Türk ve macar arkadaş (13)

Ennyi maradt Pompeiopolisból

Tizennegyedik nap - március 31, szombat

Anamuríum - Kiz Kalesi szigete - Pompeiopolis - Viransehir

Nagyon rossz szájízzel és összefagyva ébredtem meg. Jobb lett volna valamelyik sírban aludni, ott a jandarma sem keresett volna, elvégre ki az a bolond, aki sírok közt keres éjjelre szállást magának?

6 óra 30-kor aztán már lehetett látni valamicskét, gyorsan összecsomagoltam és bolygó hollandiként végignyargaltam a szellemvároson. Gyorsan, gyorsan, nehogy a hajnali katonáknál egy még rosszabb váltás itt csípjen.

Anamuriumban volt minden, ami kellett: házak, templomok, vízvezetékek, sírok, színház, agora, fürdő, továbbá rengeteg bokor és bozót. Érdekes módon, a város arca a tengerre nézett, és a szárazföld felé haladva következett a városvége a necropolissal. Mivel a bejárat a tengerről volt, törvényszerű, hogy a tengerből és a hajózásból élhettek: kereskedtek, halásztak és kalózkodtak. A tenger közelsége miatt nagyon hideg volt, ezért nem maradtam sokat a szellemvárosban és már 8 előtt leléptem. A reggeli konzervemet sem tudtam megenni, fagyos volt vagy mi, egyáltalán nem ízlett, el kellett dobnom. A hátizsákom egyre nehezebb lett, pedig már minden nélkülözhető holmimat eldobáltam, köztük egy vastag, 20 m-es kötéltekercset is.

Nagyon keserves volt visszagyalogolni a római várhoz, majd innen nekivágni az ismeretlennek. Egyik falut a másik után hagytam el, hiába integettem, senki sem akart felvenni.. Dolmus meg nem jött. Az emberek azt hitték, hogy almán, vagyis német vagyok. A falvakban mindenki salvarban, bő török bugyogóban jár, a nők pettyes, babos, kék virágosban, a férfiak szürke vagy barna, esetleg fekete színűben. Szabad az élet errefelé, az emberek pl. úgy motoroznak, ahogy kedvük tartja. A csónakos motorokban 5-6 személy plusz a csomag kucorog, míg az oldalkocsi nélkülieken három-négy ember is helyet foglal. Itt nem szól bele senki abba, hogy a polgárok miként vezetik az autót vagy a motorbiciklit, a lényeg azon van, hogy senki se csináljon ostobaságot. Törökországban senki sem siet sehová, mindenre van idő, nem stresszel senki, mindenki csak annyit dolgozik, hogy megéljen és senki se szól bele abba, hogy mit csinál a másik. Az emberség, a családszeretet, a vendégbarátság, a tisztelet, a becsület még létezik, mert nem váltotta fel a pénzéhség...

Elhaladtam Silifke mellett. Barbarossa Frigyes német római császár, a keresztes hadak vezére itt fulladt bele a folyóba. Meg is érdemelte, mert olyan helyen kereskedett, ahová azelőtt nem tett semmit. Keresztesháborúk és a Szentföld visszafoglalása! Micsoda bődületes ökörség! Ezzel az erővel az olaszok is visszakövetelhetnék az egykori római birodalom tartományait vagy a szkíták, hunok, avarok és a magyarok jogán mi is igényt tarthatnánk az Atlanti óceán és a Kínai Nagy Fal közötti területekre.

Jött egy busz és elvitt jó drágán Kiz Kalesihoz, a Leányvárhoz. A parttól alig 200 méterre található szigeten épített vár neve eredetileg Elosa volt, és hol örmény, hol ciprusi kézen volt, míg végül 1448-ban II. Ibrahim Bey elfoglalta. A legenda szerint azért nevezik Leányvárnak, mert egy uralkodó egy jóslat elől a szigetre menekítette a lányát. De hiába volt minden erőfeszítése, mert a lányt egy nap megmarta a gyümölcsöskosárba lopózott mérges kígyó. Talán nem is véletlenül került oda, lehetséges, hogy a király ellenségei általa akarták megakadályozni, hogy a király a szövetségese fiához adja a lányát, ezáltal szilárdítva meg a hatalmát. A gazemberek terve sikerült, azóta Leányvárnak nevezik a szigeten található 250 m hosszú, 8 bástyás erődöt.

Egy másik magyarázat szerint a szigeten lévő erőd egy védelmi rendszer részét képezte és a tenger felőli támadásokat hivatott kivédeni, míg a tulajdonképpeni fő erősség a vele szemben álló, ugyancsak ciprusiak által alapított szárazföldi Korikos vára volt. A két várat a tenger alatt állítólag alagút kötötte össze, de erre nincs semmiféle bizonyíték.

A tengerparton vizibiciklisek, evezős bárkások kellették magukat, azt hitték bolond leszek majd 15 lírát kifizetni, hogy bevigyenek a várhoz. Egy motoros jármű kapitányával is alkudtam, eleinte 10 lírát kért amit nagy nehezen lealkudtam 7-re. A pöfögős bárkán kalózképű emberek fogadtak, a kapitány és a kormányos tekintete semmi jóval nem biztatott, legalább 10 év börtönt néztem ki belőlük fejenként. De nem csak ők voltak barnák, merész és veszedelmes tekintetűek, hanem az egész tengerparti lakosság. Már a strandon láttam, hogy itt minden össze van keveredve: berber, arab, egyiptomi, római, szeldzsuk és még nem tudom milyen vér keveredhetett errefelé. Félórányi hánykódás után kikötöttünk a szigeten, a kalózokkal egy félórában egyeztem meg, hogy addig várjanak rám, gyors leszek, hamar végzek. A várral gyorsan végeztem, alig volt rajta valami látnivaló. Noha a falak és a bástyák megmaradtak, az egy árva palota romjain kívül egyebet nem láttam. Gyors fényképezés után kívül is kerültem egyet és látnom kellett, hogy a kalózok ahelyett, hogy engem várjanak már messze benn jártak a tengeren.

- Ezek elhajóztak! A csomagom!

Már arra gondoltam, nekivetkezem és gyorsan kiúszom, amikor egyszer csak vagy 30 turistával megpakolva, vígan pöfögnek visszafelé az én hajósaim. A csomagomat is megkaptam, engem is visszavittek a partra, tehát a kaland jól végződött.

A Leányvár után a parti Korikos várát vettem nagyító alá. Itt sem volt jegyszedő, szabadon járhattam-kelhettem a falak között elterülő rommezőn. A külső falak itt is megvoltak, de belül minden gúlába hányva hevert. A vár melletti bozótosban nagyon sok épület maradványaira találtam, köztük egy palotáéra is, amit futballpályának rendeztek be. A telket négy hatalmas fal vette körül, ezek teljes magasságukban megvoltak, kb. 7-8 m magasan emelkedtek. Az ajtó-ablaknyílás és a tető hiányzott, csak két hatalmas rés tátongott a falakon. Én is itt másztam be. Mindenütt romok voltak, egy egész város rejtőzött a földben és a növényzet alatt. A bozóton és egy kerítésen keresztül kiértem az útra, és miután nagy üggyel-bajjal keresztülkapaszkodtam a drótkerítésen, akkor vettem észre, hogy pár lépéssel odébb hatalmas szakadás van a kerten.

Nemsokára felvett egy kamionos, és immár a teherautó kabinjából csodálhattam a romokat, amelyek az út bal oldalán még jó félóráig folytatódtak. Hatalmas város lehetett itt egykoron. Az útikönyvemből sajnos nem tudtam meg semmit ezzel kapcsolatban. A kamionos kitett egy városban, amit a térkép nem jelzett, innen tovább gyalogoltam. A városok a főút mellett valósággal összenőttek, se eleje, se vége, mintha egy hatalmas metropolis lenne az egész. Üzletek, házak, panellakások, piacok, cégek, üzletek, házak sorjáztak a végtelenségig. Eljutottam egy Mezitli nevű városig, amely talán a homokos partról kapta a nevét. Ha így folytatom, azt hiszem, hamarosan én is mezítláb leszek, mivel a bakancsom kívül-belül kiszakadt. A lábamnak is vége.

Hosszas kérdezősködés után “megkerült” a Viransehir nevű város az összenőtt betondzsungelben. Mellette kell lennie Pompeiopolisnak, vagyis Pompeius városának. Az első települést i. e. 700-ban rhodoszi hajósok alapították, akik mellesleg kalózkodással is foglalkoztak. Pompeius az I. században kiirtotta a kalózokat, lerombolt mindent és új várost alapított Pompeiopolis néven. Sajnos, ezt a várost meg a földrengés rombolta le 525-ben. A tengerparti városra könnyű volt rábukkanni a sötétség ellenére is. Fájdalom, az ókori városból csak az egykori főutcát szegélyező oszlopokat láthattam és némi törmeléket, ezt is kerítésen keresztül. Ennyi maradt belőle, a többi a szomszédos lakótelep alatt van. Egyszerűen ráépítkeztek a romokra.

A tengerparton találtam egy ócska csónakot és abban próbáltam aludni, de a tenger felől érkező szél nemcsak hogy hideget, de vízpermetet is hozott magával. Az utolsó konzervet is megettem, de nem bírtam felmelegedni. Levetettem a bakancsomat és a zoknimat. Hihetetlen! A lábaim tiszta fehérek lettek és a zokni rovátkái nyomot hagytak rajta. Erről eddig csak hallottam, látni még sohasem volt alkalmam. Most meg tessék, magamon tanulmányozhatom...

A csónakból kiköltöztem és elmentem a városba, lakatlan házakat keresni. Két órányi csavargás után is csak egy építőtelepet sikerült felhajtani, és az egyik téglarakáshoz támasztott dobozház előtt pislákoló tüzecskéből megértettem, hogy ide már beköltözött valaki. Nem maradt más, mint éjjel háromkor visszatérni a tengerpartra és egy bokor alatt menedéket keresni. Falevelekből megágyaztam, még egy eldobott asztalt is felhasználtam, hogy a sátram vízhatlan ponyvájából minisátrat rögtönözzek. Reggelre ismét sikerült összefagynom.

(Folytatjuk)