Testvérkeresőben a gagauzok földjén (3)

Esti csavargások a moldáv fővárosban

Vége a cipekedésnek - A parkban - Aranyfog a divat - Ştefan cel Mare és Mihai Eminescu - Borkóstoló - Hinkali és hádzsápuri - Finom a kvász

Szerencsés lehorgonyzásunk örömére mindjárt el is pusztítottunk egy konzervet és ily módon kiegyenlítettük belső egyensúlyunkat. Még a világot is más színben láttuk. Csak egy fényképezőgéppel felfegyverkezve, immár vídámabban, megkönnyebbedett vállakkal indultunk neki a városnak. Csomagok helyett a várost vettük a nyakunkba. A cipekedés véget ért, most már nem fogok lenyúzott borjúbőrszerű csergémmel feltűnést kelteni. A katonacsizmámat is lecseréltem egy szandálra, és úgy vettem észre, már Gyurika sem szégyenkezik furcsa kinézetem miatt.



A hotelből egyenesen a városi parkba hajtottuk az apostolok lovait és egy vásári sokadalomban kötöttünk ki. Nénikék kézimunkákat árultak, fazekasmesterek cserépneművel házaltak, mások fából, vasból, bőrből készült árukat kinálgattak. Csecsebecse árusok is akadtak és a festménykereskedők valóságos utcát építettek rettenetes színű és témájú giccses képeikből. A falon vágtató trojkát a farkasokkal és a tigriseket felváltották a tengerparti napnyugták, pálmafás csendéletek és társaik. (Csak egy kiadós eső ne jöjjön, mert akkor tsunami támad a tengerparti képek táján...)

Sakkozókkal is találkoztunk

Sakkozókkal is találkoztunk, akik köré kibicek hada telepedett és vont védőgyűrűt, nehogy valamilyen külső tényező megzavarja az elmék küzdelmét. A rengeteg újdonság és érdekesség közül az emberek minden mosolynál ránk csillanó aranyfogsora volt a lefurcsább. Érdekes, hogy az itteniek ahelyett, hogy arany kanállal és villával ennék az ételt, úgy döntöttek, inkább arany fogakkal kívánják harapni a kenyeret. Bezzeg, nekem csak szegényes ezüstkoronáim vannak, de hiába hallgatok királyi névre, koronáimat a fejem helyett csak a fogaimon viselem. Így is csekély 1000 dolláromba kerültek, de a japán fogorvos munkája kiállta a próbát mert, már 12 éve nem kellett újrakoronáztatnom magam...

Kisinyovban lépten-nyomon Ştefan cel Maréról, Mihai Eminescuról, Ion Creangăról és Ciprian Porumbescuról elnevezett utcákkal, terekkel, épületekkel találkoztam. A moldávok szerint a fenti nagyságok - főleg Ştefan cel Mare - nemzeti hősök és az ország büszkeségei. Az egy cseppet sem zavarja őket, hogy Suceava, Humuleşti, Ipoteşti, Botoşani települések Romániában vannak, és Romániában is igényt formálnak a fenti hírességekre.

Grúziai utamon megbizonyosodtam róla, hogy a grúz borok tényleg olyan jók, mint amilyennek a hírük tartja, nemhiába volt Grúzia a Szovjetunió hivatalos borszállitója. Aztán Grúzia függetlenedésével fordult a kocka és a szovjetekből lett oroszok a kiszakadásért, hogy még egyet suppantsanak a grúzokon, bevezették a borembargót és a grúz borokat moldáv termékekre cserélték. Szó se róla, a moldávok is igencsak értik a dolgukat, nevezetesen a borkészítés tudományát, de azért ilyen csúnyán elbánni Grúziával azért egyhén szólva túlzás. A moldáv borokról egyébként sok jót hallottam, csakhogy a román borembargó miatt sosem volt alkalmam megkóstolni még egy pohárral sem. Vajon mi okból nem kaphatók Romániában a moldáv borok? Csak nem tartanak tőlük az itthoni testvérek?

Utcai piktúrák - giccsek

A Ştefan cel Mare sugárúton jó pár rangos borkereskedésre bukkantunk és a kínálat szemrevételezése után egy házzal odébb beültünk egy zsebünkre szabott kisvendéglőbe. Egyszerű kimérős asztali bort ittunk, jó száraz vöröset, olyan jót, hogy az első kortyok után a pincér megérdemelte a borravalót és a pincérkislány a virágot. Gyurika nyomban revansot akart venni egy még szárazabb borral, de leintettem. Üres hasra csak a bolond iszik. A borokkal kapcsolatban annyit még megjegyeznék, hogy Moldáviában van a világ egyik legnagyobb borospincéje. A csodálatos építmény több kilométer hosszú és elektromos teherautókkal fuvarozzák ide-oda a becses nedűt. A borpince régi és híres évjáratok termésein kívül olyan ritkaságokkal büszkélkedhet, mint Hermann Göring borgyűjteménye. Már ami megmaradt belőle, mert nehezen hiszem, hogy a katonák, amíg ideértek vele, ne nyitottak volna ki egy pár flaskát, megnézni, bor van-e benne vagy petróleum .Annak idején a ruszkik valahogy kezet tettek a gyűjteményre, s amit nem tudtak meginni, az valamilyen csoda folytán Moszkva páncéltermei helyett ide került. Szerencsére...

Gagarinról mondják, kis híján kinyúlott a bortól, amikor meglátogatta a moldovai pincelabirintust. De még mielőtt a másik lábával is megtérdepelt volna, gyorsan kihozták a kísérői. Borkóstolás után mi is kissé megszédültünk, de azért biztos léptekkel eljutottunk a szomszéd utcáig egy másik kisvendéglőbe, amit már régebb kinéztünk magunknak. Legnagyobb örömömre olyan helyre tévedtünk, ahol a régi szovjet recept szerint főztek, vagyis az egykori tagországok híres ételei kerültek terítékre. Volt ott grúz harcso leves marhahússsal, türkmén surpaleves ürühússal, moldáv csorba, tejleves és szoljankaleves uborkával és olivabogyóval. A főételek közt ott volt az elmaradhatatlan Beef stroganof, a török dolma, az üzbég piláf, a kebab, a kaukázusi piláf, a kebab és a salik. A sok mindenféle finomság közül kivállasztottam egy adag hádzsápurit és egy adag hinkalit. Nem véletlenül, mert Grúziában igen gyakran fogyasztottam ezeket az ételeket és most jólesett nosztalgiázni. A hádzsápuri egyfajta félhold alakú valami, sajttal és jaurttal (nem joghurttal). A grúzok ezt az ételt reggelire eszik, és a félhold alakú változatán kívül igen kedvelik a nagy, kerek lepényformára sütött hádzsápurit. A hinkali pedig egy nagy méretű derelye, amit darált hússal, fokhagymával és fűszerekkel töltenek meg, majd a leginkább bugyellárisra hasonlító derelyét vízben főzik ki.

Az ételek mellé csácsát (vodkát), moldáv sört és eredeti grúz Borjiomi ásványvizet ittunk. A Borjiomo ásványvíz a grúzoknak olyan, mint nálunk a Hargita Gyöngye.

A furcsaság csak az volt e kisvendéglőnél, hogy egy telefonos üzleten keresztül lehetett megközelíteni és a bejáratnál a ruhatáros erőszakkal el akarta venni a kabátjainkat. Mi az általános szokással ellentétben jobbnak láttuk megtartani felöltőinket, emiatt a ruhatáros egy darabig ette a kefét. Később, a hotelbe menet sorravettünk egy csomó üzletet és kvasz után kutattam, de csak a hetedik üzletben sikerült találnom egy palackkal. A hádzsápuri és a hinkali után ezt is meg akartam kóstoltatni Gyurikával. Grúziában ugyanis nagyon rákaptam a kvászra, valósággal függő lettem. Aki megszereti az orosz-grúz kásaételeket, a scsit, a fekete kenyeret és a kvászt, az azt hiszem, örökké szeretni fogja Oroszországot és Grúziát.

A gyengébbek kedvéért elárulom, hogy a kvász egy kenyérből vagy gabonából erjesztéssel előállított alkoholmentes ital. Nagyon finom és enyhén savanykás ize van. Receptje a következő:
Hozzávalók: 1 kg rozskenyér, 20 dkg cukor, 5 dkg élesztő, 6 liter viz (5 liter a kenyér áztatáshoz, 1 liter az élesztő feloldásához), pár szem mazsola.

A kenyeret felszeleteljük és a sütőben megszárítjuk, hogy kétszersült legyen belőle. Ezt összetörjük és a forrásba levő vízzel leöntjük. 6-8 óra múlva leszűrjük. A folyadéknak átlátszónak, barnás árnyalatúnak kell lennie. Ezután beleteszük a feloldott élesztőt és a cukrot. Az edényt lefedjük és 12 óra múlva a folyadékot üvegekbe töltjük. Mindegyik üvegbe 2-3 szem mazsolát teszünk. Az üvegeket bedugaszoljuk és az első 24 órán át meleg helyen tartjuk, majd hideg helyre teszük.

(Folytatom)