Testvérkeresőben a gagauzok földjén (14)

Besalmai tekergések

Pomána a temetőben - Kara Cioban sírjánál - Tulipános kapu - Falunézés -Vendégségben - Pohárköszöntők

Comratból Vulcăneşti felé haladva egyszer már megpillantottam a besalmai letérőt jelző táblát, s akkor nagyon furcsáltam, hogy egy falut öt almának hivnak (bes - öt, elma, alma - alma).

Később megtudtam, hogy tévedtem, mert nem az almákról, inkább a környező 5 dombról nevezték el falut. A dombok ugyancsak a legnagyobb jóindulattal nevezhetők domboknak, de itt, a síkvidéken, a „nagy laposon” egy kis kidudorodás már komoly dombnak számít.

Az eltérőig busszal mentem, onnan gyalog folytattam az utat egészen a faluvégi temetőig, amely kékre festett keresztjeivel és színes sírjaival annyira megtetszett, hogy azonnal be is tértem egy kis terepszemlére. Nem annyira a sírok vonzottak, mint inkább a kékre festett asztalok és padok. Mit keresnek ezek itt? Vajjon mi célt szolgálnak?




Nézelődtem és fényképeztem, míg hozzám nem lépett két férfi egy flaskó borral és egy pohárral. Töltöttek maguknak és megitták, s s ekként bemutatván, hogy sem a bor, sem a pohár nem mérgezett nekem is töltöttek. Ezután odahívtak egy dúsan terített asztalhoz, ahol egy gagauz család a halottját siratta, és barátkozni kezdtünk. A családfőt Petr Kapaklinak hívták, aki kissé félszegen simogatta a szakállát és mentegetőzni kezdett: ne nézzem mohamedánnak őt, csupán a halott miatt van szakálla, mert amíg a gyászidő le nem telik, nem szabad borotválkoznia. Asszonynép is volt a siratók között, és ahogy leültem, elémbe tettek egy csomó ételt, hogy én is falatozzam a halott emlékezetére. Először főtt tojást ettem, aztán juhhsajttal töltött csipős lepényt (blime), majd sült hús következett, fehér kenyér, kalácskenyér, nagyon finom lekváros palacsinta (gözleme-placinta). A borral sem fukarkodtak, majdnem minden fogásnál töltöttek. Az ebédet piláffal fejeztem be, ezt a rózsaszínű, világoszöld árnyalatú, hihetetlenül izletes édességet maga a családfő készítette. A rózsavízzel, mézzel, mazsolával és pisztáciával egy csöppet sem takarékoskodott (sekerli pilaf).

Pománával a rögtönzött asztalon

Az ételt kézzel és egy alumíniumvillával ettem, amit meg se töröltem az előttem falatozó ember után. Úgy falatoztam, mint aki luxusétteremben ül. Az igazság az,hogy a legfinomabb ételeket mindig az ún. „fejlődő országokban”, a szegény ember fazakában kell keresni. A közös tálból mártott étel, vagy egy anyóka szívből adott kenyere felülmúlhatatlan.

Gyermekkoromban apám Csapón volt állatorvos a kollektív gazdaságban, én pedig minden nyáron ott vakációztam. A lovakat nagyon szerettem és idővel jó barátságba kerültem minden fuvarossal, akik el-elvittek magukkal szénázni, ide-oda mezei munkára. Határtalan volt az örömöm, ha tarthattam a gyeplőt, suhinthattam az ostorral és őrizhettem a lovakat. A egyik lovász, bizonyos Traian - úgy szerettem, mintha a fia lettem volna - mindig megosztotta velem az otthonról csomagolt elemózsiáját. A zsíros újságpapírról fogyasztott olvadt szalonna, túró, hagyma, kerti paradicsom, házi kenyér íze örökké a számban marad, amíg élek. Mert Traian adta, aki egy kérges kezű, borostás, könyvet alig látott, mocskos és izzadt parasztember volt, aki a lovak faránál kelt és feküdt. De arany szíve volt, nem nézte, hogy én ungur vagyok és az apám meg domnu doctor.

Ahogy befejeztem a pománát a temetőben, az asszonyok a maradék ételt mind felcsomagolták nekem és még egy tiszta új zoknit is adtak. Hogy miért vittek új zoknit a temetőbe, ma se értem. Az ember nem járkál csak úgy új zoknikkal a zsebében...

Dimitri Kara Cioban sírja

Ezalatt elfutottam Dimitri Kara Cioban (1933-1986) sírjához, a temető túlsó felébe, hogy tiszteletemet tegyem Besalma nagy szülöttjénél. A sírt könnyű volt megtalálni, mert a sírkövek tetejéről két szobor már messziről mutatta az utat. Besalmát ez az ember tette híressé és munkásságával ő hívta fel a világ figyelmét a gagauz népművészetre és hagyományokra.

Dimitri Kara Cioban (Fekete Pásztor) egész életében szolgálta nemzete ügyét és mint tanárember, műkedvelő festő, szobrász, író, költő és néprajzos, egész életében azon munkálodott, hogy a saját alapítású múzeumába összegyűjtsön minden tárgyi emléket a gagauzokról. Erre áldozta a vagyonát, az idejét és még az életét is.

A faluba a Kapakli családdal vonultam be, előbb gyalogosan, végül buszal, mert utolért egy falubeli és az egyenesen a múzeum elé szállított, ahol Kara Cioban lánya, Ljudmilla Kara Cioban Marinova, a múzeum igazgatója fogadott. Vaszilij biztosan telefonált neki, hogy érkezem. Az igazgatónő sürgős elfoglaltságai miatt nem ért rá velem foglalkozni, idejéből csak annyira futotta, hogy sebtében bevásárolt, egy öregember gondjaira bízott, és már futott is Comratba, valamilyen konferenciára.

Az öregember, Ivan Nyikolajevics és háza népe szeretettel fogadott és legelőször azzal kezdtük az ismerkedést, hogy autóval elmentünk falunézni. Ahol valami érdekeset láttam, régi házat, faldíszítést, szekeret vagy tulipános kaput, ott megállt, én kiugrottam és fényképezni kezdtem. A sok tulipános kapu láttán eszembe jutott, hogy a gagauzok is épp olyan keresztények, mint mi, régi türk kultúrájukat nem tudják levetkezni.

Ládákon, szőtteseken, ruhákon, kapukon és könyveken mindenütt ott virul a tulipán. Igaz, hogy amit én láttam, az vaskapu volt, de ez már keveset számított. Régebb talán volt fa, nemez is, de ezen a fában szegény vidéken, ahogy megjelentek a modern építőanyagok, azonnal modern módra kezdtek építkezni. Vashoz, betonhoz, bádoghoz még mindig könnyebben hozzájutottak, mint épületfához.

Ahol kevés a tüzifa

Besalma faluban is sok kék-zöld házat figyeltem meg, s a házak előtt, az udvarokon a nők mindenféle ágakat, ciréket vagdaltak, szecskáltak. A tűzifa itt drága kincs, helyette ággal, cirével, náddal és kóréval kell beérni. Elmentünk a falu régi szélmalmához is, amely eléggé romos állapotban leledzett, de egy kis odafigyeléssel talán kipofozható lenne. Nem is az elhanyagolt, romladozó szélmalom látványa, mint inkább a környéken hánykódó sok szemét idegesített. Ameddig a szem ellátott, szemét borította a mezőt, mindenfelé nejlont fújt-sodort a szél. A besötétedés meggátolta a további keresgélést, ezért elmentünk a falusi bárba sört inni. Velünk tartott a házigazda unokája, egy 3 éves kisgyerek, aki ahogy meglátta a bár ajtaját, rögtön elkezdett kóláért toporzékolni. Milyen kár, hogy már ebbe a faluba is betört a kóla, a chips, meg a többi amerikai marhaság. A bárból aztán nemsokára hazamentünk, mert otthon várt a család és a terített asztal. A házigazda a mellén szelte a kenyeret és mindenkinek adott egy nagy karéjjal. Ezután bort töltött egy pohárba, elmondott egy pohárköszöntőt és kiiita a poharat. Ugyanezt a poharat újra megtöltötte és ahogy az asztalszomszédja megitta a bort, következtek a többiek. Mindenki ugyanabból a pohárból ivott. Furcsa szokás, de nem bolond szokás.

Eredete valószínűleg még azokban az időkben gyökerezik, amikor szokás volt méreggel megszabadulni a nemkívánatos látogatóktól. Ezért a vendéglátó, hogy az asztalnál ülőket megnyugtassa, először magának töltött és bemutatta, hogy sem az ital, sem a pohár nem mérgezett. Nyugaton is volt ilyen szokás a királyi udvaroknál, ott egy főétekkóstoló próbálta ki legelőször az ételt és az italt, ettől függetlenül az edények vagy az evőeszközök mérgezettek lehettek. Védekezésül kitalálták az ezüstedényeket, mert az a mérget kimutatja, ugyanis megfeketedik.

A keresztény gagauzok a nem mohamedán népekhez hasonlóan igen szeretnek inni. Se pap, se próféta nem tiltja nekik az ivást. Bolondok is lennének, hogy absztinensek maradjanak, amikor hazájuk az egyik legjobb bortermelő országban fekszik és itt készítik a legjobb konyakokat. Ezért az italnak - főleg a bornak - igen nagy szerepe van az étkezések során, a borospalackok vagy a sörösüvegek valósággal elmaradhatatlan kellékei a terítéknek.

Habár Moldáviában igen jó a sör, vagy az orosz-ukrán szomszédságnak hála nagy kultúrája van a konyaknak és a vodkának, a gagauzok többbnyire borosak. A poharazással együtt jár a pohárköszöntő is. Nagy sértés csak úgy fudrimódra, itkányos ember szokása szerint bekapni az italt. A pohárköszöntővel egyrészt megtiszteljük a házigazdát és az asztaltársaság többi tagját, másrészt kifejezzük köszönetünket, nagyrabecsülésünket a vendégeskedésért.

Íme, néhány moldáviai köszöntő:

- Száz évig élj!
- Igyunk a gagauz -magyar barátságra!
- Igyunk a holtakra és az élőkre!
- Igyunk a családra!
- Igyunk az előttünk élő,a mostan élő és az ezután születendő emberekre!
- Igyunk a békére, barátságra és az egyetértésre!
- Három Isten - három ital. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten nevében! Háromszor fenékig!

Vendégségben

Vacsorára sült halat, savanyú paradicsomot, savanyúkáposztával töltött paprikát, kétféle kenyeret, sajtot, hagymatokányt és megykompótot fogyasztottunk. A hagymatokányos edény az asztalfőn foglalt helyet és mi nagyokat mártottunk belőle. A háziasszony frissen mosott, frissen vasalt kiskendőt terített a térdemre, hogy legyen amivel a kezem és a szám megtöröljem. Jó háziszappan szaga volt a kendőnek, mint a nagyanyám házában. Az edényzörgésre-csörömpölésre és főleg a jó illatokra megérkezett a macska és nem sokkal azután a kutya. Az előbbit piszi-piszi-vel, a kutyát a nálunk megszokott ksz-ksz helyett kcs-kcs-vel csalogatták közelebb. Erre én is megszólaltam és elmondtam, hogy nálunk a piszi -piszi, psz- psz, és a kcs -kcs, ksz-ksz. Házigazdám csodálkozott, hogy mennyire hasonlit. Még a gagauz kutya és a macska is megértették.

Éjszakára a szomszéd sok szobás házában kaptam szállást, itt szokták elszállásolni a faluba érkező külföldi kutatókat, s mint ahogy Ivan, a házra vigyázó nagyobbik fiú elmondta, bizony sok japán, kazah és török éjszakázott már náluk.

A bejáratnál a cipőt le kellett vetnem és ahogy beléptem, egy szép tiszta, bútorokkal gazdagon berendezett házban találtam magam. A sok jövés-menéstől, cipekedéstől úgy elfáradtam, hogy Ivannal, annak öccsével Alekxijjel már nem tudtam beszélgetni. A puha vetett ágyba valósággal belezuhantam.

(Folytatom)