Türk ve macar arkadaş (8)

 MACAR feliratú igazolvány minden kézben Magyarfaluban...

Kilencedik nap - március 26, hetfő

Házigazdám már korán reggel elment valahová, én aludhattam tovább a földre vetett ágyban, de reggeli lustálkodásom nem tartott soká, Yilmaz hazatelefonált, hogy készüljek, mert indulunk városnézni. Utánam jött, és együtt elmentünk a saját teázójába, ahol a nagyobbik fia, Burák szorgalmatoskodott. A reggeli csak egy kis sütemény volt teával, ezt is alig tudtam bekapni, úgy siettetett városnézni. Egyébként magam is égtem a vágytól, hogy napvilágnál láthassam Magyarfalvát. A falu főutcáján találkoztam a tegnap esti emberekkel, akik még mindig ugyanott tartottak: römiztek, dominóztak, teáztak és beszélgettek. Összefutottam a községi elöljáróval is, akinek egy kis üzlete volt a közelben.

Macarköy főutcáján egymást érték az üzletek, a vendéglők, de volt posta, csendőrség, borbélyüzlet, barkácsbolt és egyéb hasznos hivatal is. Yilmaz autóval elvitt a falu temetőjébe, hogy a régi sírokat egy kicsit megvallassam. A sírokat látva furcsa érzés kerített hatalmába: a kopjaszerű faragásokkal, cirádákkal, rozettákkal díszített kövek valahogy ismerősnek tűntek. Idegen, de mégse idegen, itt vannak törökföldön, mégis van mondanivalójuk számunkra. Beszélnek hozzám és a faragásokat nézve értem a szavukat. Maga a temető olyan volt, mint bármelyik otthon, noha turbános sírköveket is láttam, a kövek mégsincsenek törökös módon a földbe ültetve, tudniillik a törökök egymással szembeállítva helyezik a sírköveket. Némely kövön rovásírásra emlékeztető jeleket fedeztem fel, s amint jobban megvizsgáltam, tényleg rovásírás a javából. Tisztán olvashatók a betűk, csak az a baj, hogy nem tudom, miféle rovásírás ez. Lehet avar, kazár, kún, úz, göktürk vagy akár kabar is. Nem tudni, milyen nyelven kell olvasni, de majd megmondják a tudósabbak. Az biztos, hogy keleti nép temetkezett ide, a köveken ott vannak a napok, csillagok, a kopjaszerű faragás pedig jelzi: akárkik is voltak, hozzánk tartoznak.

Yilmaz barátom szerint már sokan jártak itt a temetőben, kutatók és tévések egyaránt, de csak átfutottak a temetőn, a feliratokkal és a faragásokkal nem sokat törődtek. Csodálkoztam is ezen a tudományosságon, persze aki eredményeket akar elérni, annak be kell mennie a gaz, a csalán és a tüske közé, és fel kell forgatnia az egész temetőt. Egy egész napot elpepecseltem a temetőben. Yilmaz hűségesen segített felállítgatni a ledőlt sírköveket, némelyeket alig tudtuk megmozdítani. A temetőben egy türbe is árválkodott, sajna, Yilmaz nem tudta megmondani, hogy kié lehet. Egy lyukon bemásztam a síremlék belsejébe, de nem sok látnivalót találtam odabent: egy szarkofág alakú domborulat, némi kék festékmaradvány a falakon és holmi fadarabok. A türbe a „vallatás" alatt egy rovásfeliratot és egy napkorongot adott ki magából (lásd a mellékelt vázlat első két ábráját). Milyen kár, hogy nem volt nálam se nejlon, se víz, ezek birtokában könnyebben leszedhettem volna a feliratokat, ennek ellenére a másolatok kitűnőek.

A temetőből hazafelé menet találkoztunk a polgármesterrel, aki miután megtudta, hogy mi járatban vagyok, olyan jó kedvre kerekedett, hogy egyből meghívott ebédre. Pide kenyeret ettünk, sok hússal és salátával. Az ételhez - a' part - nagy halom apróra vágott petrezselyemzöldet és egy tányér citromot kaptunk. Istenesen ellaktunk. Ebéd után Yilmaz elvitt egy purcogtató motorbiciklin Güzelpinarsu (Szépforrásvize) nevű hegyi településre. Hosszasan kacskaringózó úton kapaszkodtunk egyre feljebb, hatalmas hegyek és fenyőerdők között. A motorról megpillantottam egy másik régi temetőt is, de Yilmaz nem akart megállni. Lehet, hogy elege lett a kövekből, vagy sejtette, hogy ha egyszer leszállunk sírokat gyomlálni, estig se végzünk a sillabizálással.

A hegyi faluba érve, első utunk a teázóba vezetett, ahol Yilmaz már nagyon járatos lehetett, mert a römiző férfiak örömmel üdvözölték. Teázás közben én is beszélgetésbe elegyedtem egy nagy szakállú öreggel, aki miután a magyar-török közös múlton túl voltunk, megkérdezte:

- Ha testvérek vagyunk, akkor mi a fenének kellett annyit háborúznunk?

A felelettel egy kicsit vakaróznom kellett, mert el kellett ismernem, hogy a bajt mindig mi magunk hoztuk a saját fejünkre az össze-vissza kapkodó politikával.

Lapozzunk csak vissza egy kicsit a történelemben. 1444 júniusában II. Murád szultán és Ulászló magyar király tízéves békét kötött, és míg a szultán a Koránra esküdött, addig Ulászló a Bibliára tett fogadalmat, hogy a szerződést megtartja.

Időközben a szultán lemondott, kiskorú fia javára és visszavonult birtokaira. Ezzel egyidőben a karamánok mozgolódni kezdtek, ekkor a pápa elérkezettnek látta az időt a szent háború meghirdetésére. A szegedi békét érvénytelenítette és Ulászlót felmentette a szultánnak tett esküje alól, mondván, hogy a pogánynak tett eskü nem számít. Ulászló, aki nem volt valami gerinces ember, inkább megszegte az esküjét, mintsem ellentmondjon a pápának s ezzel aláírta saját halálos ítéletét. Nem sokkal ezután a várnai csatában, 1444. november 10-én a törökök pozdorjává zúzták a keresztény sereget, maga a király is elesett, mert belovagolt a törökök közé, hogy az időközben visszatért szultánt saját kezűleg vághassa le. Ehelyett az ő fejét vágták le és tűzték kopjára a janicsárok. Egy másikra pedig az általa aláírt és megszegett szerződést tűzték.

Egy másik nagy baklövés volt Báthory Zsigmond, Báthory Gábor és II. Rákóczi György esztelen politizálása, lengyelországi hadjárata, erről így tudósít Petrityvity Horváth Kozma:

„Voltak a lengyelországi táborozásban több kártételek is: nem kedveztenek itt az özvegynek, nem az árvának, nem az Isten tiszteletére rendeltetett helyeknek, s azokban levő eszközöknek. Kikeresték abban az országban a föld gyomrából az aranyat, ezüstöt, ki a szegénységnek elrejtett kicsiny portékáját. De ami rettenetesebb volt, nem kedveztenek ott a holttesteknek, kikeresték, hányták, fosztották, sőt az elsenyvedt és porrá lett halottaknak hamvakat megrostálták, hogy ami aranyat, ezüstöt drágakövet kaphatnak közte. Megkínzatták az embereket, akiket kaphattak, hogy afféle elrejtett egyetmásra vigye a kóborló hadat" .

Ezek után nem csoda, hogy egymást érték a büntetőhadjáratok és a törökök, tatárok felprédálták Erdélyt.

Nem véletlenül írta Borsos Tamás: „Az a fejedelem, aki nem elégszik meg a saját országával, felborítja szerződéseit, megszegi esküjét, népét esztelen harcba viszi, elbukik. Az a nemesség, amely haszonlesésből egytől a máshoz pártol, a bajban füstpénzt kér, de a szerencsében elfeledkezik az ígérgetésről, elpusztul. Az a hadvezér, aki őt nem illető területeket hódoltat, ártatlanokat prédái, népeket rabol, öl előbb-utóbb, kudarcot vall. Az a társadalmi osztály, amely urai ellen, fordul, a hatalommal szembe szegül, úgy lehet még rosszabb helyzetbe kerül, mint előbb volt. És végül, az az egyén, aki sorsánál magasabbra néz, mint szabad lenne - itt nem riad vissza önmagát példának állítani, az vagyonát, fejét kockáztatja."

A baráti beszélgetés után továbbpöfögtünk egészen Yilmaz tanárnő barátainak házáig. Müzeyyen Turhan, Serin Yildirin, Müjgan Turhan, Songul Aldgöz tanárnők a hegyi falu iskolájában tanították a nebulókat, szabad idejükben együtt laktak. Az együttlakás Müjgannak és Müzeyyen-nek lehetett a legkönnyebb, mert ők testvérek voltak.

A barátkozás lassan kezdődött, de mohamedán nőkről lévén szó, ezt megértettem. Még jó, hogy nem húztak zsákot magukra. Teázás közben mindenféléről beszélgettünk, közben gránátalmát, narancsot és almát ettünk. A lányoknak kártyatrükköket, asztalkendő-hajtogatást és gyufajátékokat tanítottam, így valahogy annyira megpuhultak, hogy elő mertem venni a fényképezőgépemet. Másra nem gondoltam, már ez is elég nagy siker volt. A nyelvészkedés csak a török nyelvtörők mondogatására korlátozódott, ennyivel be kellett érnem.

Itt egy pár példa a nyelvtörőrajongóknak:

Su köse yaz kösesi, su köse kis kösesi.

Bír berber bír berbere

„Bre berber! Gel birader, biz beraber bír berber dükkani acalim demis.

Tas tas hosaf bes tas hosaf.

Miután ezzel is végeztünk, Yilmaz javaslatára a lányok utcai ruhát öltöttek és elmentünk a halétterembe. A vendégeknek egyenesen a medencékből fogták ki a halakat. A medencék teraszosan voltak kialakítva, egyikben az ivadékok, másikban a növendékek, míg a harmadikban a kifejlett, vágnivaló példányok úszkáltak, a hegyekből érkező források vizét csöveken és vályúkon keresztül juttatták a medencékbe. A vendéglőben pompás halvacsorát ettünk Yilmaz számlájára, majd lencsevégre kaptam Yildirin tanárnőt, aki a yürük törzsből származott. De ő már nem volt nomád, a szülei is rég letelepedtek és modern körülmények között nőttek fel.

Vacsora közben olvastam az újságban, hogy a török állam örmény segítséggel 1,5 millió dolláros alapot hozott össze az Akdamar szigeten található örmény templom feljavítására. A tavaly szeptemberben jártam ott, akkor már javában dolgoztak a restaurátorok, olyannyira, hogy a sok géptől, szerszámtól se mozogni, se fotózni nem lehetett. Örvendetes hír, hogy a törökök is észbe kaptak és kezdik javítgatni a műemlékeket. Elvégre azért jönnek ide a turisták, hogy a pénzükért kapjanak valamit cserébe.

Estefelé elkezdett esni az eső, amely kisvártatva átment havas esőbe és óriási jégviharban teljesedett ki. A mogyorónyi jegek elől a vendéglő belső szobájába menekültünk, hogy a fejünket a jegekkel való agyonveretéstől mentesítsük. Amíg a vihar dühöngött, teázgattunk, mígnem Yilmaz elérkezettnek látta az időt és kiadta a jelszót az indulásra. Ekkor tanultam egy mondást:

Bír cay icelim, sonra gidelim, vagyis: még egy teát megiszunk és aztán megyünk.

A bokáig érő jégben kissé nehéz volt manőverezni a motorbiciklivel, de aztán lassan elfogyott az útról a jég, csak a hidege maradt. Ezt a csontjainkban levittük a faluba, ahol mit sem tudtak a jégesőről. Alighogy megérkeztünk, egy vendégség kellős közepébe cseppentünk, ugyanis távollétünkben megérkeztek barátom feleségének a rokonai. Az egyik rokon némettanár volt, akivel annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy még a földre vetett asztalnál se tudtunk egymásnak békét hagyni. Házigazdám megszólított, hogy a török ember evés közben nem beszél. Mintha nagyapámat hallottam volna. Milyen érdekes, hogy a törököknél is van ilyen mondás.

A vacsorát a szokásos kerek tálcáról törökülésben fogyasztottuk el. Mindenki azt vett el onnan, amit kívánt. Volt lencseleves, yufka kenyér, többféle olajbogyó, sajt, vaj, sütemény, birsalmalekvár, fuszulykásétel, majd második fogásnak tea, sütemény, magok és egyéb rágcsálnivaló. A vacsora után a vendégek még maradtak egy keveset, aztán lassan szedelőzködni kezdtek. Baráti öleléssel búcsúztam tőlük, Yilmaz felesége kezet csókolt a vendégeknek és a kezüket a homlokához érintette. Ez a legnagyobb tisztelet és megbecsülés jele. Ismét tanultam valamit.

(Folytatjuk)