Türk ve macar arkadaş (16)

Ivóvizes kút tulipános-szegfűs csempével Afyonban

Tizenhetedik nap - április 3, kedd

Konya - Bolvadin - Afyon - Insaniye

Eddig nem utaztam még kamionnal, ezért most a távolsági utazás különlegességszámba ment - az első 5 órában. Azután már nem volt annyira élvezetes, mert közben melegem lett, nem fértem a helyemen, a lábaim elzsibbadtak és hiába próbáltam aludni, az csak olyan nyúlálom volt. Konyától 200 kilométerre arra ébredtem, hogy hatalmas havazásba kerültünk. Az autók és teherautók megálltak, egyrészt a látási viszonyok romlása, másrészt az úton felhalmozódott hó miatt. Vannak ilyen meglepetések. A tegnap még banánt és narancsot ettem az ültetvényeken, ma meg havazik.

A kamionosoktól új nevet kaptam: FAKIR TURIST, vagyis szegény turista. Azt hiszem, ezt a nevet sokáig fogom viselni, mert a támogatók nem verekednek össze az ajtóm előtt.

Az idegen nyelvű szavak szótára szerint a fakír, kóborló, kolduló hindu szerzetes vagy bűvészmutatványokat végző indiai koldus és aszkéta. Ez a magyarázat valamiféle fogalmi dugóhoz hasonlít, mert az arab szónak semmi köze sincs a hindukhoz. Nem értem, hogy a hindu aszkéta leírására miért használnak arab szót. Talán a hindiben, a bengáliban, a tamilban stb. ne lenne erre alkalmas szó? Muszáj a fakir-t (szegény) használni? 

Egy megállónál kamionos barátaim magukkal vittek a benzinkút éttermébe és megvendégeltek. Marhahúspörköltet ettünk és salátát. Utána tea következett. Pechünkre a teherautó meghibásodott és a benzinkúttól csak nagy nehezen, lépésben araszolhattunk Konya irányába. A külvárosban találtunk egy teherautókra szakosodott szerelőműhelyt, ahol a főnök egy doktor bácsi alaposságával rakta ki a szerszámait egy tálalókocsihoz hasonló jármű tálcájára és látott neki az operációnak. Amíg a motor javítása tartott, a szerelőműhely munkásai teával és süteménnyel traktáltak, én pedig próbáltam megmelegedni egy olyan kályha mellett, amelyikben már kialudt a tűz. Hülyén hangzik, de muszáj volt, mert kint szörnyű hideg lett. Hiába burkolóztam a télikabátomba, nem ért semmit. Ráadásul a hét lyukkal díszített sapkám odalett, nem volt mit a fejemre tennem.

A javítás után elmentünk egy raktárba és lerakodtunk 3 és fél tonna cukorkát. A zötykölődés miatt több doboz kiszakadt és a cukorka szétszóródott. A kamionosok el akarták dobni, de én összesepertem. Ily módon egy nagy szatyor cukorkára tettem szert. Jó lesz majd csereberélni. Konyából a szerelőműhelyen kívül nem sokat láttam, ehelyett az igazi látnivalót és a maradandó élményt a Bolvadini fürdő jelentette. A híres fürdő egy kietlen pusztaságban található, amikor megérkeztünk, azt hittem, szellemvárosba kerültem. Az utcákon egy árva lélek sem járt, fújt a szél kegyetlenül, csak a fürdő környékén látszott némi mozgás. Sokan úgy vélik, aki nem próbálta ki a török fürdőt, az nem látta Törökországot. Mint tudjuk, a törökök a japánokhoz hasonlóan igen régi fürdőkultúrával rendelkeznek. A fürdés nem csak a tisztálkodást jelenti, hanem egy életforma részét képezi. A nyugati világ polgárai sokszor leszólják a törököket, hogy mocskosak és büdösek. Ez nem igaz. A szeldzsukok és az oszmánok, amíg évszázadok óta élvezték a hideg és melegvizes fürdők vagy a gőzfürdők áldásait, addig a művelt és keresztény Európa a saját piszkában fuldoklott. A papság a fürdést szemérmetlen és istentelen cselekedetnek minősítette, és a nemesek csak ruhában vagy lefátyolozott szobában mertek tisztálkodni, ha egyáltalán tisztálkodásnak nevezhetjük az ilyesmit. A japánok nem véletlenül nevezték barbároknak az országukra rontó mocskos, tetves, szakállas európaiakat. Ezek mellett a mohamedánok úriemberek voltak.

A fürdőbe alig 2 líra volt a belépő, de a fürdés megért tízet is. A bejáratnál elszedték minden holmimat és adtak három törülközőt, egy gumipapucsot és egy rettenetesen kopott, elnyúlt rövidnadrágot. Az útlevelemet és a pénzemet bezárták egy széfbe, én pedig mehettem a vetkőzőbe, majd a lazítószobába. Itt teázó, beszélgető férfiakat találtam, de nekem nem volt még mire lazítanom, ezért egy kis fülkében megcsináltam az első fürdőt. Volt itt műanyag kisveder, márványvályú, széket helyettesítő faveder, és miután beszappanoztam magam, a vizet a műanyag vederrel magamra locsolva megtisztálkodtam. Ezután átmentem egy hatalmas, mozaikkal és márvánnyal díszített terembe, ahol kerek medencében bugyborékolt a forró víz. Megpróbáltam beledugni a lábamat, de kis híján leforráztam magam. Ekkor értettem meg, hogy a medencébe nem lehet csak úgy szimplán fejest ugrani, először be kell melegíteni. Merthogy az úszás is egy sport. A bemelegítő csarnokban két sor csap és kővályú fogadott a hozzájuk tartozó töltögető edénnyel meg a favödrökkel. A víz két csapból folyt, egy hidegből és egy melegből. Először csak hideg vizet engedtem a kővályúba és ezzel locsoltam magam, aztán a langyos vízzel kísérleteztem, végül a forró vízre is sor került. Ennyi bemelegítés után eléggé felkészülve éreztem magam, hogy a nagy forró fazékban “megfőzzem a húst”. De így is több mint egy órába került az alámerítkezés. Előbb lassan-lassan beledugtam a lábam, aztán egy kis szoktatás után térdig, majd combig merültem, s egy nagy lélegzetvétellel nyakig beleereszkedtem. Pár perc múlva megszoktam a forróságot, és a többi úszkálóhoz hasonlóan én is tudtam manőverezni a medencében. A szomszédaim többnyire kamionosok és kereskedők. Az itt elhaladók mindig megállnak fürdeni, sőt a közeli Afiyonból is sokan kijönnek.

Amikor jól megpuhultam, elérkezett az idő a távozásra. De azelőtt még vissza kellett mennem a melegítőbe, hogy immár visszafelé haladva lehűtsem magam. Mások is voltak mellettem, akik hűtötték a testüket, elvégre nem bolondultak meg, hogy szívbajban meghaljanak. Kamionos barátaimtól elbúcsúztam, az egyiknek a plusz bársonynadrágomat, a másiknak az elemlámpámat és egy törökországi térképemet ajándékoztam. Már az utazás elején láttam, hogy a fiatalabbik igencsak nézegeti az elem nélküli lámpámat és a térképemet is szeretné elkunyerálni, csak nem tudja, miként kezdjen neki. Most boldoggá tettem ezekkel az apróságokkal.

Útitársaim még maradtak, várták az extra szolgáltatásokat, mint a borotválást és a masszázst. Gyalog távoztam az elhagyatott fürdővárosból. Olyan csend volt, hogy az már félelmetes. Csak a szél fújt. Nagyon felfrissültem a fürdőtől, mintha újjászülettem volna. Még a fájós lábam is meggyógyult. Alig egy óra gyaloglás után felvett egy kamionos és bevitt Afiyonba. A térkép szerint itt vonatállomásnak kell lennie. Ideje már, hogy kipróbáljam a vonatos utazást is. Törökországnak rendkívül gyér a vasúthálózata, de ez nem jelenti azt, hogy rossz is. Világjáró barátaim jónak és olcsónak találták a vonatozást. Most én is véleményt alkothatok. A városban könnyű volt eligazodni, a járókelők is készségesen segítettek. Csupán a vonatállomás volt a város másik végén. Útközben teljesült egy pár nappal ezelőtti kívánságom: sült csirkét ehettem. Igaz, hogy csak egy felet, de 2 dollárért nem lehetett többet. A grilles ember kenyeret, paradicsomot és hagymát is adott. A sült csirke úgy olvadt belém, mint a vaj. A sok hitvány konzerv után a hasamon kívül talán a csontjaim is szívták magukba az ételt. A hotelben terpeszkedő turisták nem esznek ilyen finomat. A csirkés bódé 24 órán át nyitva tartott, a fickó non stop sütötte a csirkéket, gondolom vásárló is akadt bőven.

Késő este lett, mire az állomásra eljutottam. Ami mellesleg nagyon modern volt. Posta, étterem, mecset, üzletek, minden az utasok kényelmét szolgálta. Az információs fülkében tudtak angolul és németül, ráadásul a telefonom akkuját is feltölthettem. Egész sor üveges kisszekrény volt ott a falra szerelve, az emberek bedugták a töltőt, majd becsukták a szekrénykék ajtaját, hogy az időközben érkező hívások ne zavarják a többi utast. Ekkor vásároltam egy jegyet a legelső személyvonatra, Insaniyebe, ahol egy római várost szerettem volna felkeresni. Hihetetlenül olcsó volt a jegy, alig 1,75 lírát fizettem, és több mint egy órát utazhattam kényelmes és tiszta szerelvénnyel. Aludni is tudtam, amíg fel nem költöttek az útitársaim.

A leszállásnál ért igazán nagy meglepetés, mert egy aprócska állomásépületen kívül egyéb semmi sem volt a környéken. Azt már megtanulhattam volna, hogy ebben az országban az állomások rendszerint a város végén, vagy a pusztában épülnek. A vonatról csak én szálltam le, az állomásfőnök eleget csodálkozott rajtam, mit keresek itt, mert eddig még egyetlen turista se dugta ide az orrát. Mondtam neki, hogy én nem egyszerű turista vagyok, hanem egyenesen fakir turist. Rövid eszmecsere után volt olyan rendes az állomásfőnök úr, megengedte, hogy a váróteremben aludjak.

Egészen rendes kis helyiség volt, a fal mellett padokkal, a szoba közepén egy hideg kályhával. Nem volt ugyan hideg a teremben, de azért jól begubóztam a hálózsákomba és a földön a kályha mellett pihentem le. Éjjel bejött egy alak, felköltött és barátkozni kezdett, de nem törődtem vele, egyszerűen hátat fordítottam neki és aludtam tovább. Egyszer csak arra ébredtem, hogy ég a lábam. Hát az idióta, nem begyújtott a kályhába! Gyorsan tovább húzódtam, egész ki a falig és visszaaludtam. Egy darabig rendben volt minden, de egy kis idő múlva megint arra ébredtem, hogy immár a hátam ég, és ömlik a víz rólam. Olyan pokoli meleg volt a szobában, amilyent nálunk decemberben a legnagyobb hidegek idején szokás gerjeszteni. Nem tudom milyen fát rakhatott a tűzre, de a kályha oldala izzott.

(Vége következik)