Türk ve macar arkadaş (4)

 A szerző török zokniárus barátai, baloldalt legelszántabb pártfogója

Ötödik nap - március 22, csütörtök

Bayat - Tokca - Bozdag - Özdemir-

ci - Evciler - Gökcek - Dinár - Burdur

Jó alvás után jó ébredés következett, finom reggelivel.

A paradicsomleves épp olyan ízű volt, mint otthon, de ez nem újdonság többé, mert az esti fuszulykaleves is az otthoni ízeket juttatta eszembe. Talán azért, mert a fasulye és a fuszulyka rokonságban vannak, ebből kifolyólag a belőlük készült ételek is szoros ízbeli összeköttetésben kell hogy legyenek egymással. A levesen kívül tojással, vajjal, kétféle olívabogyóval és kétféle kenyérrel verhettem el az éhemet. Ezután gyorsan összecsomagoltam és helyet kerestem az útra felcsomagolt kenyérnek és sajtnak, meg a döviznek, ami a nagy zacskó napraforgómagot jelentette. A búcsúzás egészen családiasnak sikerült: Mevsut beytől kézfogással és puszival, feleségétől kézcsókkal és homlokérintéssel, míg a lányuktól baráti kézfogással vettem búcsút. Azt hiszem, ez a kis ceremónia túlságosan érzékenyre sikerült mindkét részről, mert nem úgy álltunk egymás mellett, mint aki a tegnap ismerkedett meg...

Ilyenforma gondolatokkal indultam el Tokca falu felé a ház mögötti keskeny földúton. Erősen fújt a szél, de a télikabátomon nem tudta átdolgozni magát. Jó ez a télikabát, a tavaly is velem volt, elhurcoltam egészen Iránig. Minden utamba kerülő jármű csomagtartóját kitöröltem vele, és nem csak kabátként szolgált, hanem párna és takaró is volt egyszerre.

A mezőkön átvezető kacskaringós földút lassan ösvénnyé soványodott. A madarakon kívül senkivel sem találkoztam, és a szárnyasok is eszeveszetten menekültek, amint megpillantottak. Talán mert hátizsákos madárijesztőnek véltek? Vagy inkább a sok patron miatt, amiket az előttem járók lődöztek el, mert minden húsz-harminc méterre egy kilőtt töltényhüvelyre bukkantam. Gyaloglás közben volt időm megcsodálni a virágzó mandulafákat. Így érkeztem meg az első faluba, majd a következőbe. A látnivaló mindenütt ugyanaz, sehol semmi táj, csomó rongyos épület, emberek nélkül. Forgalom semmi. Ezért aztán nagy szerencse ért, amikor egy útkereszteződésben áruszállító kisteherautó fékezett le mellettem, és elvitt Evcilerig. Ez a városka már a civilizált világot jelenti, vannak üzletei, emberek járkálnak az utcán és pár öreg teherautó, purcogtató képviseli a forgalmat. Sajnos, hogy a keresztúrnyi városka hamar véget ért, és én újra a pusztában találtam magam. Hosszú vándorlás után rogyadozva érkeztem meg Gökcek faluba, ahol egy hetivásár kellős közepébe csöppentem. Narancsot, citromot, krumplit, többféle olívabogyót, sajtot, kolbászt, aludttejet, birsalmát, kenyeret árultak és mindenféle enni- és viselnivaló termékre próbáltak vevőt találni a standok gazdái. Fáradalmakat feledve, nagy kóstolgatásokba kezdtem, mert mindenki adott valami ennivalót. Így aztán ettem minibanánt, birsalmát, olívabogyót, túrót, megvendégeltek teával és pogácsával, megtanítottak zöld mandulát enni, amit itt az emberek úgy esznek magostól, mint otthon a vásott kölykök a zöld szilvát. Az itteni minibanán nagyon hasonlít az ugyancsak törpe „monkey banana" nevű japán banánra, azzal a különbséggel, hogy míg a japán banán vörös, a törökországi rendes banánszínű. De mindkettő édes, abban hiba nincs. A piacosok közül egy zokniárus vett erőteljesen pártfogásba, aki azzal kezdte a barátkozást, hogy nem engedte kiszednem a rothadt narancsokat a szemétből, inkább teát és pogácsát hozatott nekem. Sőt azzal biztatott, hogy elvisz Dinárba. Pisilés ürügyén a csomagokat hátrahagyva elszöktem tőle, és nagy pusztítást végeztem a rothadtnak látszó, szemétre lökött narancsok között, mert az első kóstolónál kiderült, hogy a gyümölcsök csupán ütődöttek. Lehet, hogy én is ütődöttnek számítottam a vásárosok szemében, de olyan finom narancsokat mint a szemétbéliek, soha életemben nem ettem. (Itt Törökországban egészen más íze van a narancsnak, az otthoni festett, ízesítőszerekkel beoltott ki tudjahonnanhozott narancs a közelébe se jöhet!) A narancslakoma után hálásan segítettem zoknit rakodni. Előbb az 50 doboz zoknit vettem kezelésbe, aztán a többméteres, kerekeken gördülő szétszedhető asztalokat. Közben mások is szedelőzködni kezdtek, nem maradt más hátra, mint elköszönni a szomszédoktól és elpöfögni.

A zoknis azzal kezdte az ismerkedést, hogy kinyitotta a kesztyűtartót és a kezembe adott egy töltött pisztolyt, hogy vizsgáljam meg. Valódi pisztoly volt, igazi töltényekkel. Úgy tűnik, a törököknél a fegyverviselés mindennapos. Dinárig jól elbeszélgettem a sofőrrel, ott kiszállva elkezdtem utat vágni magamnak a szélben. Sok a hegy, a lapos puszta, és annyi a kő, mint másutt a szemét. Egy tanya mellett elhaladva, utánam eredt egy öregasszony és egy böreket, egy sajtos-túrós lepényt nyomott a markomba. Nagyon forró volt, de bántam is én, hogy égeti a kezemet és a számat, villámgyorsan bekebeleztem. Rég nem esett étel ilyen jól, mint abban a kietlenségben.

Néha jó gyalogolni az út mentén, az embernek legalább kiforrnak a gondolatai. Az elmélkedésben nem zavart se ember, se autó. Ezenkívül turkálni is lehet az út mellé hajigált holmik közt. Találtam egy tiszta új ballábas zoknit, amit nem restelltem azonnal felhúzni a lábamra. A régi zokni, amit a bakancs kirágott, mehet az árokba. Kihalásztam még a szemétből egy pár kesztyűt, és hogy ne legyen súlytöbbletem, gyors lomtalanítást végeztem a zsákomban. Egy konzerv, egy hagyma és a bayati elemózsia bánta.

A kilométerek csak lassan fogynak, legelésző nyájak és gyárak jelentik a látnivalókat. A forgalom vérszegény. Egyszer egy gázpalackokat szállító teherautó vezetője könyörült meg rajtam, másszor egy Osman nevű kamionos vett fel, aki amikor meghallotta, hogy magyar vagyok, alig tudta összefogni a száját örömében, mert én már a második magyar turistája voltam. A beszélgetés a szokásos mederben csörgedezett: honnan, hová, miért? Burdur előtt a barátságos Osman bey elkanyarodott, én folytattam a gyaloglást, és örvendtem, hogy már látszik a nagy sós tó, de később alaposan csalódtam, mert az út visszakanyarodott Burdurba, és egy délutánomba került, míg átvergődtem a városon, megcsodálva útközben a katonai tábort, ahol valamit ünnepelhettek, mert a bunkerek, raktárak, kaszárnyák, félsivatagos gyakorlóterek egyvelegéből álló bázisról vidám katonazene és nagy dobolás hallatszott ki.

Burdur jókora nagyváros, rengeteg új tömbházzal és még több építőteleppel. Burdurt elhagyva, s egy vad nádason átvergődve, közel kerültem a sós tóhoz amely ugyan nem a legnagyobb Törökországban, de így is eléggé hatalmas. A parton fehér volt minden és a só rengetegféle furcsa alakzatba merevedve borította a földet. Időközben felerősödött a szél, s több mint egy órát kínlódtam a sátorveréssel. Amikor végre sikerült, és már csak a borító volt hátra, a szél kitépte a földből a házamat, amely megvadult sárkányrepülőként nagy loccsanással belevágódott a tóba. Utánamenni nem tudtam, úgyhogy a sátramban ma már a halak laknak, ha léteznek egyáltalán ebben a sós micsodában. (Szerencse, hogy a szél nem akkor sodorta be a sátramat a vízbe, amikor benne voltam!)

Időközben a szél viharrá erősödött, ezért jobbnak láttam a nádason átvergődve továbbállni. Vaksötétben botorkáltam tovább, és komoly erőfeszítésembe került az úton maradni. Egy traktoros felvett az utánfutójára, attól kezdve gyorsabban fújt a szél. Három, térkép nem jelezte tanya után a traktoros kirakott a sötétben és hazament egy másik tanyára. Nem maradt más hátra, mint egy a távolban pislákoló kis fényecske felé tartani, erről később kiderült, hogy egyszobás minibenzinkút teával, fotellel, kályhával, tévével és egy barátságos törökkel, aki étellel is megkínált. A benzinkutas az emeleten lévő elhagyott szobák közül egyet kinevezett hotelnek, ott tértem nyugovóra. Elalvás előtt bosszankodva vettem észre, hogy a lábam tele van vízhólyaggal.

Éjjel rettenetes vihar dühöngött, azt hiszem annak a nagy szélnek lehetett a testvérbátyja, amelyik elvitte a sátramat. Ezt abból gyanítottam, hogy egy épület pléhteteje egyszer csak nagy zörögve, csörömpölve suhant el az ablakom előtt.

(Folytatjuk)