Autós szundi - Gyorséttermek
Esküvő |
Közelebbről nézve kiderül viszont, hogy aggodalomra semmi ok, a járművek nem romlottak el, csupán a sofőrök és a munkások szigorúan betartják a jól megérdemelt pihenővel egybekötött ebédszünetet. Némelyek a magukkal hozott ételes és italos dobozokat bontogatják, mások erotikus képregényeket olvasnak, és szép számmal akadnak olyanok is, akik az autó bekapcsolt légkondicionáló berendezése mellett szunyókálnak egyet. Az arra haladó autósnak mindenesetre furcsa látvány, hogy itt-ott a vezetőfülke ablakán fehér zoknis lábak kandikálnak ki. Ezt az idillt sem rendőrautó, sem vontatóautó nem zavarja meg, mert Japánban a déli szundikálás teljesen megszokott és bevett dolog. Sok japán szemében ez a hasznos tevékenység megszentelt időtöltésnek tűnik. A kamionos az országúton, az építőmunkás az útmenti építkezésen egyaránt hódol e szokásnak. Előbb derekasan belaknak, aztán jót alszanak, mert az egy órás ebédszünetből bőven futja erre is. A gázművek szerelői még sátrat visznek magukkal, hogy a tetthelyen szundíthassanak. Az építkezésen dolgozó ácsok az évszak szerint vagy a napon nyújtóznak el, vagy a ház árnyékos oldalán. Mások a kocsijuk ülésén vagy a tetején hevernek végig. Nagyjából így van ez a gyárak ebédlőjében vagy a személyzeti termekben is. Az igazgatót nemigen zavarja, hogy mit csinálnak a munkásai.
A külföldiek előbb mindig megdöbbennek, amikor ilyesmit látnak, de meg kell szokniuk, meg kell tanulniuk és tudomásul kell venniük ezt a szokást. Azok a külföldiek, akik úgy beszélnek, gondolkoznak, dolgoznak, mint a japánok, japán ételeket esznek, japán újságot olvasnak, úgy térülnek-fordulnak, mint a japánok, könnyebben be tudnak illeszkedni és aránylag hamar el tudják fogadtatni magukat a környezetükkel.
Fordított a helyzet a gyorséttermekkel. Úgy látszik, sikerült az amerikai antigasztronómia uniformizált étkezési kultúráját rákényszeríteni Japánra is. A Mc Donald’s, a Burger King, a Gusto, a Dennis, a Wendy’s, a Pizza Hut, a Kentucky Fried Chicken, a Mr. Donuts nagyon jól szervezettek, és hatalmas sikereket könyveltek el mindenütt. Itt kevés a várakozási idő, az étkezéseket gyorsan le lehet bonyolítani. Az árak alacsonyak, és ezek az étteremláncok mindenütt a települések központjában, könnyen elérhető helyen találhatók.
Mindez nagyon is megfelel a japán munkásnak, tanulónak vagy hivatalnoknak, akinek nincs sok ideje pepecselni az amúgy is rövid ebédszünetben.
Magam is sokat étkeztem gyorséttermekben, főleg a Gustot, a Dennist és a KFC-t szerettem. Amikor az amerikai cégnél dolgoztam, hetekig hamburger-szendvicseken vagy rántottcsirke-szeleteken éltünk. A korai elhízással nemigen törődtünk, mert nagyon keményen melóztunk. Forrón nem is voltak olyan rosszak ezek az ételek, de hidegen sehogyan sem tudtam megbirkózni velük. Hátrányuk még az, hogy ha valaki huzamosabb időn keresztül gyorséttermekben készült vacakokat eszik, és rá mindenféle műlevet iszik, akkor egy idő múlva ízérzékelői eltompulnak, és az igazi ételeket meglehetősen furcsának fogja találni.
Mi újság a szexpiacon?
Mindenek előtt a kuplerájban. Japáni tartózkodásom alatt jó néhányszor megfordultam a fenntemlített kétes hírű műintézetben. Látogatásaimat tisztán üzleti ügy motiválta: a Drywall Service USA-nál Jeff, a tulaj igen gyakran vette igénybe idegennyelvtudásomat, és nem csak a hétköznapi életben kellett tolmácsolnom neki, hanem még a nyilvánosházban is.
Japánban ugyanis bevett szokás, ha két cég üzletet szeretne kötni egymással, akkor azt vagy egy luxusétteremben, vagy egy kuplerájban kötik meg. Ennél alkalmasabb színtérre gondolni sem lehet. A fekete márványasztalra kiteregetett dokumentumok fölött néha elég nehéz meghozni a megfelelő döntést, ezt hivatott elősegíteni a bordélyház kellemes környezete, a zene, az italok és persze a nők, akik táncolnak, énekelnek, töltik az italt és később mást is csinálnak, ha létrejön az üzlet. Ekkor a cég vezetői kölcsönösen megtisztelik egymást egy, két vagy három nővel.
Egyébként Jeff nagy törzsvendég hírében állt, mindig hurcolt magával, hogy segítsek beszélgetni a nőkkel és hogy olvassam el neki a „szerelmes leveleket”. Nagy meglepetést okozott egy alkalommal, amikor felfedeztem, hogy a bordélyban európai nők is vannak. A meglepetés döbbenetté változott, amikor kiderült, hogy az ötven nőből 17 romániai.
Az utóbbi időben a japán szexiparban nagy változások történtek. Ez abból állt, hogy erősen kiszőkített, nagymellű és -alfelű szláv nőket állítottak csatarendbe. Később a ruszkikat kiszorították a román lányok úgy, ahogy annak idején az akkor legmenőbb árut, a filippinókat is félreállították az oroszok.
A japánok buknak a szőke, nagymellű nőkre. Nem csak alkalmi partnernek kellenek számukra, hanem házassági célból is nagyon sok kikötött már Japánban. Erről könnyen meg lehet győződni, csak be kell menni a japán nagykövetségekre a volt keleti tömb országaiban. Nagyon sok fiatal, szőke nőt látni gazdag, ám már öregedő japán farmerek vagy üzletemberek mellett, amint a formaságokat próbálják intézni.
Visszatérve a 17 román nőre, akik közül Jeff nyomban megvett hármat, a fordítás és az ivás szüneteiben sikerült megtudnom, hogy három hónapra jöttek ki bébiszitternek vagy táncosnőnek, aztán ide kerültek. Este kilenctől reggel ötig nyomják az ipart keményen, havi nyomorúságos 700 dollárért. Hatan laknak egy szobában és ráadásul nem mehetnek ki egyedül a városba. Miután jól rájuk ijesztettek, megtanították őket japánul motyogni, táncolni. Közben fel kellett dobniuk magukat a tulajnak és annak barátainak. Ha már nem bírták a japán ételeket, hamburgereken és hasonló szeméten tengődtek, vagy hozattak maguknak töltött káposztát Tokióból, a Darie étteremből. Ezeket a nőket Olténia, Moldova és Dobrudzsa legszegényebb falvaiból verbuválták, akiknek csak az volt a vágyuk, hogy minél hamarabb elkerüljenek otthonról, az ottani nyomorúságból. Volt, aki ráakaszkodott munka közben egy-két gyagyás öregúrra, akik tele voltak pénzzel és ha szerencséjük volt, sikerült annyit kicsalniuk, hogy később, itthon a pénzzel lehessen valamit kezdeni. Szomorú sors...
Japánban vannak olyan hotelek és hagyományos vendégfogadók, ahol a szállóvendéget megtisztelik egy vagy két nővel. Ez esetben nem szervezett prostitúcióról van szó, csupán különleges szolgáltatásról. Japán felfogás szerint a vendég ugyanis maga az isten, akiért mindent meg kell tenni, hogy maximálisan jól érezze magát, és általános tisztelet, megbecsülés övezze. Ezek a hotelek nem drágák, és a nők nyújtotta extrákat sem számítják fel. Ez benne van a szoba árában, úgy, mint máshol a reggeli.
A szállóba érkező vendég a szobakulccsal együtt kap két nőt, akik kötelesek a hotelben töltött idő alatt őt kiszolgálni és minden szolid kérést teljesíteni. Miből is áll ez a kiszolgálás? Először is a vendéget a szobájába kísérik, felviszik a csomagját, majd amíg az egyik teát főz, a másik elkészíti a fürdőt. Ezután, a csak vékony selyembugyiba öltözött nők megfürdetik a vendéget, és alaposan ledörzsölik, legvégül megmasszírozzák. A masszázs után az egyik nő feladja a vendégre a yukatát (ez egy könnyű, nyári kimonó, amit pizsamának is szoktak használni), a társa pedig felszolgálja a vacsorát. Közben italt töltenek, az asztallapba beépített tűzhelyen különböző ételeket készítenek, énekelnek és táncolnak. Étkezés alatt állandóan töltik az italt, és rakosgatják a jégkockákat a poharakba. Ha pedig elérkezett a lefekvés ideje, megágyaznak és meztelenül bújnak a vendég mellé a padlóra vetett japán ágyba. Némely hotelben a nők által nyújtott szolgáltatások elmennek az orális szexig, de ez a maximum, mert a ház szabályai megtiltják a vendégekkel való közösülést. (Elvégre így is élvezetes a dolog, mert ha valakit kétfelől melegítenek, hogy alvás közben meg ne fázzon, az nem lebecsülendő...)
Igaz, hogy a hotelek e célra nem alkalmaznak fotómodelleket, és egyre gyakrabban fordul elő, hogy a nők kissé molettek, de ez annál jobb a melegítés szempontjából, mert egy girhes nő ugyebár nehezen melegíthet, sőt inkább még azt a kevés meleget is elvonja, ami van. De a lényeg nem is a nők alkatán és szellemi képességein van, inkább a kedvességen, az udvarias magatartáson, a szolgálatkészségen, egyszóval mindazon, amivel egy nő jó légkört tud teremteni maga körül.
A szexhotelek vendégei inkább az üzletemberek és a hivatalnokok sorából kerülnek ki, olyanokéból, akik sokat utaznak üzleti célból, és épp valamilyen üzleti megbeszélésre igyekeznek, vagy onnan tartanak hazafelé. Az ülőmunkában vagy a lótás-futásban elgyötört, örökké stresszes hivatalnokoknak a boldogság netovábbját jelentik ezek a hotelek, mert segít kikapcsolódni és ha ideiglenesen is, de elfelejteni a munkahelyi problémákat.
Létezik egy másik típusú szexhotel is, ez nem egyéb, mint intim szálloda, amit azért hoztak létre, hogy a pároknak alkalomadtán legyen hová elvonulniuk, ahol kellemesen eltölthetnek egy pár órát. A japán lakásokban helyszűke miatt elég kényelmetlen a szexuális együttlét, főleg ha gyerekek is vannak, és ha a nagymama a családdal lakik. A falak nagyon vékonyak, és a szobákat elválasztó papírfalak a zajokat megszűretlenül továbbítják. Ezért valaki nagyon okosan kitalálta az intim szállókat, ahol bárki zavartalanul lehet a barátnőjével vagy éppen a saját feleségével. Esetleg a szeretőjével. Személyzet nincs, mindenütt felszerelt automaták várják a vendéget, aki ha bedobja a pénzt vagy a kártyát, akkor bemehet. A szobák kártyával nyithatók és lehet mindenféle szoba közül választani. Van mindenféle stílus különleges bútorzattal és fürdőmedencével, szökőkúttal, masszázsfotellel és még nem tudom, milyen ketyerével dúsított, hupililára mázolt szobák. Természetesen a megfelelő helyeken ott vannak az óvszer- és italautomaták is. Ha valaki óhajtja, megörökítheti a kellemesnek ígérkező tevékenységet. Sőt, a szexhotel kiagyalója még arra is vigyázott, hogy a bejárat és a kijárat ne egyazon oldalon legyen, hanem az épület különböző pontjain. (Gondolom, a kellemetlen találkozásokat és a családi cirkuszokat elkerülendő...)
Egyébként a szexhotel napközben a legolcsóbb, ilyenkor van a fullszezon, de este sem drága, úgyhogy akit nem zavar az erotikus környezet, sokkal olcsóbban éjszakázhat itt, mint más hotelekben.
Tagata jinja, a szex-szentély
A termékenység kultusza már az ókori Japánban is ismert volt, és egyes szakértők szerint kínai vagy koreai közvetítéssel érkezett az országba. Más vélemények szerint lehetséges, hogy ez a történelem előtti időkben kifejlődött animista vallás maradványa.
Nagoja és Inujama városok között félúton található a szigetország egyedüli szex-szentélye, a Tagata jinja. A férfiúi termékenység tiszteletére szentelt sintoista templomot az amerikaiak tréfásan szex-szentélynek nevezik és igen nagy hírnévnek örvend a külföldi turisták körében. A szentély udvarán és csarnokában rengeteg kőből és fából faragott férfiúi ékességet csodálhat meg az idelátogató. A kulcstartóra akasztható mini mérettől kezdve a faltörő kos nagyságát elérő óriás phalloszig minden megtalálható itt. E kultikus termékenység-szimbólumokat minden év március 15-e körül megrendezett ünnepség keretén belül hordozzák körbe a városban.
A ceremónia eredete az ősidők ködébe veszett, talán a régi papok a körbehordozással próbálták megerősíteni a település lakóinak termékenységét és elűzni a rontást a nemzőképtelen férfiakról vagy a meddő nőkről.
Manapság a Tagata jinja látogatói többnyire kíváncsi turisták, de gyakran elzarándokolnak ide azok a japán nők, akik gyereket szeretnének vagy akiknek ez többszöri próbálkozás után sem sikerült. A szentély legnagyobb, valósággal oszlopnyi nagyságú és istenségként tisztelt phallusa előtt a nők elrebegik fohászaikat és segítséget kérnek az istenségtől gondjaik orvoslására. Ezután sor kerül az étel-, ital- és pénzáldozat bemutatására.
A termékenységszimbólumokat a hatás fokozása érdekében akár meg is lehet érinteni vagy megcsókolni. Legvégül a hívő amulettet vásárol a szentély udvarán található bazárban. Sok esetben az amulett egy cukorból és marcipánból élethűen megformázott hímtag. Úgy tartják, ha ezt egy meddő nő elszopogatja, akkor különösen termékeny és fogamzásképes lesz. Főleg, ha a pap jó pénzért megáldotta a csodahozó amulettet.
Népszerű játékok: szumó, golf, madzsong
Hála Japán nyitottságának és a telekommunikációs vizuális eszközöknek, mára a szumó ismertté vált a nyugati világban is és igen sok rajongója akad, akik a képernyő előtt szurkolják végig a mérkőzéseket. És habár Japánon kívül nemigen foglalkoznak versenyzők felkészítésével és a mérkőzések lebonyolításával, elmondható, hogy a szumóbirkózók között egyre több a külföldi, főleg a hawai.
A japánok ősi sportjai közül a szumó a legnépszerűbb és talán a legeredetibb is, mert más sportoktól eltérően, ezt nem érte külföldi hatás. Ez a sportjáték valószínűleg több ezer éves múltra tekint vissza, már a hetedik századi krónikák is a császári udvar kedvelt szórakozásai között említik. Később a belháborúk sűrűsödésével a katonai elit fizikai felkészítésének szolgálatába állították, de csak a XVIII. század óta mérik össze erejüket rendszeres fordulókban a tagbaszakadt óriások. Igazi tömegsporttá csak 130 évvel ezelőtt vált, ekkor határozták meg a mesterfokozatokat, a versenyszabályokat és a küzdéstechnikákat.
Laikusok számára a szumómérkőzések nem sokat árulnak el, noha nagyon könnyű megérteni a küzdelem lényegét. A versenyzők homokkal leszórt, kör alakú emelvényen egymással szemben felállnak, a harc lényege pedig kiszorítani az ellenfelet a körből. Ha a küzdők egyikének - a lába kivételével - valamelyik testrésze megérinti a földet, az vesztett. Ugyancsak vesztesnek nyilvánítják azt, aki elhagyja a küzdőteret.
A mérkőzéseket tradicionális ruhába öltözött bíró vezeti.
Első látásra a csak ágyékkötőbe öltözött, varkocsba kötött hajú szumó birkózók teste idomtalan hájtömegnek tűnhet, de a felszíni zsírrétegek alatt roppant izmok feszülnek. Mindkét versenyző a küzdelem előtt sót szór a küzdőtérre. A só a megtisztulást jelképezi. Ezt a gesztust többször is elismételhetik, ha egyikük nem érzi magát kellőképpen felkészülve a küzdelem megkezdésére, vagy visszafordul letörölni arcáról a verejtéket. A tulajdonképpeni küzdelem csak pár másodpercig tart, amíg sikerül egyiküknek felülkerekedni a másikon.
A szumóbirkózás tulajdonképpen rituálé, sok rajongóval. A nagy, 15 napos küzdelemsorozatokat évente hatszor rendezik meg a legnagyobb városokban, s ezeket minden rádió- és televízióadás közvetíti. Nagojában magam is láttam szumó birkózókat az utcán sétálni, olyan méltósággal, mintha legalábbis félistenek lennének. Igen, félistenek, csakhogy buta félistenek, mert aki sumo tori (szumó birkózó) akar lenni, annak nincs ideje másféle tanulmányokat végezni, minden idejét e sport köti le. Ezért a nagy sajtókonferenciák idején a szumósok nagyon szűkszavúan nyilatkoznak, inkább hümmögnek és bólogatnak, mintsem félrefusson a nyelvük és valami bárgyúságot mondjanak. Ennek ellenére töretlen tisztelet övezi őket és nagy elismerésnek örvendenek. Japánban vannak különleges szumó üzletek, ahol extra méretű ruhákat, cipőket és lakberendezési tárgyakat lehet vásárolni, ugyanis a legnagyobb termetű birkózók elérhetik a 250-280 kg-os súlyt is. Ezek a kolosszusok állandó segédet tartanak maguk mellett, aki segít nekik az öltözködésben, beköti a hajukat és elkíséri őket az illemhelyre, mivel a karjuk hossza legtöbbször nincs arányban testük méretével, ezért elképzelhető, milyen nehézségekkel jár bizonyos műveletek elvégzése.
A legjobb szumó birkózók akkora népszerűségnek örvendenek, mint Air Jordan vagy Brad Pitt, és ehhez még milliókat is keresnek. A tradicionális japán éttermek pedig szívesen büszkélkednek híres szumósok tenyérlenyomatával és névjegyével.
A golf a legnépszerűbb sportok közé tartozik itt, ámbár csak a harmadik hellyel büszkélkedhet a szumó és a baseball után. Viszont ez a szórakozás a legdrágább. Ismerve a közmondásos japán zsúfoltságot és az ezzel járó horribilis telekárakat, elképzelhető, hogy milyen drága mulatság egy golfpálya építése és üzemeltetése. Ezért egy híres golfklubba való belépő megszerzése komoly nehézségekbe ütközhet. Csak az lehet klubtag, akinek sok pénze van, vagyis a bankok és mammutcégek vezetői vagy a politikusok.
Igen nagy megtiszteltetésnek számít az, ha egy külföldi turistát meghívnak japán vendéglátói golfozni. Egyébként a golfpályán játék közben üzleti megbeszélések folynak. A japán menedzserek úgy tartják, hogy a környezet jótékony hatással van az igazán fontos döntések meghozatalában, főleg egy jól sikerült ütés után. A nagyvárosokban gyakran látni magas, zöld hálós építményeket, ezek sokszor bevásárlóközpontok vagy belvárosi lakónegyedek környékén vannak. Eleinte azt hittem, hogy madárházak, de később kiderült, hogy golf gyakorlópályák. Lehet itt is igazi golfot játszani, de az emberek elsősorban gyakorolni jönnek ide. Egymás után ütik el a labdákat. Nem a pontszámra mennek, hanem a mozdulatot csiszolják, a technikát, hogy miként lehet jól ütni. Mások egyszerűen csak az irodai munkában berozsdásodott ízületeket próbálják megmozgatni. Ezek a golf gyakorlópályák néha több emeletesek, este valóságos labda-esőt lehet látni, annyian vannak. Persze, a legfelső emeletek itt is drágák, és a pénzesebb embereknek vannak fenntartva, de a golfegyesületekhez képest itt nem kell több ezer dollárt felmutatni, hogy valaki eljöjjön egy órácskát golfozni. A golfpályát környező utcákban sokszor találtam kóbor labdákat.
(Az egyik ott lakó polgár mesélte, hogy egyszer valakit fejbekapott a golflabda és annyira megütötte, hogy az illető belehalt. Egy golfos üzlet eladója pedig elmondta, hogy a legjobb és legdrágább ütőket második világháborús relikviákból csinálják, például híres ágyúkból és rettegett csatahajók hajócsavarjaiból...)
Ázsia legnépszerűbb társasjátéka a madzsong, a dominóhoz hasonlít és valamiképpen az ezer éve, a kínai Szung dinasztia idején feltalált kártyajáték utóda. Négyen játsszák, s a résztvevők között ádáz küzdelem dúl, hogy a 144 darabból álló készlet téglácskáiból az összetartozókat egymáshoz illesszék.
Ez a játék sehol sem olyan népszerű, mint Hongkongban. Ezt játsszák a munkások az ebédszünetekben vagy a cégvezetők a hosszú üzleti tárgyalásokon. Japánban is nagyon elterjedt, a japánok közmondásos szerencsejáték-mániáját ismerve elmondhatjuk, a madzsong elfoglalta az őt megillető helyet a szumófogadások, a lóverseny, a motorcsónakverseny és a jatékautomaták között. Japánok milliói adják át magukat a madzsong-őrületnek otthon, éttermekben és játékbarlangokban.
Kobe |
A madzsong olyan, mint a kábítószer: minél többet játsszák, annál nehezebb abbahagyni. Nemegyszer megtörténik, hogy a játékosok 36 órát játszanak egyfolytában. A hivatalos verzió szerint madzsongot pénzben játszani mind Kínában, mind Japánban szigorúan tilos, de sokan áthágják a szabályt, mivel évente dollármilliók forognak kockán és cserélnek gazdát. Csak akkor nem játszanak pénzben, ha öregek is vannak a társaságban - ezt az öregek iránti tiszteletből teszik. Ha nem pénzben megy a játék, akkor már szinte nem is érdekes, a játékosok elveszítik érdeklődésüket. A madzsong annyira megbabonázta a tömegeket, hogy annak idején Kínában, a forradalom után Mao Ce-tung hivatalos rendelettel tiltatta be és a játékosok számára politikai átnevelést helyezett kilátásba.
Pszichológusok úgy vélik: amellett, hogy a madzsong egész családokat tesz tönkre, mégis megvan a jó oldala, és hasznos társadalmi célokat szolgál. A sűrűn lakott Hongkongban vagy Japánban a madzsong segít feledni a stresszes munkahelyi körülményeket és lehetővé teszi az agresszív indulatok levezetését. Napjainkban töretlen népszerűséget élvez és semmilyen hatósági rendelet nem tiltja a játékot, mivel a hatóságok - akik maguk is titkon nagy játékosok - rájöttek, hogy semmilyen eszközzel nem lehet már a játék óriási népszerűségét visszafogni.
(Jómagam a madzsongot nem mertem kipróbálni, mert egy balul sikerült szumó- és lóversenyfogadás elég érzékenyen érintett és anyagilag keményen betette nekem az ajtót...)
Várkastélyok
A japán várkastélyok többsége a XVI. század második felében és a XVII. század elején épült. Ekkor dúltak ugyanis a legvéresebb hűbéri harcok és a legelkeseredettebb háborúk a hatalom birtoklásáért az egymással rivalizáló földesurak között. A várak és erődítmények többségével az a helyzet, hogy rémesen sablonosak és túlságosan hasonlítanak egymásra. Ezt azzal magyarázzák, hogy aránylag rövid idő alatt épültek fel, amikor mindegyik hűbérúr a már bevált sémák szerint igyekezett megépíttetni a saját védelmi erődítményét. Ebben a korban nemigen volt idő új stílusirányzatok szerint építkezni.
Később, 1603-ban, amikor Tokugawa Ieyasu nagyúr sógun lett, adódott volna alkalom nyugodtan építkezni, de a kormányzat, hatalmát féltve, szigorú rendelettel tiltott meg mindennemű építkezést.
Valójában mindegyik várnak megvan a maga sajátossága, építészetileg azonban nem sokban térnek el egymástól. Mindegyiknek hatalmas kőtömbökből épült az alapja, a felső építmények falait fehér burkolat takarja és a tetőzetük pagodaszerű.
A második világháború alatt számos várat lebombáztak, de később ezeket újjáépítették. Igaz, hogy vasbetonból, de talán azért, hogy soha többé ne éghessenek ki. Ilyen vasbetonvár a nagojai, az oszakai, a hiroshimai, az okazaki és még sok más. Tökéletes hamisítványok ezek, amire csak akkor jövünk rá, ha már bent vagyunk a termekben vagy ha figyelmesen megtapogatjuk a falakat.
Egész Japánban csak olyan négy vár van, melyeket valóságos nemzeti kincsként tartanak számon: a hófehér Himeji vár Oszakától nyugatra, a hikonei vár a Biwa-tó mellett, Matsumoto vára a Japán Alpokban és az Inujama jo Nagoja mellett. Ezen kívül úgy tartják, hogy a Himeji várkastély volt a legszebb, a Kumamotó a legerősebb, az oszakai a legnagyobb és az inuyamai a legrégebbi.
Okazaki városába biciklivel jutottam el Nagojából. Az alig 40 km nem okozott problémát, annál inkább az a tudat, hogy sajnos, a meglátogatandó okazaki várkastélynak is már csak az alapjai eredetiek. A második világháborúbeli szőnyegbombázásoknak köszönhetően, minden egyéb hagyományhű rekonstrukció. Épp ezért a kastélyban nem is volt gazdag múzeumi kiállítás, inkább csak pár magángyűjteményt nézhetett végig az érdeklődő. Annál inkább kárpótolt az a tudat, hogy itt született Tokugawa Ieyasu, a sógunátus megalapítója és a várkastély mellett található parkon átfolyó Yahagi gawa nevű folyó hídján találkozott Toyotomi Hideyoshi, a másik nagy, legendás hadvezér egy rablóvezérrel, aki később segítségére volt a nagyúrnak. A parkban nagyon szép látványt nyújtott a sok virágzó cseresznyefa, és a virágnézést a piknikkel összekötő japánok népes tömege. Mindenfelé vándorárusok kántáltak, egyik sült tintahalat, másik édességet kínált, ki-ki a maga portékáját dicsérte jobban, és próbálta túlharsogni a másikat.
A várkastély mellett volt szerencsém megnézni egy kardkiállítást is, természetesen ma gyártott szamurájkardokból, amelyeket mai mesterek készítettek hagyományos módszerekkel. Leszámítva a gyárban készült, olcsó vaskókat, amelyeket bárki pár száz dollárért megvásárolhatott, a kézzel kovácsolt kardok éppolyan kiválóan voltak megmunkálva, mint a szamuráj-időkben és darabjáért 30-40 ezer dollárt kértek. Ezekkel a kardokkal szabályosan ketté lehet hasítani egy embert, vagy egy csapással három egymás mellett állót lehet elmetszeni, mint valami szalmabábut.