Testvérkeresőben a gagauzok földjén (5)

Vándorélet

Magánosan Comrat felé - Julianus barát II a piacon - Pánik a Sf. Ioan templom előtt - Múzeumlátogatás - Minden kék és zöld - Gagauziában ritka a turista

Minthogy a hátizsákomat nem vihettem fel a Comratba tartó buszra, idegeskedve forgolódtam ülőhelyemen. Mi lesz, ha valamelyik megállónál ki találják venni? Mindegyre nem furakodhatok át az embereken, hogy leszálljak és megnézzem, ott van-e még. Egyszer láttam egy turistát, aki biciklilezáróval rögzítette hátizsákját egy darab vashoz a csomagtartóban. Bizonyára egyszer már meglovasították a holmiját, ezért óvintézkedett.
Számtalan megálló, dirib-darab alvások és zötykölődések után végre, megérkeztem Comratba, leszállásnál pedig, végtelen megkönnyebülésemre, a csomagom is megvolt hiánytalanul.
Senki se lopott el semmit, de itthon annyira megszoktuk, hogy egy tűt se lehet őrizetlenül hagyni, hiába fordult meg lassan a világ kereke, ezt már nem tudjuk kinőni. Olyan ez, mint valami betegség: gyorsan bezárni, jól eldugni és lelakatolni, mindegy hogy mit. Bármit. Mintha a tolvaj előtt lenne egyáltalán zár... (Egyszer egy öregasszony arra intett: a pénzt nem az abrosz alá vagy a ruhák alá kell eldugni, mert a tolvaj először ott keresi, ehelyett a kamrában, a lisztbe vagy a puliszkaliszt alá. Ott a kutya se keresi...)

Comratban, amiként majd mindenütt Moldáviában, a buszmegálló a város végén volt, innen kellett begyalogolnom a városba, hogy becserkésszek némi fényképeznivalót. A piacon majdnem úgy jártam, mint Julianus barát, aki elment megkeresni Magyarországot, és amikor Bunda városában találkozott egy állítólag magyarul daloló nővel, úgy megörült neki, hogy elfelejtette megkérdezni, hogy hol, milyen városokban, milyen királyok alatt élnek a többiek.

Nekem egy gagauz kofaaszony került az utamba, akinek úgy megörvendtem, hogy majdnem a nyakába borultam. A pápabérenc és törtélemehamisító baráttól eltérően én alaposan kikérdeztem a kofát és igyekeztem mindent megtudni a gagauzokról.

Julianus nemcsak, hogy elfelejtette megkérdezni az árva magyar asszonytól, hol vannak a többi magyarok, de ahelyett, hogy felkutatta volna őket, fogta magát és hazavágtatott azzal a hírrel, hogy jönnek a tatárok. Jelentéseiben pedig városok, falvak, nevek, uralkodók, királyok és szokások sokasága mellett egyetlen információ sem találtatik a keleti magyarokról. Hogy lehet ez? Hát nem a magyarságkutatás volt a célja? Vámbéry Ármin így ír Julianusról A magyarok eredete c. munkájában:

„...A Julián utazásáról szóló tudósítást hamisnak kell kinyilatkoztatnunk, mert ha meg is engedjük annak lehetőségét, hogy a szerzetesek a magyarok ősi hazájának fölkeresése céljából Konstantinápolyon át Matrikáig hatoltak - noha az útnak még e részéről is alig tudunk meg valamit -,de a többi részt, Vela, Bundaz és Nagy Magyarország meglátogatását nem igaznak, koholtnak tartjuk. Az egész tudósítás egy, a későbbi korokból származó, a magyar krónikák, továbbá Plano Carpini és Rubruquis (Rubruk) adatai nyomán szerkesztett nagyon silány kompiláció, melynek szerzője alkalmasint egy hazafias lelkű magyar hittérítő volt, mely kompilációból azonban sem Ázsiának középkori földrajza, sem a magyarok eredetének kérdése semminemű hasznot nem húzhat. Ha Julián utazása valóban megtörtént volna, akkor ez elbeszélés lenne úgyszólván az első hír, melyet a keresztyén nyugat az óvilágnak ez akkor még alig ismert tartományairól hallott, mivel Plano Carpini csak tíz évvel később tért vissza Küjük udvarából, és Rubruquis csak 1255 évi junius hó vége felé érkezett Antiochiába. A későbbi utazók közül még Montecorvino János (1280-90), Odorico di Pordenone (körülbelül 1320) és Marignolli János (1339) keresték föl a Volga-vidéket, mivel mindezen utazásokról többé-kevésbé kimerítő tudósításokkal bírunk, még sokkal inkább feltűnő, hogy Juliánnak tartalomra nézve jelentéktelen elbeszélését állítólagos utódainak még legigénytelenebb és mesékkel átszőtt útirajzai is földrajzi és etnográfiai tekintetben tetemesen felülmúlják. Ha szerzeteseink műveltségét és érdeklődésöket új országok és népek iránt még a legalacsonyabb fokra leszállítjuk is, még mindig nagy bajjal fog járni annak megmagyarázása, miképpen történhetett, hogy hosszas vándorlásukról csak öt földrajzi nevet hoztak haza eltorzítva oly vidékről, amelyről korántsem műveltebb utódaik annyi újat voltak képesek a keresztény nyugatnak elbeszélni.”

Visszatérve a comrati kofaasszonyhoz, aki kitűnően megértette az én török beszédemet, kérdéssorozatom után maga is kíváncsiskodni kezdett, elvégre a hátizsákos utazó nem mindennapos látvány errefelé.

A bazárbeli színes forgatagot már lekéstem, ezért jobbnak láttam odébbállni. Az utcán, közvetlenül a Sf. Ioan templom környékén még találkoztam kitartó árusokkal, akik a vásárlóközönség hiánya ellenére is megpróbáltak túladni termékeiken. A hal-, a kenyér-, napraforgómag-, zöldség-, ruha- és csecsebecse-árusokon átvergődve egy gyümölcsárus taligája előtt állapodtam meg és almát vásároltam. Finom, leves és ízletes gyümölcsöt. A comrati nagy sárga templomról nem sokat mondhatok, mert épp a bejáratnál úgy rámjött a vizelhetnék, hogy inkább visszakoztam, mielőtt még elkövetek valami szentségtörést. Annyit azért még megfigyeltem, hogy a bejárati ajtóra ráfestették az egész végítéletet és feltámadást. Legalul a bűnösök sültek ropogósra, pirultak a nyárson és főttek a bográcsban. Gondolom, ezt azért festették fel az ajtóra, hogy az azon belépő eleve tisztában legyen az odabent rá váró élvezetekkel.

Én választottam: se a feltámadásból, se a kénköves fürdőből nem kérek. Inkább a mostani földi életemre öszpontosítok... A templom környékén annyi volt az ember, hogy sehol se tudtam diszkréten megkönnyebbülni. Nem maradt más hátra mint bemenekülni egy kisvendéglőbe, ahol fiatalok unatkoztak az egyik sarokban, tőlük kérdeztem meg, hogy hol a W.C. Azonban hiába nyomtam le a kilincset, az ajtó zárva volt. Nosza, gyorsan elő a kulcsot, de amíg a pincérnő előkotorászta, majdnem késő lett. Kezemmel a kulccsal szaladtam az ajtóhoz, de alig-alig tudtam kinyitni, majdnem beletörtem a kulcsot a zárba. A megpróbáltatások még nem értek véget, mert ahogy feltéptem az ajtót és helyezkedtem volna, álmélkodva vettem észre, hogy mellékhelyiség helyett egy egy falakkal körülvett udvarra nyitottam be (ki?). Az udvar végében viszont, 3 bódé közül már könnyű volt kiválogatni a nekem megfelelőt, a pottyantós vécét. Épp az utolsó percben...

A comrati múzeumban (1)

Comratban sok érdekességet, tanulmányozásra érdemes dolgot nem láttam. A régi házak mind eltűntek, helyükbe a kommunista divat szerint igénytelen és semmitmondó épületeket emeltek vaskapukkal, akár csak mifelénk. Megjelentek az újgazdagok ízléstelen, giccses építményei és a csiricsáré üzletek. A gagauzok még ott tartanak, mint mi a kilencvenes években. A látvány pedig teljesen elvette a kedvemet a városnézéstől, és úgy menekültem be a múzeum épületébe,mint sivatagjáró az oázisba.

A comrati múzeum igen gazdag anyaggal várja az érdeklődőket, ennek ellenére csak egyedüli látogató voltam az épületben. A meglepően olcsó belépő megváltása után lepengettem a fényképezési díjat, majd végre szemügyre vehettem a néprajzi tárlatot. És amit már régóta sejtettem, az bebizonyosodott: nemcsak a régi mesterségek munkaeszközei, a háztartási eszközök, a szobaberendezés, de még a népviselet és a különféle szőttesek is meglepő hasonlóságot mutattak a miénkkel. Két darab, egy áttört terítő és egy ágyterítő teljesen azonosnak bizonyultak. A comrati múzeumban felfedezett egyező motívumok láttán nehezen hiszem el, hogy a gagauzok tőlünk másoltak volna, vagy pedig mi tőlük az oszmánok idejében. Hol és mikor tehettük volna? Hiszen amíg mi a hegyek közé gubóztunk, a gagauzok évszázadokig lapultak a Tulcea-Galac-Duna Delta alkotta háromszögben. Az egykori találkozó jóval hamarabb következhetett be...

A comrati múzeumban (2)

Akárhogy is történt a dolog, a kékre-zöldre festett házakra, kapukra, bútorokra, otthoni szőttesekre nem úgy tekintettem, mint a turista vagy az egyszerű érdeklődő. Egy belső hang azt súgta nekem, hogy a gagauz népművészeti munkák hozzánk igen közel állnak, a tárlatot a sógor vagy a rokonlátogató unokaöcs szemével nézhettem. Aki meg nem hiszi, járjon utána személyesen. Gagauzia amúgy is csak ehelyt van, egy macskaugrásnyira...

Hátizsákommal, terepszínű izoliremmel, a frissen lenyúzott borjúbőrszínű csergémmel és hálózsákommal, no meg a nyakamba akasztott térképtáskámmal nagy feltűnést keltettem mindenütt, amerre elhaladtam. A járókelők közül többen odajöttek hozzám és megkérdezték, amerikai vagyok-e. Nevetve tagadtam amerikaiságomat, s hiába bizonygattam, hogy a jenkik nem utaznak gyalogszerrel, hátukon cipelve a konzerveiket, a kíváncsiak úgy néztek rám, mint valami hitetlen tamások. Voltak, akik egyenesen azzal jöttek hozzám, hogy adjak nekik egy dollárt. Nem adtam, mert nem adhattam, de a fickók azért egy csöppet sem haragudtak. Sajnáltam őket, hiszen ha adok nekik, azzal saját létemet veszélyeztettem volna, ráadásul még semmilyen érdekes anyagot nem gyűjtöttem. Első tehát az utazás...

(Folytatom)

A comrati múzeumban (3)