnem mindegyik sirkő, kerités, mini emlékmű vagy kopja, amely  gagauz világoskékre mázolva hirdette, hogy ázsiai nép fiai nyugodnak itt, akik a kéktürkök leszármazottai. Mint ahogy a mi falvainkban is büszkén hirdeti a világoskék turániságunkat, kéktörök vérünket.

Az új temetőn túl rábukkantam a régi temető földbe süllyedt sirköveire és az ezek mellé tűzött félig már elkorhadt kis kopjákra. Ezek kissé recézetten, kissé egyszerűen, de tüntetően kékre festve jelezték a sirt. A sirkövek között nőszirmok boritották a földet és olyan buján, olyan sűrűn tenyésztek, hogy valóságos virágoskert látszatát keltették a szemlélőben. Azt hiszem, soha ennél békésebb, nyugodtabb és főleg virágosabb temetőt nem láttam. Pedig jó egynéhányban megfordultam.

Magyarjárás Tatárországban (1)

A szerző egy törökországi portyáján

Előszó helyett

Alighogy hazatértem Gagauziából, máris azon vettem észre magam, hogy kicsomagolás helyett inkább becsomagolok, és pótolva útipoggyászom hiányosságait, nagyban készülök a Krim-félszigetre, egy kis magyarjárásra, hiszen már jó ideje, hogy nem voltunk Tatárföldön. Legutóbb tökkelütött fejedelmeinknek köszönhetően a kirándulás egy kicsit balul ütött ki, mert nem csak az egész erdélyi sereget ejtették foglyul, hanem a szerencsétlen lengyelországi  hadjáratot követő büntetőexpedíciók során a tatár csapatok egész falvakat hajtottak le a Krimbe, a szomorú, de megérdemelt rabságba. Mert aki nem fér a bőrébe, azt könnyen kisegítik belőle.

Az én kirándulásom sokkal szerencsésebbre sikeredett és már Cesmeköyü faluban igen barátságosan fogadtak a keresztény, de ótörök nyelvű és kultúrájú gagauzok. Ide már régóta szerettem volna  eljutni, de a rossz útviszonyok, a nagyon gyér forgalom és az akadozó buszjáratok miatt csak ezúttal valósult meg. Elsősorban a helyi gagauz múzeum érdekelt, no meg a faluban lakó sok Mádzsár-Magear nevű ember, akik ma sem tudják, hogy miért viselnek ilyen furcsa nevet. De ez csak nekik furcsa, nekünk nem, sőt e név hallatára egyből felcsillan a szemünk, hiszen a Mádzsár nem egyéb, mint a török macar, vagyis magyar.

Ukrajnában meglátogattam egy gagauz barátom rokonságát és egyben megtudtam, hogy Kotlovina falu arról híres, hogy a második világháborút követő gabonarekvirálások és az ezt követő szárazság miatt olyan éhínség tört ki amelybe a település  hetven százaléka belepusztult.

Két év keresgélés után végre sikerült megtalálnom a Grúziából elüldözött törökök falvait is:Sztálin Jóska generalisszimusz parancsára akkoriban  egy egész mohamedán tartomány lakosságát deportálták a Szovjetunióba.Grúziában ma már csak az omladozó mecsetek hirdetik, hogy egykor itt muzulmánok éltek. Ma az ukrajnai Vinogradovka és Kostic falvakban élnek a száműzöttek leszármazottai - már akiket ide vetett a sors  vagy valamelyik komiszár szeszélye - és a sok hányódás ellenére még mindig  ragaszkodnak régi török nyelvükhöz és az oszmán módihoz.

Az ahizka törökök igazi keleti szertartásossággal és szivélyességgel fogadtak - hála Mohamed tanainak, melyek szerint a vándort, az utazót, a szegényt és az idegent segíteni és pártfogolni kell. Bár így lenne a nyugati áldemokráciákban is, ahol a vendégbarátság íratlan törvénye és a keresztényi felebaráti szeretet régóta csődöt mondot. A pesti nyálas magyar már egy pohár vizet sem ad ingyen az arra vetődő vándor székelynek, nemhogy keblére ölelje és vendégségbe hívja.

Hja, változnak az idők!

Odessza, Armianszk, Dzhankoi és Szimferopol szépségeinek, piacainak, múzeumainak megcsodálása után elérkeztem utam fő állomására, Bakhchysaraiba, a tatár kánok székhelyére, ahol kétszer is élvezhettem a helybéliek vendégszeretetét. A minálunk csak kutyafejű tatárként ismert, valójában megtagadott és elfeledett atyafiságunk gyönyörű hímzéseit, ruháit, díszeit, fegyvereit, háztartási eszközeit és építészetét csodálva elméláztam azon, hogy ha annak idején elfogadjuk a Batu, vagy később a török testvérnépek által felajánlott baráti jobbot és fegyverbarátságot a közös elenség ellen, ezáltal elkerülve az 500 éves testvérharcot egy erőszakosan katolizáló, germanizáló, gyarmatosító, főleg nem magyar érdekeket képviselő  uralkodóház és egy magyarságidegen vallás védelmében, akkor ma 150 milliós nemzet lehetnénk, igazi kultúrával és dicső történelemmel. Talán még Amerikában is magyarul beszélnének.

Tatár rokonaink szellemi és kulturális hagyatéka nagyon sok hasonlóságot mutat a miénkkel, elsősorban a ruhák, a minták,  a diszek, a fegyverek és a rovásírás láttán jutott eszembe az ősmagyaros vonalvezetés, de a hasonló ízű mesék, dalok, mondókák is elgondolkoztatóak. Egyébként a tatárok tudják, hogy valaha mi is türkök VOLTUNK, és ma már a legnyugatabbra élő török fajú népként tartanak számon minket...

Remélem, hogy ezen útijegyzeteim révén  kissé kevesebb lesz a fogak között csikorgó homok és a köd a fejekben, ha a tatárokra terelődik a beszéd, és a gyalog, autóstoppal, szekérrel, busszal és vonattal bejárt távolság ellenére, a tatárokat megismerve egy picikét közelebb kerülünk egy olyan néphez amelynek őstörténelme, életmódja, lovaskultúrája, harcművészete  és szakácstudománya hasonló volt ahhoz amit mi már rég elfeledtünk.

2008 májusában

SZÉKELYUDVARHELY - CSIKSZEREDA - GALAC - GIURGIULESTI

A rokon lelkek vonzzák egymást - Szerencse fel! - Iskolában aludtam

...Egy utolsó puszi után Hajnicka szponzorizálta a jegyemet, és én lelkemben erős elhatározással, új kalandokra vágyva elindultam a Csíkba tartó autóbusszal, hogy ott folytassam utamat, ahol tavasszal abbahagytam. Csíkba érve az a meglepetés ért, hogy nem tudtam, merre keressem a vonatállomást. Én, aki nem  tévedtem el Tokió betonrengetegében, kietlen sivatagokban, párás dzsungelben vagy a kakukázusi hegyekben, szégyenszemre meg kellett kérdeznem a járókelőktől, hogy hol van a vonatállomás. Nemsokára aztán megérkezett a galaci gyors és én kezemben a frissen megváltott jegyemmel, felszálltam az egyik kupéba. Jóformán el se helyezkedtem, máris bekopogott hozzám egy barátságos öregúr és beszédbe elegyedett velem. Elmondta, hogy útifelszerelelésem láttán feltámadt benne a kíváncsiság, megtudakolni kilétemet és útirányomat, lévén ő maga is világjáró.

Tiroli tolmácsnapló (5)

Schlitters felé megy a turista vonat...

Tizenötödik nap

Nagyon meguntam már ezt a fügeni helyben topogást. Reggel fel, pocsék reggeli, ki a gyárhoz, délben ebédszünet, vásárlás a B.-nál, este haza, be a vendégfogadóba vacsorázni, aztán futás haza fosni - mert már vagy kétszer is megfosatta valami a társaságot -, aztán mosás, fürdés, lefekvés, hogy a következő nap minden kezdődjön előlről. Rosszabb, mint a katonaság vagy a börtön.

A havak lejöttek egészen a folyóig. Kezdünk félni, hogy az időjárás beleszól a munkába és nem tudjuk bevégezni, azt amit elkezdtünk.

Krambachban van egy vidám temető. Olyan, mint a szaplonczai. Nem is közönséges, hanem egyenesen múzeumtemető. Az emberek már kívülről tudják a feliratokat. A száz éves sírkövekről íme egy kis ízelítő:

„Hier in diese Gruben
liegen zwei Müllerbuben,
geboren am Chiemsee,
gestorben an Bauchweh.”

Ebben a sírban itt
Két molnárgyermek fekszik.
Chiemsee-ben születtek
Hasfájásban elmentek.

„Hier liegt begraben unser Organist
Warum? Weil er gestorben ist.
Er lobte Gott zu allen Stunden,
Der Stein ist oben und er liegt unten”.

Itt fekszik eltemetve a mi orgonistánk
Miért? mert meghalt.
Szerette az Istent minden órában,
A kő felette, ő meg alatta van.

„Hier ruht Franz Josef Matt
Der sich zu Tod gesoffen hat
Herr gib  Ihm die ewige Ruh
Und ein Glasle Schnaps dazu.”

Itt nyugszik Franz Josef Matt
Aki halálra itta magát
Uram adj neki örök nyugodalmat
És egy pohárka pálinkát is hozzá.

„Hier liegt
Martin Krug
Der
Kinder, Weib
Und Orgel
Schlug”

Itt nyugszik Martin Krug,
Aki gyereket,
asszonyt és
orgonát egyformán
ütött.

Unter diesem Rosen
Liegt die versoffene
Kupferschmied Rasen.

Ez alatt a rózsák alatt
Fekszik aki halálra itta magát
Rasen rézműves.

Ma elmentem a B. üzlet háta mögé kukázni. Japánban  egy időben sokat barátkoztam csavargókkal és hajléktalanokkal. Gyakran elkísértem őket beszerző útjaikra, hadd lássam,  milyen az ő életük. A csavargók  aztán kitanítottak, hogy hová, melyik üzlet, szupermarket háta mögé kell menni „bevásárolni”. A B.üzlet háta mögött is voltak valami szemeteskukák, az első próbálkozásomat máris siker koronázta, mert egy nagy köteg banánnal tértem vissza.

Tiroli tolmácsnapló (4)

A mormota Tirolban úgy látszik,  mindenre jó...

Tizenegyedik nap

Mindjárt két hete, hogy itt vagyok. Már aludni se tudok. Tanulni nincs mikor, elmélkedni sincs mikor, épülni nincs kivel, vitázni nincs kivel. A munkások csak a szkmájukhoz értenek. Nem mondom, jó ez is, hogy az ember becsületesen dolgozzék, szépítse a környezetét, rosszat ne tegyen, de a komákra egy csöppet sincs hatással a klasszikus zene,a festmények, a világirodalom, a történelem és művészettörténet, a gasztronómia, a tájszólások, a könyvek  és minden ami engem érdekel. Amiért élek és halok.

Gazdánénk mind a két fát lekopasztotta és még a hullóalmát is felszedte. Ha nem isszuk a sörét, akkor almát se együnk. A sovány reggeliktől, de főleg a házban lógó rengeteg csontfejtől, kitömött állattól és egyéb preparált kadávertől rosszul vagyok. Hihetetlen, hogy vannak emberek, akik a lakásukat, sőt a hálószobájukat is megölt állatok darabjaival díszítik. Én például az állatokat élve szeretem nézegetni, vagy a tányérban elkészítve egy sültnek. A bőrből legyen táska, cipő, nadrág, az agancsból bicskanyél vagy gomb és ezzel el is van rendezve az ügy.

Nagy divat errefele a holland fapapucs. A parasztok, a teherautósofőrök, de még a polgárok is ebbe járnak.  Annyiban különbözik a holland változattól, hogy ezt a tiroli fajtát szőrös tehénbőr borítja kívülről.

Láttam vénaszonyokat síbottal a kezükben gyalogmankózni az aszfalton. A városi ember ha lelép a betonról a földre, máris szédül. Ezért kell a két símankó, hogy legyen mibe kapaszkodni.

Összeszedtem 5 sörösüveget és elvittem beváltani az szupermarketbe. Egy lyukon kellett beadnom, s ahogy rátettem a szalagra, az érzékelő bekapcsolt, a szalag megindult és elvitte az üvegeimet. Két üveget azonban visszadobott. Az egyikről a címkét leszedtem, erre elvette, de a másikat nem akarta. Ott kellett hagynom. Az üvegekre kaptam 45 centet, na jó, kinéztem egy 29 centes joghurtot a polcról, viszem a pénztárhoz, de legnagyobb meglepetésemre nem futotta a 45 centből, még 10 centtel fel kellett pótolnom. Ez aztán a csalás a javából! Gondolom, mindennel így van. Hiába számítod ki a polc előtt, hogy ennyi meg ennyi az annyi, a pénztárnál egész más összeget kell fizetned.

Egész nap nem csináltam semmit. Reggel egy kicsit lapátoltam, hogy felmelegedjek, aztán hoztam egy kábelt, egy fúrógépet vagy más apróságot a csarnokból. Kizárólag a tolmácsolásra koncentráltam. Megterveztem a programomat, hogy ne unatkozzam. Kicsit olvastam, kicsit tanultam a teherautó fülkéjében, sőt még aludtam is. A munkások, akik azt hitték, hogy a tulajdonos embere vagyok, akit „téglának” hagytak hátra, most megnyugodtak.

Vacsorára karfiollevest, disznósültet (én halat), salátákat és fagylaltot ettünk. A pultnál részegeskedőktől gyűjtöttem még egy pár tiroli kifejezést:

Ameacht - előbb
Briggaé - kis híd
Döggl - posztópapucs
Féchtig - kész
Fütach - kötény
Gschmach - íz
Gspu - barát
Huhne - kakas
Keachbaam - cseresznyefa
Lötr - férfi
Mahitzen - bégetés
Moalach - fenyőszirup
Muhitzen - múgatás
Murmal - mormota
Nadl - Nagymama
Nene - nagytata
Oacht - hely
Öbaschgachten - gyömölcsös
Reibe - szerpentin
Ringe - könnyű
Stözl - fabili
Tate - apa
Troad - gabona
Trüpfitzen - csepeg
Wichtlang - virsli
Wunderboasn - kíváncsi
Zigori - fiatal gyermákláncfűlevél
Zmoargnscht - reggel korán
Zoig zamtua - holmikat összeszedni

Még mindig nem ittam vizet. Amíg munkában voltam, Gazdáném takarított a szobámban, kinyitotta az ablakot, de úgy is felejtette. Ami kicsi meleg volt, az is odalett. Hideg szobában tusolhattam. A fiúk is unják magukat. Orbán Pina Peti bevitte a kitömött borzot a szobába és beletette az ágyába. Még be is takarta. Neki meg valaki odaragasztotta a cipőjét a padlóhoz. Végre megláttam a Gazdát. Bevittem a Gazdánénak a kitöltött bejelentkezési lapokat s akkor megláttam a Gazdát. Egy kicsi szürke szakállas öreg volt, ott heverészett egy ágyon egy rakás agancs alatt és szivarozott. Azt is megtudtam, hogy van egy fiuk és lányuk. Egyébként a Gazda mindig odavolt valahová.

Tizenkettedik nap

Alighogy bevágtuk, helyesebben elnyammogtuk az unalmas, napról napra ismétlődő reggelit, máris rohantunk a munkatelepre. Félúton összefutottunk két futóval akik biztosan a jószerencséjüket kergették reggel korán.

Hétvégén a legrosszabb a tolmácskodás, mert a cégnél nem dolgozik senki, így nekem nagyon laza a programom.

Egy járókelőtől megtudtam, hogy a Ziller völgye jelentős méhésztelep. Van 10 méhészegyesület, 231 tag és  több mint 3000 méhcsalád. Már 700 éve nagy hagyománya van itt a méhészkedésnek, ezt Mária Terézia óta törvényekkel is támogatják. Itt Tirolban van a sötét színű hegyi méh hazája, ez megél 3000 méter magasan is.

Nagy büdösséghullámok érkeztek a széllel, valaki úgy látszik még hétvégén is szarakodik valahol egy szardobáló traktorral.

Nagyon unalmas az állingálás és a munkások felügyelete. Olyan börtönös íze van. Már csak a puska és a véreb hiányzik. Pocsék munka. Semmi pénzért nem lennék börtönőr.

Tiroli tolmácsnapló (3)

Hideg jön a Hohfeilerről / 3510 m

Nyolcadik nap

Lassan telnek a napok. Unom a reggelit, a mindig ugyanolyan reggelit. Hallottam, hogy a rántotta és a tűkörtojás tilos. Bármi meleg étel tilos reggelire. Ezt a divatot már nálunk is követik. Szóval a fene nagy nyugati demokráciában még abba is belepofáznak a fejesek, hogy mit eszel reggelire és mit adsz a vendégednek zabálni. Mocsok világ van, de még mocsokabb lesz.

A cinegét, akit az építőtelepen hagytunk éjszakára a palackkalickábanm, megélt, de rengeteget fosott az éjszaka, aztán elrepült.Valószínűleg megmérgezte magát valamivel.

Megjöttek a mongolok, panaszkodtak, hogy senki se akar szóba állni velük. Tanácsokat adtam nekik, hogy lapozzák fel a telefonkönyvekből a már régóta itt élő, letelepedett mongol családokat, próbálkozzanak tehenésznek vagy lovásznak elszegődni valamelyik farmra, álljanak mosogatónak, esetleg nézzenek be az állatkertekbe.

Nagyon hideg lett. Nem csak az izmok, az ízületek, de még az idegek is megmerevednek ebben az időben.

Már pár napja szagoljuk a szörnyű szarszagot a levegőben. Ma közelebbről, töményebben érezhettük. A gyár melletti legelőt trágyázta meg egy traktor. A traktor mögé akasztott szardobigáló csak úgy szabdalja, szecskázza, darabolja a tehénfosokat. Pár perc alatt az egész rétet megszórta. Jó lenne egy ilyen gép a tömeges megmozdulások szétoszlatására. Sokkal humánusabb, mint a gumibot és a gázbomba.

Vacsorára erősen vegetás húslevest laskával, szarvaspörköltet vöröskáposztával ettünk, a salátabár kínálatával. A vendégfogadó  állandóan tele van. Egy pincérnő roppintja egyedül, ő a csapos, a rendelést felvevő főpincér, az ételhordó, a segédpincér és az asztalszedegető pikkoló egyszemélyben.

Tanultam egy ételreceptet. A neve Schliachtanudeln.

Hozzávalók 4 személyre:

6 marok tagliatelle
só
Zieger sajt, reszelt sajt, 1/8 l tejszín, vaj.
A laskát megfőzzük, leszórjuk, rátesszük a sajtokat, a vajat, a tejszínt és betesszük a lerbe.

Elfogyott mind a két szappanom. A földszinti WC ből kiloptam a háziak szappanát mosni, majd visszacsempésztem. Ez a tiroli víz csak úgy eszi a szappanokat. Igaz, sok elfogy a ruhamosásnál is. De eszi a bőrt is, mert olyan az arcom  és a kezem a víztől, mint a smirglipapír.

És még mindig nem ittam vizet. Reggel  3 csésze teát, este a félliter almafröccsöt és a levest fogyasztom víz helyett, no meg paradicsomot, uborkát és egyéb vízgazdag zöldséget.

Éjjel földrengés volt, mozgott az ágy, a szekrény és talán az egész ház is.

Egy kicsit beszartam, annak ellenére , hogy annak idején Japánban nagyon is hozzászoktam a mindennapos földrengésekhez.

Kilencedik nap

Ma valamilyen ellenőrzés miatt csak egy órát dolgozhattunk délelőtt. Vissza kellett vonulnunk a szállásunkra. Kihasználtam az alkalmat és elmentem város-falunézni.

A látnivalók:

1.Egy régi múzeumház. 1500 és 1700 között építettek errefele hasonló, zsindelyes, gerendákkal és kövekkel megerősített tetőzetű faházakat. A kicsi és szűk házikót berendezték második világháborús tárgyakkal. Mintha megállt volna az idő.

2. Hatalmas parasztgazdaságok. Első bejárat szép virágos, erkélyes. Egy kicsivel odább ugyan lávaként  folyik a tehénfos az utcára. Hátul gazdasági udvar, kijárat a gépeknek és az állatoknak. Csodálatos fafaragások a házakon. A csűrök és magtárak dugig tömve.

3. Aluljáró az országút alatt a marháknak és a gazdasági gépeknek.

4. Sok panzió és hotel. A buszos turistáknak kosárból osztogatták a szendvicseket.

5. Újságokkal és dohányáruval igen gazdagon felszerelt TRAFIK, tele részeges arcú, kopott ruhájú szivarozva pletykálkodó alakkal.

6. Diszkó a város végén. Hogy a ramazuri senkit se zavarjon.

Tiroli tolmácsnapló (2)

Negyedik nap

Lehűlt az idő, s ezzel együtt a szobámban is hidegebb lett. A Gazdánénknak persze esze ágában sincs bekapcsolni a fűtést. A „sógorok” úgy hozzászoktak az itteni szeles, huzatos, ködös és hideg időjáráshoz, hogy elfelejtették lecserélni a nyári divatot. Rövid ingben, rövidnadrágban, feltűrt szárú nadrágban járkálnak. Sapka vagy sál? Na ugyan már?... Én a magam részéről nem adok se a divatra, se a helyi szokásokra, inkább felöltözök minél vastagabban, mert a szelet és a ködöt már a csontjaimban érzem. Éjjelre még a hálózsákomat is magamra szedtem.

A reggelire úgy vonultam le, mint egy kicsavart mosogatórongy. Sehogy sincs ínyemre a koránkelés. A frustuk is nagyon unalmas, mert minden ugyanaz, mint eddig.

Az építőtelepen és a csarnokban nagy a rend és fegyelem. Mindennek megvan a maga helye, egy szerszám se hányódik és a sógorok egy gyufaszálat se tesznek arrébb gépek nélkül. Láttam egy olyan robotizált gépsort, amely egyedül hegesztett hatalmas tengerkotró fejeket és szöges kőzetrombolókat. Csak be kellett programálni.

Nagy Tokány Bélának a robotokról eszébe jutott, hogy járt volt Pándi, a némettanár Ausztriában. Szóval ez a Pándi elment egyszer valami konferenciára egy nagy fényes épületbe, csakhogy a felénél ki kellett menjen nagydolgozni. Na, leült, nyomizott, megtörölte és lehúzta. De amikor fel akarta húzni a nadrágot, jött a második felvonás. Hátranézett, hogy, na akkor még egyszer… hát Szent Ég! A vécécsésze eltünt! Körbetapogatott mindent, d sehogy se akart előkerülni. Egy kicsit még várt, vakargatta a fejét s egyszer csak kinyílt a falon egy ajtó és kibukkant a vécécsésze tisztára fényezve, lefertőtlenítve, újra használatra készen.

A korábbi jeges hangulat kezdett feloldódni, a „sógorok” amint  észrevették, hogy a munkásaink kettő helyett dolgoznak, egyből barátságosabbak lettek. Már nem zárnak be minden ajtót előlünk. Eddig attól féltek, hogy zsebrevágjuk az „apróságokat”, mi pedig attól rettegtünk, hogy nem fognak kifizetni. Mint ahogyan már számtalanszor megtörtént. A külföldi cég elvárta, hogy az Ostblock partner becsületes, tisztességes, szótartó és igazmondó legyen, de amikor a fizetésre került a sor, akkor vagy megszöktek, vagy csődöt jelentettek, vagy addig húzták-nyúzták a pénzek átutalását, hogy a másik fél beleőszült.

Megbarátkoztam az emeleten dolgozó török vakoló és festőbrigáddal. Nem is törökök, hanem zazák, méghozzá Tunceli, Erzincan és Pülümür környékéről. Amikor meghallották, hogy jártam a szülőföldjükön, majd zsebrevágtak örömükben. Ahogy látom, itt Ausztriában is ugyanaz a helyzet, mint Németországban. A német inkább henyél, felveszi a segélyt, de nem megy el dolgozni. Hadd dolgozzon inkább a török vagy a kurd testvér, aki úgy nyomja a munkát, mint a süket a budiajtót, de meg is látszik, mert az összes kurd vagy török jól él, jobban, mint a németek,és dolgoznak, tanulnak, igyekeznek, szaporodnak és minden téren gyarapodnak.

Ebédre csak  jaurtot, banánt fogyasztottam és csöppet sem zavart, hogy a többiek vígan falják a kolbászokat, sonkákat és szalonnákat. Úgy jártam, mint a kínai riksakulik, akik amíg rizzsel, zöldséggel és hallal éltek, soha nem volt gondjuk az erőnléttel, de amikor felkínálták nekik az ízletes húsos fogásokat, eleinte örvendezve vetették magukat a lakomára, csakhogy az erőnlétük leromlott és inkább visszakövetelték megszokott étrendjüket. Én is úgy tapasztaltam, hogy a bőséges étkezés, az agyonpakolt gyomor csak hátrány a nehéz fizikai munkánál. A lapátolásnak, talajegyengetésnek hála kifényesedett a tenyeremen a bőr és lila folt lett a combomon a lapátnyelétől. Maradt szerencsére annyi időm, hogy tyúk módjára lessem a köveket és kapirgáljak a törmelék között. Az eredmény: egy nyers ametisztkristály, egy csomó  színes nyersmárvány, alabástrom és egyebek.

Tiroli tolmácsnapló (1)

Fügeni turistaház - prospektuson

Első nap

Felhívtak telefonon, nem–e lenne kedvem kiruccani Tirolba egyhónapos vendégmunkára. Tolmácsolni kell egy munkáscsoport mellett, no meg egy kicsit rabicskázni és sepregetni. Gondolkodás nélkül igent mondtam, anélkül, hogy részletesebben rákérdeztem volna a rabicskázás és a sepregetés mibenlétére.  Az olaszoktól elvett Dél-Tirolban már jártam, nosza akkor lássunk egy darabot Észak-Tirolból is.

Itthon kiderült, hogy az engem alkalmazó cégnek szüksége van a munkakönyvemre, ezt egy gombóccal a gyomromban vettem tudomásul, ugyanis pár nappal azelőtt dobtam volt ki az összes diplomámat, bizonyítványomat ,vagyis az útlevelem, személyim és keresztlevelem kivételével az összes fölösleges papírkacatot. Ugyanis ráébredtem arra, hogy papírfecnik nélkül is tudom, ki vagyok és mennyit érek. A munkakönyvem azonban hosszas keresgélés után megkerült, mert valahol meghúzta magát és nem esett áldozatul a nagy lomtalanításnak. Ennek  a munkakönyvnek azonban annyira érdekes a története, hogy megérdemel pár sort.

Ugyebár, én aki világéletemben ellene voltam az olyan birkaságoknak , mint munkakönyv, egészségbíztosítás és nyugdíjalap, egyszer csak rákényszerültem, hogy egy szép titkárnő miatt munkakönyves kapusként alkalmaztassam magam egy gyárnál. Három hónap múlva már eléggé kiismertem magam a gyárban és a titkárnő környékén, de amikor a legjobban nyeregben éreztem magam, beütött a krach. Az egyik nap szúrópróbaszerűen megmotoztam egy gyári munkást, akinek a zsebéből mindenféle vasdarabok és “majd csak jó lesz valamire” alapon varrógépalkatrészek kerültek elő. Szépen jegyzőkönyveznem kellett az esetet és a gyári munkást megszázalékolták. Ezzel örökre elbarikádoztam magam a szép titkárnőtől, mert pechemre ,az enyveskezű gyári munkás a nő apja volt. Ezek után nem maradt más választásom, mint szándékosan lezülleszteni magam, hogy valahogy kirúgjanak, mert feletteseim annyira meg voltak elégedve teljesítményemmel, hogy még a késést, az szolgálati helyen való alvást és az egyik raktárosnővel holmi szövetbálákon folytatott duhajkodást is elviselték , de nem akartak lemondani a becsületes, több nyelven beszélő kapusukról, aki telefonistaként is megállta a helyét. Erről ennyit.

Tápiópiában

Alighogy átléptük a gúnyhatárt, máris fennakadtunk egy román rendszámú autókra vadászó buzgómócsing tápiópiai giccsmagyar sündőr éberségén, aki sehogysem tudta, hogy hová tegye a román útleveleket és útitársaim neveit, mint Magyari Bunda Lajcsi, Putnai Böndő Matyi, Nagy Tokány Béla, Péterfi Geczi Sándor, Rukuj Fonák Dénes, Szíjgyártó Faszki  András, Orbán Pina Peti és Pálffy Csimbók Vilmos. Meg hogy mind Alsóbogyánfalvi lakosok, akik egy szót se tudnak románul. Nem tudta eldönteni, hogy mi most már székely románok vagyunk, vagy román székelyek. Hogy egy kicsit kisegítsem a bajbó, csak úgy mellékesen megemlítettem, hogy vannak még magyar székelyek, csángó székelyek, csángómagyarok, székelymagyarok, román magyarok, magyar románok, székely székelyek és magyar magyarok. Ettől azonban úgy összezavarodott, hogy izzadni kezdett a homloka és elengedett.

Nem sokat időztünk Tápiópiában, de annyit mégiscsak igen, hogy bővítsem giccsmagyar szótáramat. A pasi, ciki, gáz van, séró, pöri, pari, körömpöci, csaj, srác, tetkó, fülcsi, szemcsi, rágcsi, tesó, manusz, begurulok, beájul, halványító zeller, kóser, faja, klafa, klassz, klopfol, vacsi, bölcsi, ovi, isi, töri, kőkemény arc, köcsög, gyökér, love, haver, mándró, kéró, verda, tökjó, frankó és hasonló nyelvi nyomorékságok után lássunk néhány finomságot, egy pár legfrissebb idiotizmust. Oksi - vagyis O.K., trakesz - vagyis traktor, loszi, azaz Los Angeles, moci - motorbicikli, macsek - macska, savi - savanyúság, kaksizok - szarok, alkesz - alkoholista, …és nem igaz!!.. mindennek a teteje a kovi ubi, vagyis kovászos uborka. Ezt biztosan  Kovi, a híres pornósztár és menedzser találta fel és szabadalmaztatta.

Lassan , de biztosan átdöcögtünk Tápiópián és én arról álmodoztam, hogy hamarosan az Óperenciás Tengeren is túljutunk (Ober Enns),beérünk az ezüsterdőbe (az első osztrák erdők csillogó, szélforgatta-borzolta levelei látszanak messziről ezüsterdőnek) és ha egy kis szerencsénk van, még az üveghegyet is megpillanthatjuk (az Alpokat). Az aranyalmát termő fákat (spanyol narancsfák) sajnos most le kell mondanunk, mert küldetésünk csak az üveghegyek tájékára szól.

Felfedezőúton a Duna-deltában (13)

Éjszakai halászat

Feltornyozott varsák

A szomszéd hazafelé gondolt egyet, és ahelyett, hogy Gorgovára kormányozta volna a csónakot, bevette magát a Deltába és meg sem állt az egyik tóig. Itt kikapcsolta a csónakmotort, majd evezőre kapott és bemérte a telepet. Aztán felszólított, hogy takarjam ki a hálót és vetkezzek meg. Már valami rosszra gondoltam, amikor hozzáfűzte azt is, hogy órától, gombtól, papucstól és mindenféle csingilingitől szabadítsam meg magam, mert én fogom a hálót kivetni. Csakugyan így is történt, és amire még gondolni se mertem délelőtt, az az éjjeli holdfényben beteljesedett: lipován csónakból, lipován módra, lipován hálóval, lipován halász lehettem. Eleinte féltem, hogy mi lesz, ha a háló megakad, de a csendesen evezgető szomszéd megnyugtatott, hogy a háló úgy van összehajtogatva, mint egy ejtőernyő: lehetetlenség, hogy megakadjon. Valóban, a hálóadogatás hiba nélkül történt, az úszóknál fogva adogattam be a vízbe és vigyáztam, hogy az ólomnehezékek ne akadjanak be. Pár megakadás történt ugyan, de ezeket a holdfényben a szomszéd utasításait követve sikerült kibogoznom. Valahol a felénél mégis hibáztam, mert megakadt a háló. Félóra pepecselés után muszáj volt feladnom és átengednem az evezős szomszédnak, akinek a helyét most én vettem át, és irányítására jobbra, balra, előre kormányoztam a csónakot, vagy fékeztem, ha a háló megakadt. A bogzást a pokoli ügyességű ember hamar kibontotta, s a háló úgy folyt a csónakból a vízbe, mintha megolajozták volna. Az utolsó darabnál beengedtük a kőből készült horgonyt is és az egyik evezőlapáttal leszúrtuk a háló végét a part menti alacsony vízbe, hogy hajnalban tudják megtalálni és kiemelni.

Azonban hiába hívott a szomszéd a hálókiemelésre, én úgy elfáradtam a görnyedezve adogatásban és a lipinkázásban, hogy alig vártam már, hogy ágyba kerülhessek. Bevallom, kissé féltem az ellenőröktől is, mert a halászati tilalom utolsó napjainkban vetettük ki a hálónkat. Ha elcsíptek, volna, nem tudom, hogyan tisztáztam volna magamat.

Az élmény azért megvolt, és megtapasztalhattam, hogy milyen nehéz a halászemberek mestersége, mennyi ügyességet, rugalmasságot és testi erőt követel ez a foglalkozás.

Caraorman, a homokdűnés falu

Caraorman - törökül Kara Orman: Fekete erdő - félsivatagos-sivatagos tájairól sokat hallottam, elsősorban azt, hogy az egész Deltában ez kígyók, békák kedvenc tartózkodási helye, sőt a ritka homoki viperák, szarvasviperák a forró homokra kifeküdve várják a turistákat. A viperás hírek egyből megnövelték a Caraorman homokdűnék ázsióját, s bizonyos tisztelettel olvastam a falu nevét a térképről. Gondolom a tudósok is, mert mindig sok szakember érkezik ide hüllőket gyűjteni.

Felfedezőúton a Duna-deltában (12)

Templom Caraormanban

A „FSN apartament”

A Deltában járva-kelve sokat hallottam a FSN lakásokról. Akármennyit törtem a fejem, sehogy se tudtam rájönni, mit jelenthet a FSN rövidítés. Amikor már nem bírtam tovább, megkérdeztem az egyik állatorvost, mire az nagy nevetve felvilágosított: - Hát nem tudtad?A FSN azt jelenti, hogy fără să ştie nevasta, vagyis a feleség tudtán kívül. A FSN lakásokba viszik a mérnökök, tudományos kutatók, agronómusok, erdészek és technikusok a szeretőiket. Láttad ugye a blokkokat Maliucon? Na, azokban is sok a FSN lakás.
Így lettem valamivel okosabb.

Sulina

Sulina az egyetlen város a Deltában, amely a legalacsonyabban, alig 5 m tengerszint fölötti magasságban található. Ezzel az eredménnyel egyben Románia legalacsonyabb fekvésű és egyúttal legkeletebbre fekvő városa. Azt mondják, hogy a sulinaiak azok, akik elsőnek meglátják a napot Romániában.

Ezt a várost már i. e 950-ben említették a korabeli feljegyzések, a genovaiak térképein 1327-től szerepel. A vitorlázós és evezős időkben csak számtalan víz fölötti és alatti veszéllyel megküzdve hajóztak az emberek a Sulina-csatornán, tapasztalt révkalauzok szimatolták a vízi utat és a leselkedő örvényeket, forgókat, alattomos homokzátonyokat. Galac és Sulina között 6 hónapig is eltartott egy út.

Jean Bart neves román író így írt Sulina dicsőséges korszakáról:

„Sulina az első romániai város, amelyben az egyesült Európa fogalmáról beszélhetünk: a XIX. század végén görögök, románok, oroszok, örmények, törökök, osztrák-magyarok, zsidók, albánok, németek, olaszok, bulgárok, angolok, tatárok, szerbek, lengyelek, lipovánok éltek itt együtt.”

A nemzetek közötti békés együttélést bizonyítja a városi temető is, ahol arisztokraták és szegény tengerészek nyugosznak egymás mellett békésen, sehol máshol nem található egységben.

Sulina felső bejáratánál öreg múzeummá átalakított világítótorony található és hollandos épületek. Ezeket állítólag a holland királynő építtette, aki átutazóban megállt a városban és egy pohár vizet kért. Egy öregasszony adott egy bögre Duna-vizet, amin úgy meglepődött a Felség, hogy gyorsan egy vízművet építtetett a jóravaló sulinaiaknak.

Régebb Sulinán csak három autó volt az egész városban: egy rendőrautó, egy mentőautó és egy tűzoltókocsi. Hiába, hogy nem volt forgalom, mégis sikerült összeütköznie a mentőautónak a tűzoltókocsival!

A mai városban sétafikálva azonnal megállapítottam, hogy a forgalom időközben jócskán túlnőtte a hagyományokat, mind vízi úton, mind a kövezetten fennállt az elgázoltatás veszélye.

Sulinában elsőnek a régi Szent Miklós ortodox templomot, a mellé épített újabbat, majd a híres Szent Sándor és Szent Miklós kétnevű katedrálist látogattam meg.

Ezt a templomot 1877 Szent Sándor napjának emlékére emelték, ugyanis ezen a napon a román hadsereg csatát nyert és Károly király elhatározta, hogy építtet két templomot: egyet a Duna forrásához, és egyet arra a helyre ahol a Duna a tengerbe ömlik. 1909-ben megszentelték a helyet és 1910-ben megkezdődtek a munkálatok. Ez áll az alapkő levelében:

„Ma, 1910. október 31-én elkezdődött egy isteni otthon építése Szent Miklós főpap és Szent Sándor emlékére, akik annak az augusztus 30-ának a védőszentjei, melynek napján a román csapatok 1877-ben a harctéren ősi erényeket csillogtattak meg. Őfelsége I. Károly királyságának és neje, Őfelsége Erzsébet királynő uralmának 45. évében. ”

A második világháborúban a németek lőszerraktárnak használták a templomot, amiért a Fekete-tengeren állomásozó oroszok megtámadták az épületet, de nem sikerült elpusztítaniuk. Az erősen sérült templomot később is raktárnak használták, de a legsúlyosabb károkat a várost 1970-ben sújtó árvíz okozta.