Ismerkedés Moldáviával
Moldávia nem tartozik a kifejezetten turistáknak ajánlott országok közé, de azért nem árt, ha vannak némi ismereteink az országról, annak lakosairól és a helyi szokásokról. Talán majd eljön az idő, amikor halálos csömört kapunk a nyugati világtól, akkor pedig milyen jó is lesz felfedezni Moldáviát! Mármint önmagunk számára.
Moldávia a 14. századtól a moldvai fejedelemséghez tartozott, aztán a lengyeleké lett és a 16-18. században az Oszmán Birodalom befolyása alá került. A 18. század végén Bukovinát bekebelezte Ausztria, a többi az oroszokhoz került. Az első világháború után Moldávia Besszarábia néven ismert része Romániával egyesült, a másik része Moldvai ASZK néven (1929) autonóm terület lett a Szovjetunióban, de 1941-től ismét Romániához tartozott, amíg 1944-ben a Vörös Hadsereg megnem szállta. Ekkor a Romániához csatolt területek visszakerültek a Szovjetunióhoz és 1945-91 között a Moldáv SzSzK mint a Szovjetunió egyik tagállama létezett.
1991-ben Moldávia kiszakadt a szovjet tömbből, és függetlensége ellenére megtűri a Dnyeszteren túli területeken kikiáltott, nemhivatalos és egyetlen ország által el nem ismert szakadár államot Tiraszpol fővárossal, amely orosz támogatással képes a felszínen tartani magát, és még saját zászlóra, himnuszra, pénznemre, bélyegre és autórendszámtáblára is futja.
Ezen kívül Moldáviához tartozik Gagauzia is, amely teljeskörű autonómiát élvez. De ez már egy derűsebb történet.
Moldávia ipar- és nyersanyagforrások nélküli fejlődő mezőgazdasági ország, amelynek szegénysége nem is annyira az ásványkincsek hiányával magyarázható, mint inkább a mértéktelen kiszipolyozással és rablógazdálkodással. A szovjet uralom alatt Moldávia amolyan fejőstehén volt és a kommunisták mindent elhordtak Moszkvába. Ez a minden főleg a bor, a gabona és az állati hús volt, mert Moldávia területeinek 90 százalékát igen jó minőségű föld boritja, ezért az ország méltán nevezhető a kenyér és a bor hazájának.
A moldáv borok pedig igencsak finomak, nagy a kenyérkultúra is: a változatosabbnál változatosabb kenyérféléket, zsemléket, kifliket és lepényeket még egy szakavatott pék sem tudná nyilvántartani. Annak ellenére, hogy a szovjetek kifosztották az országot, elhasználták az infrastruktúrát, őskori gépparkot és betonbunkereket hagytak hátra, Moldávia a bor és a kenyér segítségével bizonyosan talpra tudna állni. Csak némi pénzzel helyre kellene pofozni az utakat, a szállodákat, a jelzőtáblákat, az éttermeketr és némi idegennyelv-ismerettel be lehetne indítani a borturizmust.
Moldávia területe 33.851 négyzetkilométer, népessége 4 millió 324.000 fő, ebből csak 78 százaléknyi a román nyelv egyik dialektusát beszélő moldáv. A többi nemzetiség részaránya: ukrán (8,4 %), orosz (5,8 %), gagauz (4 %), bolgár (1,9 %), egyéb (tatár,zsidó, örmény, lengyel, görög, cseh, német - 1,3). A szovjet idők leköszöntével véget ért a cirill betűs korszak, ehelyett a latin betűk vannak érvényben, de azt is tapasztalni fogjuk, hogy mindkét írásmóddal találkozunk. Gagauziában ráadásul ott van a gagauz írás is, és mind megfér egymással békességben. Moldáviában a lakosság erősen kétnyelvű, az orosz nyelvet űmindenki anyanyelvi szinten beszéli, még a gagauzok is - a saját nyelvük mellett. Az ország pénze a moldáv lej, amiről csupa jót mondhatok, mert igen jó a vásárlóereje.1 dollár kb 11 lejt ért, és figyelembevéve hogy az átlagkereset 500-800 lej között mozgott, én a magam kevéske 100 dollárjával és a Sándor barátomtól kapott 200 lejemmel tehetős embernek számítottam.
A kisinyovi látnivalók közül a városi élet, a piaci látványosságok valóban újdonságszámba mentek a számunkra, de a legszembetűnőbbek mégiscsak a nők voltak. A fiatal, csinos, szép arcú és tiszta nők. Gyurikával nem győztük csodálni és dicsérni magunkban őket. Ám ez a dicséret itt és most nem a nők mellének vagy fenekének szólt, ahogy azt az utcán járva-kelve megszoktuk. Elismerésemet a kellemes megjelenés, az ápolt külső és főleg az eddig nem látott egzotikus vonások váltották ki. Gagauz, orosz, tatár, moldáv, ukrán - itt minden összekeveredett és a szőke oroszos szépségeken kívül igen sok fekete hajú, mongoloid vonású nőt láttunk. Mindez azonban csak a felszín volt, mert a változatos bundák, prémek miatt nem tanulmányozhattuk mélyrehatóbban a lányok és asszonyok rejtett tulajdonságait. De majd nyáron - határoztuk el, mert az eddig tapasztaltak úgy is szép reményekre jogosítottak fel. Mi lesz itt nyáron amikor minden nő kivetkőzik önmagából és az igazság a maga csupasz valóságában nyilatkozik meg? Az ilyen látványtól akár 5 perceket fiatalodik az ember...
 |
| Rengeteg a drága prémsapka |
Irígylésre méltóak a moldáv férfiak, hogy ilyen nőkkel parádézhatnak. Ők bezzeg bezzeg nem ismerik a hasban vállasodó, sok tápos ételtől szalmazsákká változott lányokat. Ellenben a sok prémet, a drága ruhákat, az ékszereket, a divatos hajviseletet sehogy sem tudtam összhangba hozni az idevalósi alacsony fizetésekkel, a rossz életszínvonallal. Pedig a magyarázat biztosan egyszerű: valószínű, hogy a moldáv férfiak, legyenek bármilyen igénytelen, egyszerű megjelenésű durva fatuskók, ha a nőkről van szó, nem ismernek lehetetlent. Nem garasosokodnak, hanem kedveseiket elhalmozzák mindenféle jóval. Amelyik nő pedig jól öltözött és pazarul felcicomázott, annak már biztosan van valakije.
A korosabb asszonyok és a bábuskák, tudomásul véve , hogy az ő idejük lejárt, bár kissé visszafogják magukat, egyáltalán nem mondhatók ápolatlannak, elhanyagoltnak. Fekete vagy szürke ruháikban is tisztának, gondozottnak látszottak.
A városban sétafikáló férfiembereket nézegetve daliás megjelenésű, délceg, jóvágású és szép arcú férfiút igen keveset láttam. Egy pár öltönyös, nyakkendős, bőrkabátos, bundás, kucsmás férfit leszámítva a nagy többség úgy nézett ki, mint nálunk 20-30 évvel ezelőtt a legvadabb kommunizmus idején. Háziszőtt pullóverek, bőrkabátok, kopott kék, szürke és fekete ruhák beretsapkával, kucsmával stb.
De ne nézzük a külsőt, inkább vizsgáljuk meg a belső rejtett értékeit és fedezzük fel a sziv rejtett zugaiban tárolt szépséget, mert a Moldáviában és Gagauziában megismert fagyúgyertya típusú, szürke és hétköznapi emberekben a barátság és a szeretet tüze lobogott.
A barátkozást mindenek előtt a rendőrökkel kezdtem. Megkérdezésemre azonnal és készségesen részletes tájékoztatással szolgáltak. Itthoni kollégáiktól eltérően egész jól mutattak az egyenruháikban és még viselkedni is tudtak. Hírből sem ismerték azt a pökhendi, a hatalmi mámor diktálta nagymellényes viselkedésmódot, ami tájainkon dívik. A török rendőröktől eltérően a moldáv rendőrök szívesen fényképeztették magukat, és egy csöppet sem féltek, hogy hatalmas fétist csinálok a dobozomba bújtatott kicsinyitett másukkal.
A külföldi országok hétköznapi életével való ismerkedés első elemi feltétele a nyelvismeret. Ha tudjuk az ország nyelvét, egészen más képet alkothatunk annak lakosságáról, a kultúrájáról és szokásairól.
Kérdezősködés közben jócskán volt alkalmam feleleveníteni orosz nyelvtudásomat és élvezettel hallgattam a moldávok oroszos tájszólását. Az olyan szavak hatására, mint mijerdzse, mjulcjumeszk, lijemon, Jedgar, bjenzin, tjelefon és biljét nagyon megkedveltem az oroszos hangzású helyi nyelvet. A legjobban azt élveztem, hogy senki sem ripakodott rám, hogy beszéljek „moldovenestye” vagy „pá ruszki”; ha történetesen az illető nem értette moldáv mondókámat, akkor udvariasan azt mondta: „Já nyé pányimáju moldávszkájá jázüká, gávárityé pá ruszki, pázsáljusztá...” És akkor oroszul folytattuk. Senki se kapta fel a fejét, ha törökül szólaltam meg, sőt a piacon többen megkérdezték, hogy milyen nyelveken beszélek. Szócsatázás helyett kivállogattuk azt a nyelvet, amit a másik tudott és utána primán eltársalogtunk.
Kisinyovban az aluljárók környékén és a forgalmas útkereszteződéseknél elég sok kolduló öregembert, toprongyos anyókát és csonka-bonka nyomorékot láttam. Különösen egy férfire emlékszem, akinek hiányzott mindkét lába és mindkét keze .Combból és könyökből. Nagyon megesett a szívem a szerencsétleneken, de mit ér itt a hátizsákos utazó szendvicse, cukorkája, konzerve, ha egyszer holnap is nap van és az állam által kiutalt segély, nyugdíj a félfogára sem elég a földönfutónak?
Egy idő után annyira ráhajtottunk a régiségekkel elárasztott ócskapiac felkutatására, hogy hosszas kérdezősködés után egy terecskére értünk a vasútállomás mellett, ahol csak úgy, a földre terített újságról árulták a kisemberek a hazulról kicipelt ingóságokat, semmire se jó háztartási kacatot, bizsu ékszereket és rongyszőnyegbe se jó ruhadarabokat. A sok limlom láttán az otthon kovácsolt, nagyreményű bevásárlási terveink nyomban pozdorjává törtek. Hiába jártuk körbe többször is a böröndökből rögtönzött pultokat, a bábuskák és gyévuskák kiterített asztalait, fia vásárlásra érdemeset nem találtunk. Nem is régiséget árultak itt, hanem a maguk mindennapi nyomorúságát, ömlesztve és áfa nélkül.
Gyurika hiába látta a saját szemével, nem akarta elhinni, hogy ez lenne a híres, agyonajnározott régiségpiac, amiről otthon annyit regéltek neki. Szerintem a navigálásban volt a hiba: régiségekkel megtömött ócskapiac helyett ócskaságokkal elárasztott régipiacra jutottunk. Esetleg máshol kellett volna kereskednünk?
Közvetlenül megérkezés után feltűnt, hogy hiába oly közel a tavasz, azért még sokan viselnek kucsmát, hordanak bundát és prémet, nyakvédőt és egyéb szőrös ruhakiegészítőt. A piacon látott szőrmekereskedők és szűcsök asztalai roskadoztak a szebbnél szebb daraboktól. Könnyű nekik, gondoltam, mikor Szibéria csak úgy ontja a nemes vadat.
Tapasztalt vadászok szerint az áldozatot legjobb szemen találni, hogy a nyest, vidra, hermelin vagy más nemes vad kabátjában minél kevesebb kár essen. Csapdával és hurokkal is dolgoznak, s ha a tulajdonost levetkőztették, bundáját sós hamuval beszórták, a mókus vagy a pele mehet a fazékba és kezdődhet a főzőcskézés...
Annyit tekeregtünk a városban, hogy lassan kezdtem elfáradni. Nem is csoda, mert az alaposan megpakolt hátizsákkal a hátamon, csizmába bújtatott lábakkal járni az irdatlan várost, felért egy kisebbfajta erőmutatvánnyal.
Az eredménytelen piackutatás után Gyurika hotelvadászatba kezdett, s egymás után róttuk az utcákat, hogy valami olcsó szállásra tegyünk szert. A járókelők ahelyett, hogy olcsó szálodákba irányítottak volna, mind drágább és drágább helyekre küldözgettek. Minél közelebb kerültek az emeletek a csillagos éghez, annál jobban kúsztak utánuk az árak is. A legszívesebben már lecsaptam volna magamat egy parki padra vagy egy hid alá, de Gyuirka nem engedett a negyvennyolcból, amíg meg nem találtuk a Zarea hotelt. Csakhogy túl korán érkeztünk, s ahogy letottyantunk az előszoba foteljeibe, azon módulag el is aludtunk. Cirka 1 óra múlva felköltöttek, hogy most már szabad az út és szobára mehetünk. Adatfelvételkor a kulcsos néni meglapozta az útleveleinket és csodálkozva jegyezte meg, hogy nem vagyunk román nevűek. Mire én röviden ecseteltem előtte a helyzetet...
(Folytatom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése