Testvérkeresőben a gagauzok földjén (10)

Városnézés Ceadîr-Lungában


A múzeumban - Fedett közkutak - Vérszegény forgalom - Nincs hol fürödni - Gagauz zenét akarok! - Messze van a vonatállomás - Jó tudni törökül - Tetovált sírkövek

Petr nemsokára leszállt a társaival s én egyedül maradtam a Ceadîr-Lunga felé tartó vonaton. Ismét Ceadîr-Lunga! Hát ez mindennek a teteje! Úgy látszik, arra ítéltettem, hogy mindegyre körbe-körbe járjak. De nem baj, legalább most megnézem a múzeumot.

A bakterháznál megálló vonatról immár a várost jól ismerő otthonos mozdulatával szálltam le, átvágtam a parkon, elhaladtam a piac mellett és már meg is érkeztem a szerencsére éppen nyitva tartó múzeumba. Egy igazán jelképes belépő lepengetése után oroszul és törökül tudó idegenvezető - egy kicsi öregasszony - kíséretében nekifogtam alaposan tanulmányozni a néprajzi részleget.



A comrati múzeumban ugyan sok szépet láttam, de a Ceadîr-lunga-i múzeum sokkal gazdagabbnak bizonyult. A szőtteseket, rongyszőnyegeket, osztovátákat, gerebeneket, edényeket, tulipános ládákat, a kihalt mesterségek szerszámait és a cifra lopótököket szeretettel simogattam végig a szememmel. Egy régi, elfeledett világ hirmondói ezek, mert a gagauzok is egyre jobban fogynak és a kultúrájuk is rohamosan pusztul. A sztálinista kitelepítés, a kényszermunka és az erőszakos beolvasztás nekik sem tett jót. A helyi lakosság meg úgy szétszóródott és összekeveredett a betelepített oroszokkal, hogy már annyi esélyem se volt, hogy kifogjak egy előadást vagy egy népi ünnepséget. Pedig Kisinyovban még több mint 5000 gagauz él.

Farkasos gagauz zászló

Múzeumi sétám során a régi farkasos gagauz zászló volt rám a legnagyobb hatással, mindenek előtt a színe ragadott meg. Ugyanaz a világoskék szín, amely a székelyek lobogójának alapszíne. A tulipános ládák is felkeltették érdeklődésemet (nagyon hasonlítottak a homoródalmásiakra), legfőképpen egy fénykép tetszett meg, amely lovas fiúkat ábrázolt. Olyan hányaveti hanyagsággal, magabiztosan és természetesen ültek a lovaikon, mintha örökké lovon jártak volna. Akár a mieink is lehetnének -gondoltam. A székelyek ülnek így a lovon, s rokonító érzésemet a buggyos ing és a díszes gagauz lájbi még csak megerősítette.

Díszesen megmunkált sulykokat is láttam, de faragás helyett a virág- és mértani mintákat égetéssel vitték fel a fára. Edényszáritó ösztörüjük is volt, amelyre köcsögöket akasztottak. Állítólag amelyik sátor előtt gazdagon megpakolt edényborogató állt, ott eladó lány lakott. Más vélekedések szerint inkább csak nagycsalád.
Érdekes módon, a gagauz falvakban nem a saját udvaron ásott kutakból hordták a vizet az emberek, hanem elmentek a közkutakhoz. Két-három utcának volt egy kútja, de olyat is láttam, hogy minden utcában akadt egy közkút.Ezek a kutak kivétel nélkül fedettek voltak, hogy madár, macska, piszok belé ne eshessen. Mindez azt bizonyítja, hogy mekkora érték errefelé a víz, különösen nyáridőben. Nemhiába panaszkodtak emlékirataikban a kényszermunkára hajtott magyar hadifoglyok, hogy a gagauzok falvaiban szabályosan szomjaztak, mert a forró nyárban a kutak egyszerűen kiszáradtak. Jómagam többször is ittam a közkutakból, de bizony egészen mélyre le kellett engednem a láncot, amíg a veder végre megmerült. Nyáron bizonyára még ennél is rosszabb a helyzet. A felhúzott vizet aztán nyugodt lélekkel ittam meg, mert tiszta és jóízű volt.
Ceadîr Lungában annyira vérszegény volt a forgalom, hogy semmilyen irányba nem tudtam stoppot keríteni. Úgy látszik, nemcsak kevés autójuk van errefelé az embereknek, de még üzemanyagra se futja. A teherforgalom is a nullával egyenlő.

Ceadir Lunga címere a múzeumban

Megismerkedtem aztán egy unatkozó taxisofőrrel, aki szerfölött megörült, hogy van Európa-térképem és el tudta rajta mutatni a Belgiumból Moldáviáig tartó hosszú utazása állomásait. A rozoga autó, amit vásárolt, többet kopott az úton, mint a belga gazdánál.

Igencsak meglepődtem, hogy a tavak, folyómedrek és patakok errefelé már mind ki voltak száradva. Teljességgel hihetetlen ez márciusban, hóolvadás után. Ha már most szárazság van, mi lesz majd augusztusban, és mit fognak csinálni az emberek a legforróbb nyárban? Mert, ha mosakodni nem is, de inni azért kell. És az állatok se lehetnek el víz nélkül, bár amennyire megítélhettem, már nincsenek nagy méneseik, nyájaik és marhagulyáik mint hajdanán. A szeméttel teli folyómeder alaján akadt ugyan még egy-két tócsa de ezekben nem mertem megmártózni. A közkutaknál meg csak nem fürödhettem. (Még csak az hiányzik, hogy meglássanak, ahogy én ott szappanozom magam és mosom a zoknijaimat. Adnának is nekem!)

Már Comratban szerettem volna szert tenni pár kazettányi gagauz népzenére, de bármennyit is érdeklődtem, nem tudtam semmi érdekes, főleg hangszeres zenét vásárolni. Az emberek egyik helyről a másikra, boltból üzletbe küldtek, onnan a bazárba és még nem tudom hová. A kínálat, amivel találkoztam, amolyan gépzenével elegyes lakodalmas zene volt, mint amilyent mifelénk is a piacon bömböltetnek. Ilyesmire azért még nem fáj a fogam.

A Ceadîr-Lunga-i hosszas tekergések után rászántam magam, hogy elmenjek a vasútállomásra, hátha akad vonat valamelyik irányba, teljesen mindegy, merre, csak már szabadulhassak ebből a városból. Tiraspolba és Kisinyovba óránként indultak ugyan buszok, de semmi kedvem nem volt odamenni. Eleinte azt hittem, közel van a vonatállomás, főleg, hogy a járókelők is barátságosan előre integettek, ha az irány után érdeklődtem, aztán ahogy szép lassan elhagytam a várost, kiderült, hogy kissé messzecske kell mennem. Útközben házakat fényképeztem, különösen a díszítések, a cikornyák és a virágok érdekeltek.Mondanom sem kell , hogy itt is mindent kékre-zöldre mázoltak.

A vasútállomáson a kihalt váróterem nem sok jóval biztatott, s amíg előkerült a pénztároskisasszony, megbámultam a falakra festett giccses festményeket: a vonatot és a gyümölcsszedő nőket, amelyeket még a kommunista időben felső rendelésre alkotott meg valamelyik éhenkórász piktor. Akkoriban a szobafestők és a mázolók is tudtak festegetni, s a rolóminták mellett rénszarvasok, vadászok, parasztasszonyok és vágtató trojkák is születtek.

A pénztároskisasszonytól megtudtam, hogy a legközelebbi vonat is csak 5-6 óra múlva fut be az állomásra, tehát mindenképpen várakozni kényszerülök. Eleinte jólesett a pihenés, de miután felfedeztem, hogy az egész váróteremben nincs egy árva konnektor sem, ahová bedughatnám feltölteni a fényképezőgépemet és a telefonomat, kínos lett a várakozás és hirtelen elhatározással nekiindultam a visszafelé vezető útnak. Közben elkapott egy eső, de mielőtt teljesen eláztam volna, felvett egy városi busz és bevitt a központba, ahonnan nemrégiben elindultam. A kényszerfürdőt és a pár kilométeres utat szerencsére megspóroltam, és most már megértettem, hogy az emberek miért a bakterháznál szálltak le, illetve ültek fel a vonatra.

A városi buszon összebarátkoztam egy gagauz férfivel, aki munkásember külseje ellenére sokkal képzetebb volt az átlgnál. Most vettem csak igazán hasznát török nyelvtudásomnak, mert így jól megértettem a gagauz beszédet. Ha valami nem volt tiszta, ott az orosz segített ki. A leszállásnál aztán kiderült, hogy útitársam beszél moldávul is, tehát erőlködésem fölösleges volt, de leckének megjárta.

Utazásaim alatt sosem szoktam megfeledkezni a temetőkről és a sírkertekről. Valamilyen furcsa kényszer állandóan a sírok közé irányít, de azt is mondhatom, hogy a többi embertől eltérően a sírok között jól érzem magam. Németországban megnéztem a II. világháborús román katonák rendkívül gondozott temetőjét, jártam a szaploncai vidám temetőben, a nagoyai város nagyságú Heiwa koenben, ahová híres embereket temettek és elidőztem a Házsongárdi temetőben is. Gyermekkoromban temető mellett volt a kertünk, jelenleg is temetőre nyílik az ablakom.

A moldáviai temetőkben nagy összevisszaságban, ám békésen nyugodtak egymás mellett a különböző nemzetiségű halottak, itt egy orosz, ott egy moldáv és amott egy gagauz. Majd ukrán, örmény és megint gagauz sírok következtek moldávokkal vegyesen. A temető nem lett a politikai csatározások színhelye, itt az ultranacionalisták még nem rángatták ki a sírköveket a földből. A gagauzokat nem zavarja a vegyes temető, sem az, hogy törökös neveiket cirill betükkel vésték fel a kőre.

Gagauzia: béke a temetőben

A bejárt temetőkben is uralkodott a kék szin és képes, gravírozott, díszesen megmunkált sírkövek tudósítottak a megboldogultról, éppen úgy, mint ahogy Grúziában és Bulgáriában. Csak étel-ital áldozatot nem láttam sehol.

(Folytatom)