 |
| Szerző egy kurd kislánnyal |
Tizenötödik nap - április 1, vasárnap
Pompeiopolis - Viransehir - Mersin - Adana - Yilanli kalesi - Ceyhan
Búcsút mondva a bokor alatti szállodának, ismét felkerestem Pompeiopolis oszlopait. A napvilágnál már egészen más látványt nyújtottak. Fénykorában ez a város igazán nagyszerű lehetett, főleg a 80 oszlopos fedett sétálóutcája.
Allahnak hála, a fűrészpor ízű konzervjeim elfogytak. Már nagyon untam őket. Egy öregasszonynál fehér veknit és egy félkilós aludttejet vásároltam. Kisebb adag nem volt.
Elhagytam Viransehir városrészt, de új negyedek és városok következtek. Stoppolgatni próbáltam, de az autósok rám se bagóztak.
Csak egy óra gyaloglás után lett szerencsém. Két férfi vett fel, egy öreg és egy fiatal, akikről pár perc múlva kiderült, hogy kurdok. Gyorsan elsütöttem kurd tudományomat, ezzel akkora sikert arattam, hogy egyből zenét is tettek a kedvemért.
Íme, néhány gyors tudnivaló, kurdul:
Jó napot - Ros bas
Jó estét - Sev bas
Köszönöm - Hadé rozive, spas
A nevem - Nave min
Szép - bas
Én jövök - Aze verim
Én megyek - Aze herim
Öv - sheml
Fej - seri
Kéz - dist
Gyerek - záruk
Víz - av
Kérek vizet - Tas av
Éhes vagyok - Az bircsime
Beszélgetés közben kiderült, útitársaim Németországból jöttek, a nagybácsi elhozta az unokaöccsét rokonlátogatni. Ezek után már németül beszélgettünk.
A kurdokról tudni kell, hogy egy 30 milliós nép ország nélkül. Még rosszabb helyzetben vannak mint mi, mert az egykori Kurdisztán, vagyis az anyaország ma már nem létezik. Területén Irán, Irak, Szíria és Törökország osztozik. Az oszmán időkben a kurdokkal végeztették el a piszkos munkát, a háborúban mindig ők meneteltek az első sorban. Később a törökök, az irakiak és a szírek egyformán irtották őket, és a világ rettentően el volt csodálkozva, hogy a PKK terrorista akciókkal hívta fel magára a figyelmet. De senki se kérdezte, hogy miért? A törökországi kurdok a hivatalos verzió szerint nem léteznek, a törökök hegyi törököknek, keleti törököknek nevezik őket. (Érdekes, akkor vajon miért nem beszélnek törökül?) Nincsenek iskoláik, intézményeik, önrendelkezési joguk és napról napra nehezebben élnek. A nomádizáló életformát egyre jobban korlátozza a török és a szír állam, a letelepült kurdok földműveléssel kínlódnak, mások kénytelenek a városokban keresni a kenyerüket. Ezenkívül a török állam nagyfokú letelepítési akciókkal próbálja megtörni őket. Egész falvakat telepítettek le városon, de a beolvasztási kísérlet nem sikerült. Hiába szakították el egymástól a közösségeket és ragadták ki megszokott környezetükből, a városi kurdok nagyon összetartanak. Ha már két kurd család él egy negyedben odavonzzák a harmadikat is, és egy szép napon megvan a kis kolónia. A nyelv és a zene élteti őket, valósággal elpusztíthatatlanok. Érdekes módon a kurdoknál nem tapasztalható a nyelvcsere és a faji elkorcsosulás. Otthon és egymás között kurdul beszélnek, kurdok közül házasodnak, egymás üzleteiben dolgoznak vagy inkább elmennek Németországba. Egész Európában ott él a legnagyobb kurd kolónia. Néhány kivételtől eltekintve mind beszélt németül - mármint a férfiak. A nők csak kurdul tudtak.
Újdonsült kurd barátaim magukkal vittek Mersinbe, családlátogatni. Egy kurd negyedbe mentünk, ahol találkoztunk az öregebb férfi rokonságával. Nagyon barátságosan fogadtak, a ház előtt üldögélő nők azonnal ülőpárnát hoztak számomra és kávéval kínáltak. Nem vagyok kávés, de miután az italt megízleltem, el kellett ismernem, hogy ez volt a legfinomabb kávé, amit ittam. Török kávé volt, finomra őrölt zaccal. A zaccot is megittam. A legérdekesebb az egészben az volt, hogy egy kisfiú odajött hozzám, és a hagyományos módon üdvözölt: kezet csókolt és a kezemet a homlokához érintette. Két kislánnyal is megbarátkoztam, az egyiknek az apját lelőtték a törökök. Most a „német" nagybácsi segítette a családot. A nagyobbik kislány annyira szerette az öreget, hogy amikor megérkeztünk a ház elé, meg se várta, hogy az autó megálljon, a leeresztett ablakon keresztül ugrott a nagybácsija nyakába. A beszélgetés kissé vérszegényre sikeredett, mert sem a kislányok anyja, sem az öregmama, de még az időközben előkerült nagytata sem tudott törökül. A nagybácsinak kellett tolmácsolnia.
A kávé után felvágott uborkát hoztak. A darabokat sóba mártottuk és csak úgy ülve, a földről falatoztunk. A kislányok annyira megbátorodtak, hogy még az ölembe is felkérezkedtek. A kulcstartómon és a maradék családi képeimen kívül nem volt semmim, amit odaadhattam volna nekik. Nagyon bántott a dolog...
Adanába dolmussal mentem, egyenesen a buszmegállóba vitt. A tavaly már jártam arra, régi ismerősként üdvözöltem az állomás épületét és a bazárt. Innen a városba gyalog mentem be, egy végtelenül hosszú sugárúton. Közben betértem egy utcára kirakodott kebaboshoz is, hogy újra kipróbáljam a híres adana kebabot. Ez nem egyéb, mint egy hosszúra formált, darált húsból készült fasírtroló, hasonló a szerb cevapcicihez. Csakhogy sokkal jobb annál. Az asztalon papírabrosz, kancsóban víz és fűszerek várták a vendégeket. Két dollárért hatalmas adag kebabot hoztak pide kenyérrel, hozzá dupla adag salátát, extra adag citromot és apróra vágott zöldpetrezselymet. Étkezés után a szakács nagyon örvendett, hogy megdicsértem az ételt, örömében bevezetett a stand mögötti étterembe, ahol rendes pincérek és makulátlan ruhába öltözött szakácsok sürgölődtek. Az utcai stand amolyan fiókvállalata volt az étteremnek, a török konyha különlegességeivel valójában inkább az étteremben lehetett ismeretséget kötni. Odabent megcsodálhattam a fényképoldalt a diplomákkal és a kitüntetésekkel, köztük volt egy több mint hatméteres óriás kebab fényképe, a személyzet olyan győzelemittas arccal tartotta, mintha nem is kebab, hanem óriáskígyó lett volna.
A belvárosban aztán megcsodáltam a hatalmas Sabanci Merkez dzsámit, az egykori gyapotgyár gyárkéményét és a híres Tas Köprüt, vagyis Hadrianus kőhidját. A Seyhan folyón átívelő kőhidat a II. században építették a rómaiak, ezt később Justinianus kijavíttatta. A 319 m hosszú és 13 m magas hidat az oszmánok is sokat pockolták, a törökök ottartózkodásomkor is javításokat végeztek rajta. Érthető, hogy miért volt mindig olyan fontos a híd: ez a város jelképe.
Adanában láttam egy lakodalmi menetet. Az autók be voltak csomagolva ajándéknak, szalagokkal, lufikkal feldíszítve. A vezetők pedig fülsiketítően dudáltak, akárcsak itthon a városi parasztlakodalmak alkalmával.
Adanában meg szerettem volna nézni az archeológiái múzeumot, de pechemre 5 perccel zárás előtt érkeztem. Felültem hát egy dolmusra, Ceyhanba. Félúton kiszálltam megnézni Yilanli kale várát. Az erődöt bizánciak építették, később az örményeké lett, aztán a szeldzsukoké, végül az ottománok tették rá a kezüket. Kígyós várnak hívják, állítólag a várdombon tanyázó sok kígyó miatt. Egy másik elképzelés szerint a kapu fölötti kígyós ábrázolásról nyerte a nevét.
Törökországban rengeteg a vár, itt minden faluban, minden hegyen van valami rom. Az utazókönyvek a negyedét sem tartják számon. Míg felértem a várba, rengeteget kellett kapaszkodnom meredek és nyaktörő terepen, de a kitűnő állapotban levő falak, bástyák tökéletesen kielégítették fényképezési szomjamat. Jegyszedőtől nem kellett tartanom, az ilyen félreeső helyen található várakhoz alig járnak turisták.
A bejáratnál csakugyan láttam kígyóábrázolást, emellett egy oroszlán és egy ember elmosódott alakját is ki lehetett venni. Az egér- és időrágta belső várban sok palota, ház, pince és ciszterna fogadott, rendkívül romos állapotban.
Visszafelé a lábam ismét elkezdett fájni, de annyira, hogy már az álldogálás is kínos volt, nemhogy a menés. A jószerencse egy piknikező családdal hozott össze, akik megengedték, hogy a terepjárójuk csomagtartójára felkapaszkodjak, így értem be Ceyhanba, késő este. Hotelkeresgélés közben megismerkedtem egy zöldségkereskedő fiával, aki gyümölccsel ajándékozott meg és még teát is hozott nekem. Egy olcsó hotel címét is megadta, itt majd megmoshatom a sebes lábam. A hotel felé menet betértem egy falatozóba és 3 dollárért bőségesen megvacsoráztam: öt sült csirkeszárnyat, salátát, kenyeret és vizet kaptam. Az ételt sóval, borssal, őrölt köménnyel és paprikával ízesítettem. Az egyik vendég vett nekem egy pohár piros italt. Először borra gondoltam, de aztán kiderült hogy valamilyen számomra ismeretlen növénynek a leve. Az íze a káposztalére hasonlított.
Az Emre hotel annyira olcsó volt, hogy az már ajándék: 6 dollárért megfürödhettem, kényelmes és tiszta ágyat kaptam, ráadásul a tulajdonos egymás után hordta nekem a teákat és a süteményt. A tulaj apja, egy kissé már szenilis öregember, aki mellesleg hadzsibaba, vagyis Mekkát megjárt zarándok, nagyra értékelte Korán idézeteimet és állandóan azt hajtogatta:
- Ti türkök vagytok, ti Ázsiából jöttetek, ti türkök vagytok, velünk testvérek...
Ezzel lejárt ez a nap is.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése