Girbe-gurba utak országa (7)

Vízikerék hajtotta nyárs

A jablanicai vendégfogadóban

Konjicot elhagyva egy ideig a táj szépségeiben gyönyörködtünk, majd egy útmenti vendégfogadóban horgonyoztunk le, mert megláttuk, hogy egyszerre 9 bárányt sütöttek nyárson a határnál már megismert vízimalmos eljárással. Emellett már nem lehetett behunyt szemmel és szó nélkül elmenni, főleg, hogy az étterem belső szobái és kerthelyisége is tömve volt vendégekkel.

Az angolul igen jól beszélő pincér gyorsan helyet szorított nekünk egy asztalnál és mi letelepedtünk egy szerb család mellé. Amíg a pincér felrakta a szettet, körbeácsingóztuk a lapátos nyársakat, a halas medencét és a többi vendégcsalogató látványosságot. Elsősorban az asztalszomszédok tányérjaira felhalmozott hatalmas húsadagok imponáltak a leginkább és egycsapásra beindították minden elképzelhető érzékelőnket. Nemsokára meghozták a hatalmas adag sült húst a krumplikörettel, friss zöldségsalátával és a sörrel. Én még ráadásul egy fél fejet is rendeltem magamnak desszert gyanánt. (Felszolgálás közben a pincér megjegyezte, hogy a turisták közül nemigen szoktak bárányfejet rendelni...)

Útitársaim némi rosszallással figyelték ténykedésemet, és mindenféle tréfákkal ugrattak, amikor bekaptam a bárány szemét, majd nekiláttam leszedegetni a bárány fejéről a finom húscafatokat, a sült faggyút és az egyéb finomságokat. A bárányszemtől egyébként sokan irtóznak, magát a fejet is inkább eldobják nálunkfele, csak a merész gasztronómiai élmények iránt érdeklődők főzetnek belőle tárkonyos bárányfejes levest. Pedig a fej nem is olyan rémes. A bárány szeme, nyelve és agya pedig egyenesen fölséges és utolérhetetlen ízű finomság. Nem mondom, gyakorlatozni kell vele, de megéri.

A jablanicai vendégfogadóban mellesleg egy legalább 200 személyautós lakodalmas menettel hozott össze a sors, és ahogy az lenni szokott, itt is hatalmas dudaszóval vonultak el a hatalmas szalagokkal átkötött és virágokkal feldíszített autók. A megszokott rizsszemek és virágszirmok helyett cukorkákat dobáltak ki az ablakon. Aztán egy hatalmas rózsaszín limuzinon elhajtott a ifjú pár is.

Csodálatos tájakon

Csodálatos vízeséseket láttunk

Az egykori Jugoszlávia tartományai, köztük Bosznia-Hercegovina is bővelkedik természeti látnivalóban, mintha az Isten jókedvében teremtette volna ezt a vidéket. Szebbnél szebb erdők, magas hegyek, csodálatos vízesések, a Neretva völgye, a tavak és vadvizű folyók, gazdag ültetvények egymással vetélkedve próbálják meghódítani az ember szívét. Az ország valóságos turistaparadicsom. Aztán itt van a horvát tengerpart a maga szigetvilágával és egyedi varázsával. Nem véletlenül forgatták itt Gojko Miticék annak idején az indiános filmeket! Azt se tudtuk, merre kapkodjuk a fejünket, hová nézzünk, különösen Kecske volt elragadtatva a táj szépségeitől. Csuti és én már világot járt emberek voltunk, de el kellett ismernünk, hogy ami a bosnyákoké az tényleg elismerésre és egyben irigylésre méltó.

Egy bosnyák lagzi kezdete

Az étteremből degeszre tömött hassal távoztunk és az est közelségére való tekintettel azonnal szállás után néztünk. Némi keresgélés után találtunk is egy helyet az út mellett, ahol egykor házak és kertek álltak, de most letarolt pusztaság, bozót fogadott. A kitűnő aszfaltút, a gyümölcsfák és a néhai házak alapjai tudtunkra adták, hogy valaha itt jobb világot is éltek az emberek. Jó sátorhelyet találtunk és a kocsit is sikerült elbújtatni, csak egy közelben zajló lagzi hangjai gátoltak meg a lefekvésben. Én nem bírtam már elviselni a zajt, és elmentem megnézni, kik, hol és hogyan mulatnak. Alig 20 percnyi gyaloglás után a műút melletti fogadóban népes vendégsereget láttam ünnepelni, nem kis meglepetésemre ugyanazok, akik cukorkákat dobáltak Jablanicában. Az étterem udvarán aztán összebarátkoztam egy németül is tudó bosnyák fiatalemberrel, akitől engedélyt kértem, hogy fotózhassak. Ezt azonnal megkaptam, ezzel egyidőben meghívásokat is különböző asztaltársaságoktól, amelyek már jó hangulatban voltak az italtól. A meghívást visszautasítani nagy sértés lett volna, s mert a vendégek közül sokan tudtak németül, jól elbeszélgettünk. Az ételeket már elkezdte felhordani a személyzet, ezekből legnagyobb bánatomra semmit sem ehettem, mert ugyebár az embernek csak egy gyomorzsákja van. Ehelyett inkább a sörökkel vigasztalódtam. Szólt a törökös zene, az emberek táncoltak, énekeltek és jól érezték magukat, mint szokás egy jól sikerült lagzin, ahol a vendéglátó bőkezűsége nem ismer határokat.

A lagzi főszereplői

Egy mohamedán temető

Mostarhoz közeledve egyre több szétlőtt házat, gyárat és egyéb épületet láttunk. Azt hiszem, itt valakik egyenesen arra törekedtek, hogy módszeresen leromboljanak mindent. Noha a háború óta már nagyon sok év eltelt, a romok szomorúan emlékeztettek a múltra. Valaha boldog családok éltek, dolgoztak és szerették egymást errefelé, hogy aztán a háború és a nemzetek közötti ellenségeskedés mindennek véget vessen.
A törököknél nincs halottkultusz, mivel Mohamed megtiltotta a temetőkertek látogatását. Talán attól félt, hogy az emberek majd tanácsokat fognak kérni elhunyt hozzátartozóiktól. Emiatt aztán a mohamedánok temetői eléggé elhanyagoltak, a bozót felveri a sírokat, a kutyák rágnivaló csontokat tartalékolnak a kövek között és a halottak szép lassan feledésbe merülnek. Kivételt képeznek a híres emberek, a tudósok, írók, hadvezérek vagy a gazdagok türbéi, díszes síremlékei, amelyek az idő mulandóságával dacolnak az óvárosokban vagy a vallási iskolák udvarain.

Bosznia-Hercegovinában rengeteg a temető, ebbe a délszláv háború is belesegített, főleg a szerbek, akik egyszerűen népirtást rendeztek a megszállt területeken. A kivégzett szerencsétlen muszlimoknak még az sem adatott meg, hogy testüket megmossák és lepelbe csavarva temessék el.

A muszlimok turbános vagy fezes sírköveket állítanak a férfiaknak, néha a fez pirosra van festve. A nők sírköve csak egyszerű feliratos kő. Míg régebb csak arabul írtak a kövekre, manapság sok a bosnyák szöveg, de nem ritka az olyan sírkő sem, amelyen mindkét nyelven fel vannak tüntetve a halott adatai és erényei. Mindenesetre a boszniai temetők éléggé rendezettek és ápoltak voltak a törökországi elhanyagolt temetőkhöz képest, látszik, hogy itt az eltörökösödött szláv lakosság nem bír teljesen szakítani kedves halottai emlékével.

Mostar

A Bosznia-Hercegovinába látogatók számára Mostar olyan, mint Heidelberg Németországban. Aki nem látta Mostart, az nem látta Bosznia-Hercegovinát.

A város története a XV. századig nyúlik vissza, amikor is Mostarban ortodox keresztény közösség élt. Valószínűleg ők adták a város nevét a Neretva két partját összekötő függőhídról. Később a törököké lett a város, akik megerősítették a hidat és építkezni kezdtek. A mecsetek, paloták, iskolák, fürdők, bazárok és kórházak után 1566-ra elkészült a Stari Most, vagyis az Öreg Hid. Az osztrák-magyar monarchia idején Mostar fejlődésnek indult, az építkezés és a kereskedés soha nem látott méreteket öltött, talán ennek is köszönheti a város a rendkívüli módon kevert lakosságát, mert egyre többen akartak benne lakni, Mostarban mindenki jól érezte magát - egészen 1993-ig...

Amikor megérkeztünk a városba, azonnal szembetűnt a Mostar fölötti hegyen felállított hatalmas kereszt. Ott volt az a horvát légvédelmi üteg, amely 11 hónapon keresztül lőtte a várost és nagyobb pusztítást végzett, mint Szarajevó ostrománál a szerb ütegek. És ezt a helyet a horvátok - akik előszeretettel lőttek tankkal minaretekre és mecsetekre - nem röstellték a háború után egy gyönyörű kereszttel feldíszíteni.
Mostarba a legtöbb látogató a Hajruddin építész által épített Öreg Híd és a török hangulatú óváros miatt jön.
A híd 28 méter hosszú, 20 méter magasan emelkedik a folyó fölé és a világ legnagyobb sugarú kőboltíves hídja. Nemcsak a város jelképe, hanem a népek közötti barátság záloga is, mivel több ország pénzével, szakembereinek segítségével épült újra nemrég. Külön érdekesség, hogy 1994-ben magyar búvárok is segítettek a kövek kiemelésénél a folyóból. Sajnos, az eredeti köveket annyira megviselte az idő, hogy csak töredéküket használhatták fel, a híd az egykori kőbányából méretre szabott kövekből épült újra. Egy pár eredeti kő ki is van állítva Mostarban a bogumil síremlékek mellett, útban az óváros felé.

Tulajdonképpen e híres híd miatt jöttünk mi is Bosznia-Hercegovinába, ezt a hidat festette meg Csontváry Kosztka Tivadar 1903-ban. A kép címe: Tavasz Mostarban.

Csontváry festménye: Tavasz Mostarban

Az óvárosba a keresztény oldalon át érkeztünk, majd a hídon áthaladva megtekinthettük a muzulmán oldal látnivalóit: a kacskaringós utcácskákra kirakodott kereskedők, kézművesek áruit, a régiségkereskedők kincseit, a Karadjoz bég dzsámit, a városi piaco és a Koksi Mehmed pasa dzsámit.

Annyi volt a látnivaló, azt sem tudtuk, mit nézzünk, hová menjünk legelőbb. Az árusok többen tudtak németül, angolul és franciául, az alkudozást nem határolták nyelvi korlátok. Csuti igencsak sikeresen alkudott az egyik régiségkereskedőnél egy régi keleti hangszerre. Potom áron megkapta. Jómagam a könyveket bogarásztam és az ékszeres standoknál időztem.

Rengeteg turista forgolódott az óváros utcáin, ha egyet kikerültem, máris egy másikba botlottam. Az olaszok, amerikaiak, németek, japánok és franciák mellett jócskán akadtak magyarok is.

Az egyik standnál fehér vászonba öltözött, fehér sapkás, hosszú fehér szakállas, de izmos és jó kiállású szép öregember üldögélt, akit ha sikerült volna lefotózni, a kép bizonyára aranyérmet nyer egy közelebbi kiállításon. De az öreg csúnya fintort vágott, beintett Csutinak, aki fényképezni próbálta, nekem meg kivette a kezemből a handzsárt, amit pedig kíváncsian nézegettem. Ahogy elhaladtunk mellette, gonoszkodó hangon utánunk kiáltotta: Va fan culo! Vagyis: bekaphatjuk...

(Folytatjuk)