Türk ve macar arkadaş (11)

Szeldzsuk vár a világ tetején

Tizenkettedik nap - március 29, csütörtök

Alarahan karavánszeráj -- Alanya - Macarköy II

Éjjel olyan hideg lett, hogy többször is felkeltem. Már minden holmimat magamra szedtem, mégis fáztam. Reggel korán, a madarakkal ébredtem, első reggelinek bekaptam a tegnap esti vacsora maradékait, erre mondják hogy zsebből ettem, majd jöttek az esti pincérbarátok és magukkal vittek a kantinba, személyzeti reggelizni. Padlizsános djuvecset, fehérkenyeret, aludttejet, meggylekvárt és teát kaptam. A személyzet nagyon barátságos volt, nem fukarkodott sem az étellel, sem a jó szóval. Az egyik pincérrel versenyeztem is, ki tud elvinni több poharat tálca nélkül. Pechemre, ismerte a „Hogyan veszünk fel 30 poharat?" trükköt, cserében viszont hajtogattam neki egy péniszt, asztalkendőből. A kantinban nagy lett a vidámság, mert ilyent még senki sem látott.

A karavánszeráj mellett még volt egy látványossága a környéknek: a hegytetőn trónoló szeldzsuk vár, amelyet a karavánszeráj és a kereskedelmi útvonal védelmére emeltek. A falusiak kertjein átvágva, gyorsan kapaszkodtam fel a hegytetőre, mígnem az ösvény eltűnt egy sziklabarlangban. Hamarosan kiderült, hogy a barlang a várba vezető lépcsős alagút bejárata, és csak rajta keresztül lehet feljutni a várba. Vaksötétség fogadott odabent, persze, a lámpám a hátizsákommal együtt ott maradt a kantinban. A fene gondolta volna hogy a várba alagúton át kell bemenni!

A lámpa hiánya több mint egy órás felfelé tapogatózást eredményezett, a lépcsőfokokat egyenként számolva, majdnem hasoncsúszva haladtam felfelé. S közben féltem rettenetesen, nehogy egy tátongó, láthatatlan lyukba belepottyanjak. Ki tudja, a lépcsők valahol hiányoznak, esetleg oldaljáratok is lehetnek..

Lassan elfogytak a lépcsők, és én napvilágra kerültem, méghozzá csuromvizesen. A várban sok bástyát, őrtornyot, kazamatát, vermet és egyéb romot látni. Fénykorában ágyúk nélkül bevehetetlen lehetett ez az erősség, több mint valószínű, hogy egy földrengés rombolta le, mert puskaporos rombolásnak nem akadtam a nyomára.

Egy helyen vörös festékmaradványokra bukkantam a falakon, a festék még ma is megőrizte a színét. A festékes fal mellett arab írás, de ez volt minden, bármennyire kutattam, se egy szobor, se egy dombormű nem akadt lencsevégre. Visszafelé egy falomláson át kimásztam a várból és inkább a meredek szakadékon való leszánkázást választottam, mint az újabb tapogatózást az alagútba. Az eséseknek és csúszásoknak hála, hamar leértem, de a tüskék és ágak amikbe kapaszkodni próbáltam, alaposan összeszabdaltak. A nadrágom is elhasadt.

A táborba visszatértemkor rám akaszkodott a tevés öregnek a fia és erőszakkal el akart vinni tevegelni. Hiába hajtogattam, hogy nincs pénzem, nem volt hajlandó tágítani. Végül két dollárban kiegyeztünk, ennyibe került két teve félórára. Még soha nem ültem tevén, ezért amikor a jószág hosszas készülődés után leült, majd hirtelen felpattant, majdhogy le nem zuhantam. Ez történt visszafelé jövet is, leülésnél. Egyébként roppant kényelmes volt tevegelni, a tevét az orrába tett karikánál fogva irányítottam egy kötéllel, a sarkaimmal és egy, a nyakára kötött kormányrúdfával biztattam a gyorsabb helyváltoztatásra. A tevés töröktől megtanultam, hogy ezt az állatot leginkább parancsszavakkal érdemes vezetni, mintsem ütésekkel. Ez utóbbitól a teve csak felmérgelődik, és leveti vagy megharapja a lovasát.

Tevegelés után a pincérbarátok jóvoltából bőséges ebédet kaptam a kantinszakácstól. Laskát ettünk djuveccsel, hozzá aludttejet ittunk. Ebéd után a németül is tudó mogyoróárussal beszélgettem, aki egy papírzacskó rágnivalóval kedveskedett. Időközben nagy buszokon megérkeztek a turisták, akik irigy szemekkel néztek, hogyan beszélgetek és barátkozok a törökökkel. Egészen belejöttem a török szokásokba, mert a parasztemberek szokása szerint hol a sarkamon guggolok, hol a földön tanyázok kucorogva, törökülésben vagy egyszerűen üldögélve.

Hosszas búcsúzkodás után gyalog indultam vissza a város felé. Egy temető vízcsapjánál nagymosást rendeztem és megfürödtem. Ideje volt, mert Burdur óta nem mostam és nem tisztálkodtam rendesen. A saját szagomon kívül tevés is lettem, ezért rám fért a fürdés. A ruháimat a bokorra terítettem és felvettem a tartalékot. Amíg száradtak, szétnéztem a környéken, de egy kecskén kívül nem láttam semmi érdemlegeset. Ám a kecske nem volt éppen hétköznapi jelenség, mert modern és felvilágosult kecskeként, melltartóban hordta a csöcseit. Egy női melltartóhoz hasonló, házilag előállított dupla vászonzsák volt ez a csöcstartó, ráadásul a gazdi felkötötte a kecske hátára. Nem tudom, mi célt szolgált ez az óvintézkedés, talán, hogy a kutyák, vagy más kecskék ne szopják ki a tőgyéből a tejet.

Miután a ruháim megszáradtak újra a gyaloglás következett, de nem sokat haladhattam, mert felvett egy fentről jövő autó, jobban megnézem a vezetőjét, hát a már ismert menedzser. Csak egy kisvárosig vitt, innen gyalog kellett továbbmennem. A lábam ismét elkezdett fájóskodni, ezért felültem egy dolmusba, ez bevitt Alanyába. A városban össze-vissza járkáltam és kérdezősködtem az emberektől, melyik út visz fel a várba. Kérdezősködés közben a jószerencse egy török férfit vezetett az utamba, aki szorgalmasan morzsolta az imafüzérét és meg akart tanítani az igaz hit alapjaira. Elkezdte a számba rágni hogy... Kull: huva-llahu ahad...

Mielőtt a feléig jutottunk volna, elfújtam neki az egészet, ennek annyira megörült, hogy megcsókolta a kezemet, karon fogott és több utcán keresztülvágva elvezetett arra a dolmusállomásra, ahonnan a várba indultak a buszok. Hiába mondtam neki, hogy inkább gyalogolnék, elővett 5 lírát, a kezembe nyomta, majd kétfelől arcon csókolt és feltuszkolt a dolmusra. Még mielőtt valaki rosszra gondolna, megjegyzem: Törökországban normális dolog, ha a férfiak egymást karonfogva járnak az utcán vagy ha puszilkodnak; e gesztus csupán a barátság kinyilvánítása.

Alanyának az ókorban Korekesion volt a neve és egy időben kalózok tanyája volt. A bizánci időkben a várost Kolonorosnak, szép hegynek hívták, de aztán a 1221-ben bejövő szeldzsukok és I. Alaeddin Keykubad szultán után elnevezték Alaiyének. Az 1225-31 között épített várfalak, a Vörös Erőd és a hajóépítő dokkok ma is megvannak, alig rombolt valamit rajtuk az idő vagy az ellenség. Talán azért maradt meg minden ilyen jó állapotban, mert a várat, mielőtt 5000 aranyért eladták volna a mamelukoknak, kijavították.

A várban magában nincs sok látnivaló, minden tönkrement, csak romok és egy dzsámi árválkodott a növényzet között. Vagyis az alanyai vár egy kicsit zsákbamacska, mert a csipkézett masszív várfalak látszatra egy látványos kastélyt vagy várat sejtetnek, de miután a turista megfizette a belépőt, a várudvaron a nagy semmi fogadja. Nekem egy centet se kellett fizetnem, mert az igazolványommal bekérezkedtem, de a várban a falakon kívül nem tudtam mit fényképezzek.

A várból a tengerpartra gyalog ereszkedtem vissza, mindenféle sikátorokon keresztül. Útközben megcsodálhattam az egész várhegyet behálózó falakat. Több védelmi rendszert építettek itt ki, az ellenség, ha átverekedte magát az egyik falon, következett a másik fal és az erődítmények, ha ezeket is bevették, ismét meg kellett harcolniuk a következő falszakaszért. És így tovább, míg fel nem értek a vár alá. A tengerparton ismét dolmus után kutattam, hogy besötétedés előtt jussak el Gazipasába, aminek a környékén léteznie kell egy másik Macarköynek, a legenda szerint ezt a telepet is magyar hadifoglyok alapították jó 500 évvel ezelőtt. Dolmus akadt, de a pénzem lassan kezd elfogyni, pedig csak zöldséget, kenyeret és aludttejet vásárolgattam reggelente. Gazipasaban, ahová dolmus letett, semmi érdekeset nem láttam, ha csak a banánerdőket nem számítom annak. Kérdezősködésemre tovább irányítottak, előre, de a hosszan elnyúló városban legalább 5 kilométert gyalogoltam, míg kiértem belőle. Útközben eperárusokkal találkoztam, akik épp egy kamiont pakoltak meg gyümölccsel. Az egyik munkás egy kalapnyi epret adott, hatalmas érett gyümölcsöket. Otthon is ettem nagyszemű epreket, de ezek a török eprek majdnem akkorák voltak, mint egy-egy alma. Az ízük is finom, tehát nem igaz a rosszmájú híresztelés, hogy a törökök mesterségesen puffasztott gyümölcsöket - köztük epret - dobnak piacra. Késő este lett, mire elértem a MACARKÖY táblát, de ez még csak a tábla, a falu messze volt az eltérőtől. Tanácstalan voltam, mit tegyek, keressek magamnak a környéken szállást avagy térjek be a faluba? Amíg ezen töprengtem, odajött hozzám egy fiatal férfi és megkérdezte, hová megyek és van-e szállásom. Aztán figyelembe se véve, hogy alig 5 perce találkoztunk, meghívott a házába vendégségbe. Megmentőm házához hamar odaértünk, a közelben lakott.

Új barátom Alinak hívták és öreg édesanyjával lakott együtt egy se nem ódon, se nem új, félig elkészített, kipofozott házban, ahol látszott, hogy az építőtelepre költöztek a lakók. Történetem ismertetése után teát ittunk, édes és sós kekszet rágcsáltunk és tévéztünk. Épp csinálták a böreket, a gombócot, a kenyeret és a lepényt. Nemcsak a hozzávalók voltak ismerősek, hanem a kemence és a sütőlapát is szépen egyezett a miénkkel. Csak a sodrófa volt vékonyabb és a gombócba nem szilvát tettek. Aliék házában volt egy öreg rozsdás jatagán, egy fakorszaki ősöreg famozsár és egy régi szita. Ezekkel ismerkedtem, amíg Ali fürdött, majd én következtem kis székre ülve és favederrel locsolva a vizet magamra.

Nyugovóra a ruhásszobában tértem, egy csomó ruhászsák, öreg bútor és feltornyozott ágynemű társaságában. De nem fáztam, mert pokróctól kezdve varrottas paplanig mindent magamra szedhettem.

(Folytatjuk)