Testvérkeresőben a gagauzok földjén (20)

Hazafelé

Nincs vonat - Le a határra - Csencselők - Nem jó románnak lenni - Vissza az alaptáborba

Cahul városában megismétlődött a Ceadîr-Lunga-i eset: minden, északra induló autóbuszt és vonatot lekéstem, de nem a magam hibájából, inkább a túl gyér menetrendnek köszönhetően. A napi 2-3 járatot egyáltalán nem volt nehéz lekésni. Csupán két út maradt nyitva előttem: vagy visszamegyek Vulcăneşti-be, vagy lemegyek a moldáv-román határra, vagyis hazaindulok. Hosszas tépelődés után, és mert Cahulban egyáltalán nem tetszett a városi életmód, ami a szabadban történő alvásomat veszélyeztette, a hazafelé vezető út mellett döntöttem. Jegyzeteim és fényképeim gyarapodtával egyre jobban kezdtem aggódni - nem a saját testi épségem, hanem a gyűjteményem épsége miatt.

Ha elázik a naplóm, elveszik vagy ellopják a felszerelésemet, a könyveimet, kitörlik a képeimet, akkor hiába tettem meg az országos utat, hiába kínlódtam heteken át. Ezért úgy határoztam, nem hívom ki tovább magam ellen a sorsot ebben a posztkommunista országban, ahol minden megtörténhet, inkább hazamenekítem, amit lehet.

Háromnyelvű felirat Gagauziában

Cahulból a határra egy tömött busszal utaztam, amely tele volt hazafelé tartó iskolással és munkással. A nagy gyúródás ellenére is leülhettem, mert az iskolások voltak olyan jók, és egy helyet felszabadítottak. Az átkelőnél várakozó hosszú autósort hiába jártam végig, mert senki se akart befogadni maga mellé. A nagy többség a csomagok és csempészáruk miatt, mások csak közönyösségből. S ahogy jobban megnéztem az autók rendszámtábláit, a járművek mind a környékről voltak. A “bisnicárok”, az ügyeskedő csencselők egész nap mást se csináltak, mint hordták az árut és az utast át Galacra és vissza. Otthon jól bevásároltak és természetesen minden fordulónál csurrant-cseppent valami a határőrök, vámosok és katonák markába. Azok meg szemet hunytak, ha netalán árufölösleg vagy valami apró szabálytalanság adta elő magát. A helybéliek útlevele a sok pecséttől gondolom eddig már úgy néz ki, mint egy bélyegekkel megspékelt album.

A torlódást egyébként a határzár és a váltás késése okozta, mert a jól ismert balkáni szokás szerint minden csigalassúsággal történt. Még a gyors helyzet- és országváltoztatáshoz szokott csencselők is várakozni kényszerültek. A bekérezkedés sikertelenségén felbuzdulva, gyalog vágtam neki a határnak, de útlevelemet látva visszaparancsoltak. Úgy látszik, nincs valami jó hire a piros útlevélnek.

Hiába adták meg sokuknak a románok a második állampolgárságot, hiába biztosítottak számukra zöld utat a Nyugat felé, a moldávok ettől egy cseppet sem hatódtak meg.

Hiába bizonygattam a határőröknek, hogy én nem vagyok román, hiába szedtem elő a magyarigazolványomat, továbbra is azzal a szemükkel néztek amelyikkel a dühös kutyát szokták. Úgy vélem azért, mert nem adtam baksist nekik. Még rám is parancsoltak, hogy kérezzek fel egy autóra. Hát hogyan - kérdem én -, ha senki se akar felvenni?

Kilátástalan helyzetemből egy piros dubából integető cigány segített ki, aki barátságosan hívott, üljek be hozzájuk. Egy lipovánnal kettesben unatkoztak éppen a vezetőfülkében és már egy órája várakoztak. Beszélgetni kezdtünk és a cigány elmondta, hogy ő régiségkereskedő és egy pianinóval igyekezne hazafelé, ha hagynák.

Közben megnyílt a határ, és hiába voltunk elsők a sorompónál, a moldávok egymás után engedték el a helybélieket, csak minket hagytak rostokolni és penészedni kerek öt órán át.

Öt óra hosszat volt időnk beszélgetni és ismerkedni, s a végén a cigányban egy rendes embert ismertem meg, aki nem csak világlátott volt, de a legfontosabb, hogy nem utálta a magyarokat. Jól összebarátkoztunk és így tiszteltük egymást.

Moldáv nosztalgia

Amikor a moldáv határőr megunta, hogy ott rohadunk, fellélegezve robogtunk hazafelé, csakhogy a románok beleakadtak a pianinóba, és se pénzért, se szép szóért nem akartak átengedni. A cigánynak nem maradt más választása, mint visszamenni és megvárni a határváltást. Én szép csendesen elbúcsúztam tőlük és még a fuvardíjként előre kifizettett 20 lejt is otthagytam, mert nem rajtuk múlt, hogy nem vihettek el Galacra.

A román határőrök közt nagy feltűnést keltettem felszerelésemmel és agyonpecsételt útlevelemmel, többen odajöttek kíváncsiskodni és bámulni, hogy március közepén már szandálban járok. Az egyik barátságos tiszt nagyra értékelte az utazásaimat és autót kerített számomra, amely bevitt Galacra. A galaci állomáson kissé unalmasan és főleg fagyoskodva telt az idő reggelig, mert az utolsó bukaresti vonatot lekéstem. Egy széken próbáltam pihenni, nem sok eredménnyel, csak a vonatban tudtam annyira felmelegedni, hogy aludni is tudjak.

Bátyám cégéhez, bukaresti alaptáboromba már gyerekjáték volt eljutnom, s fáradtan ugyan, de azzal az érzéssel léptem be az ajtón, mint aki hazaérkezett. Gyors fürdő, ruhacsere és rendes ebéd után nem telt bele két óra, és mintha kicseréltek volna. Az asztalon kiterített térképen már azt magyaráztam Bobnak, hogy legközelebb hová fogok menni...

Mindenféle művirágok

(Vége)