Girbe-gurba utak országa (1)

Újra úton

(Csontváry bűvöletében Bosznia–Hercegovinában)



A volt Jugoszlávia egykori tagállamaira, köztük Bosznia–Hercegovinára az utóbbi időben nem igazán voltak kíváncsiak az emberek, azt is mondhatni, hogy a délszláv államocskák inkább azt érdeklik igazán, aki személyesen már járt ott. A köztudatban ugyanakkor Bosznia–Hercegovina sajnálatosan még mindig puskaporos hordóként él, amely bármely pillanatban robbanással fenyeget. Emiatt sokan idegenkednek attól, hogy felkeressék ezt az országot, vagy hogy bosnyákokkal barátkozzanak. Fájdalom, de nem tudják, hogy mit veszítenek. Hiszen bennünket, magyarokat amúgy is erős kulturális és történelmi szálak kötnek össze Bosznia–Hercegovinával, s ezt a tényt a bosnyákok sem tagadják, sőt elismerik.


Tömörkény István boszniai írásainak hatására régóta munkált bennem a gondolat, hogy egyszer felkeressem a girbe-gurba utak és az égig érő hegyek országát, hogy a magyarság nyomait kutassam és megkeressem azokat a szálakat, melyek összekötnek bennünket a bosnyákokkal.


A berlini kongresszus 1878. június 28-án köztudomásúlag megbízást adott az osztrák-magyar monarchiának Bosznia és Hercegovina megszállására, kereskedelmi útjai védelmére, sőt jogot biztosított helyőrségek állomásoztatására is a török területeken. Az utazás fő céljait jelentő Mostart és Jajcét sikerült alaposabban bejárnunk. Pontosan azt a vidéket, ahol Csontváry Kosztka Tivadar híres képeit festette a mostari hídról és a jajcei vízesésről. Írásom nem egyéb, mint egy szerény markolásnyi a nagy kincsesládából. Itt szeretnék köszönetet mondani Csutak Attilának és Felszegi Lórántnak amiért az utazás alatt segítettek és tanácsaikkal elláttak.



Három ember egy autóban


A történet hihetetlenül felgyorsított forgatókönyv szerint kezdődött. Éppen grúziai expedíciómról tértem haza 2007-ben, amikor összetalálkoztam Csutak Attila világjáró barátommal és pár perces élménybeszámoló, kölcsönös tapasztalatcsere után előkerült mindkettőnk egyik régóta dédelgetett álma, miszerint elmegyünk Bosznia- Hercegovinába. Nem sokat teketóriáztunk, egymás szemébe néztünk, egymás kezébe csaptunk s még aznap nekifogtunk, hogy előteremtsük az útravalót és a tábori felszerelést. 

Az a bizonyos autó, amiben hárman utaztunk

Szeretem a határozott embereket, mint amilyen Csuti, hiszen azzal, aki tudja, mit akar, világosan látja a céljait és vannak elképzelései, jó dolog ám társulni. Egy nappal a start előtt kétfős csapatunk hirtelen kiegészült Csuti régi barátjával és harcostársával, Felszegi Lóránttal, aki egy tábori konyhafelszereléssel, sátorral, némi készpénzzel és sofőrtudományával pótolt be a közös kalandba.


Így a “három ember egy csónakban” című közismert történet némileg módosult, azáltal, hogy csónak helyett Csuti autójába szálltunk be, s míg Csuti a kapitányi, Felszegi a matróz szerepét kapta, jómagam tolmácsként, tábori szakácsként és navigátorként a kormányosi tisztségnek próbáltam megfelelni.


Szerbia, a döcögtetős utak hazája


Romániát Zsombolyánál elhagyva keltünk át Szerbiába, csupa magyaros nevű települések közt bólyázva. Jó érzés volt látni a magyar feliratú helységnévtáblákat, ráadásul Újvidék felé, különösen egy Zabalj nevű falu keltett közderültséget.


Ellenben az utak szörnyen ramaty állapotban voltak, úgy tűnt, mintha valaki összegyűjtötte volna valamennyi rossz, hogy aztán ömlesztve tálalja a szerencsétlen autósoknak. De lehet, hogy ezek az utak még gyalog is ráznak...


Újvidéken egy különös geológiai aktivitás tanúi lehettünk, ugyanis az aszfalt több kilométeren át felgyűrődött és annyira rázott, hogy azt hittük, sosem ér véget. De meglehet, hogy az útkaparók szándékosan gyűrték fel az utat, ezúttal a fekvőrendőröket kívánták megspórolni.


Szerbia már eltörölte a vízumkötelezettséget, ma bárki szabadon utazhat errefelé, de azért az utakon javíthatnának. Vagy talán a szerb autójavítókon keresztül akarják felvasalni a kiesett vízumpénzeket?

Rác hatások a a magyar konyhában


Útközben rengeteg kukorica-, napraforgó- és paprikaültetvényt láttunk, ez utóbbiról eszembe jutott a konyhaművészet, s azok az ételek, melyeket ma rác módra készítünk. A török elől menekülő rácok, akik Magyarországon és főként a Duna kanyarban leltek új hazára, elsőkként honosították meg e vidéken a paprika- és paradicsomtermesztést. Mivelhogy jó kertészek és még jobb kereskedők voltak, a paprikával, hagymával és paradicsommal készített ételeket sikerült gyorsan elterjeszteniük a magyarlakta területeken. Később ezeket az ételeket, készítési módjuk miatt rácosnak, "rác módra" készülteknek nevezték, s minden esetben paprikát, hagymát és paradicsomot tartalmaztak, akár köretként vagy főételként, mint például a lecsó esetében is, amely a török djuvecs egyik továbbfejlesztett változata.


A Gyümölcshegy


Újvidékről kifelé jövet már messziről feltűnt a Fruska Gora elnevezésű hegyvidék, amit nem véletlenül mondanak “gyümölcshegynek”, mert már a rómaiak idejében hires volt szőlőtőkéiről és gyümölcsöseiről. Állítólag Pannóniában itt honosították meg először a szőlőt és innen terjedt el a többi területekre. A piros és fekete bogyókat termő kékhegyi és csókai szőlőfajtákból egészen a legutolsó délszláv háborúig a villányi borokhoz hasonló nemes nedűket szüreteltek, mígnem az amerikaiak tönkre nem bombázták e történelmi borvidéket. Az ültetvények és a pincék nagy része megsemmisült, emiatt a helybeliekneknek ezután abból kell gazdálkodniuk, ami megmaradt, ez pedig alig kicsivel több a semminél. Úgy mondják, a háború idején a hegyvidéken radarállomás és egy titkos rádióadó bázisa volt, emiatt lőtték pozdorjává a jenkik. De könnyen lehet, hogy inkább a kitűnő borvidék kiiktatása volt a cél, hogy másfajta termelők uralhassák a piacot.


A bosnyák határ felé


Amióta Szerbiába érkeztünk, az orrunkba tóduló penetráns disznószagtól sehogy sem tudtunk megszabadulni, olyan a levegő, mintha az egész ország egyetlen disznóhizlalda lenne. Ilyen büdösséget rég nem szagoltam, s nem csak a városokban és a falvakban bűzlik minden a disznótrágyától, de a lakatlan területeken is. Az utak egyre kacskaringósabbak, a döcögés mellett ez egy újabb specialitás. Mindenki úgy hajt mint az eszement, a kanyarokban versenyzők módjára előznek a kisautók és a kamionok is úgy kerülgetik egymást, hogy a frászt hozzánk ránk. Az út mentén sok a sírkő, a kereszt, a koszorú és az egyéb megemlékezés, szomorú mementói a peches vezetésnek. 


Magyar hatások a szerb konyhában

Nyársra került juh

Meglepett bennünket az utak mellé felállított reklámtáblák, cégtáblák sokasága, amelyekről magyar szavak hirdették szerbül, hogy étel-ital kapható. A csárda az csárda, és a pecsenye az pecsenye. A pecsenyénél aztán láttuk, hogy valami igen jó készülhet, mert egy vendéglőnél egészben nyársra húzott juhot láttunk a tűzön pirulni. A biztonság kedvéért föléakasztották a “kabátját” is, nehogy a gyanútlan turista azt higgye, hogy valami nagy juhászkutyust sütnek. A pecsenye mellett van más is, amit a szerbek átvettek a magyaroktól és a maguk szája íze szerint formáltak. Ilyenek: a gulás, a kifle, a kokoska, a fazan, a pereca, a paprikas, a pasulj, a kolacs, a palacsinka és hasonlók.


Táblavadászat


Egy idő után szomorúan kellett konstatálnunk, hogy a jelzőtáblák lassan, de biztosan elfogytak. A szerbek az útbaigazítást úgy látszik a nagyharangra bízták, mert Sabac után egyébbel sem foglalkoztunk, mint az autó minden ablakán kitekintve táblák után vizslattunk – még hátrafelé is. Miután a környéken található valamennyi falucskát kívül–belül megbogarásztuk, be kellett ismernünk, hogy bizony, eltévedtünk. Mivelhogy a lakosság sehogy sem akarta érteni német, angol vagy orosz dialektusunkat, csak nagy nehézségek árán akadtunk rá a Zvornik felé vezető útra.


A szerb úttábláknál azt nem szeretem, hogy majd minden esetben "rovásírással" vannak írva, ezért nagy sebességnél rendszerint csak a felirat elejét tudtam kisillabizálni. A jelek szerint itt is úgy van, mint Japánban, ahol nincsenek utcanevek, címek és a tájékozódást segítő irányjelző táblák. Elvégre teljesen fölösleges, mert a jóbarát tudja az utat, az ellenség meg hadd tévedjen el.


Falvakon át

Úgy néz ki, erre vadon nő a márvány

A szerb falvakon áthaladva eleget forgolódtam a helyemen, hogy némi érdekességet láthassak; a zöldség- és dohányültetvényeken kívül csak alig néhány régi zsindelyes házat és gazdasági épületet láttam. Ez utóbbiak esetében az alsó szinten ház vagy istálló foglalt helyet, felül pedig a gabonaneműeket és az élelmiszereket tárolták. Ha meg jött az árvíz, az élelem biztonságban volt. Patkány vagy egyéb rágcsáló is előbb be kellett nevezzen egy alpinista tanfolyamra, hogy a gabonához vagy egyéb féltett értékhez odaférhessen.


Menet közben a temetőket is szemrevételezhettem. Orosz hatásra a sírkövek – márvány valamennyi – majdnem mind ún. „tetovált" képes kövek voltak. Úgy néz ki, hogy errefelé a márvány vadon nő és olcsóbb a tormánál. És persze, a sírkőfaragó is ügyes kezű rajzoló, festőművész és gravírozó egyszemélyben.


(Folytatom)