 |
| Mecset Magyarfaluban (Macarköy) |
(Törökországi útinapló)
Sokan úgy vélik, hogy 150 dollárral nekivágni Törökországnak - őrültség.
Szerintem az az őrültség, ha az ember nem valósítja meg élete nagy álmait, ha csak ül karbatett kézzel, ábrándozik és várja a sült galambot. De ha valamit teszel az álmaidért, az maga az élet.
Már másodszor járok Törökországban, utazásom eredetileg szíriai kutatóexpedíciónak indult, de aztán előre nem látható okokból módosult, és a négy évszázaddal ezelőtti magyar hadifoglyok, török szolgálatban álló magyar katonák, telepesek alapította Macarköy (ejtsd: Mádzsárköy - jelentése Magyarfalu) felkutatása, a török-magyar nyelvi, gasztronómiai és kulturális hasonlóságok keresése és az Áttila kultusz tanulmányozása lett belőle. Szó lesz, természetesen a török-magyar barátságról, arról, miként vélekednek az egyszerű török emberek rólunk, magyarokról, ezért is adtam a fejezetnek a törökös címet, ami annyit tesz, hogy ‘török és magyar - barátok’.
Noha utazásom során jócskán lekötött a török és magyar nyelv, életmód és kultúra megfeleléseinek vizsgálata, nem feledkezem meg a régi görög, római vagy bizánci, szeldzsuk, örmény emlékekről sem. Fő célom a hétköznapi Törökországot a maga természetességében megismerni és megismertetni úgy, ahogy azt a magamfajta egyszerű utazó látja, aki gyalog, autóstoppal, vonattal, taxival, hajóval és motorcsónakkal, minibusszal, tevével, traktorral vagy motorbiciklivelpróbált céljához érni.
A legjobb tudásom szerint szeretném átadni az alábbiakban mindazt, amit láttam, tapasztaltam és amivel gazdagabbá lettem a törököknél töltött idő alatt.
Székelyudvarhely, 2007.
*
Első nap - március 18, vasárnap
Székelyudvarhely - Bukarest
Egy magam fabrikálta alapszabály szerint a legtöbb utazás a székely gőzőssel kezdődik és végződik. Legalábbis így volt addig, amíg a régi világbeli székely gőzös közlekedett a Segesvár-Udvarhely szakaszon. Az utazás savát-borsát a munkásokkal, iskolásokkal és főleg falusiakkal teletömött, kiszuperált vasúti kocsik adták meg, akik kacsát, libát, szalonnát, hagymapalántot és gabonát cipeltek egyik fülkéből a másikba, vagy „Magyariából” hazatérve mindenféle ajándékkal felpakolva igyekeztek egymás tyúkszemére lépni.
Sőt, az volt ám az igazi, amikor beállították a vasúti kocsik ősapjának számító fapados vagonokat, a lecsukható reggelizőasztalokkal, az óvodástáskákhoz hasonló fejtámaszokkal és a folyosós zárt fülkékkel. Bár már rég nem láttam ezeket az ódon kocsikat, nagyon hiányzanak, mert amióta sínre állították a svájciaktól vagy a franciáktól levetkezett ócska segélycsomag-vonatot a paprikajancsinak öltözött jegycsípőkkel, az utazásnak már nincs meg az a hajdani jó íze.
Különben még mindig nem világos, miként is hurcolták ide a segélycsomag-vonatot: „lábon”, a rendes vonat után kötve, ahogy a szamarat vagy a lovat illik hazahozni a vásárból, avagy a segélycsomagok íratlan törvényei szerint fertőtlenítve és becsomagolva, esetleg ömlesztve, egy halom ócskavassal együtt... Akárhogy is álljon a dolog, az új-régi-régi-új vonat nem nyerte el a tetszésemet, sőt a pokolra kívántam a tervezőjével együtt azt is, aki idehozta, mert keskeny ajtaja és járóköze miatt minduntalan sikerült benne fennakadnom agyonpakolt hátizsákommal. Azt hiszem, ezen a vonaton ez már így lesz: nem az olyan gyalogvándorok számára találták ki, akik a hátukon hordják a házat, az ágyat, a kamrát és a könyvtárat is...
A Bukarest felé tartó luxusvonat aztán orvosolta minden sérelmemet, főleg egy régebbi utas, a fülkében már otthonosam mozgó román fiatalember viselkedésmódja aratott nagy sikert a házam táján: meg sem várta, hogy megmukkanjak, a jus házigazdae jogán előre üdvözölt, és segített felrakni a poggyászomat a polcra. De nem csak velem volt ilyen udvarias, hanem a később fel-leszálló utasokkal is, az egyikre még a kabátot is rásegítette. (Ha most itt volnának Balassiék, vitézségből és emberségből pontozhatnának...)
Rossz szájízt csak a Segesvár-Bukarest útszakasz szemetes látványa okozott. A pálya mellett, az erdőben, a mezőn, a legelőkön és a házak között elképzelhetetlen mennyiségű szemét várta a jobbérzésű embereket. A bioszeméttől a nejlonig, a háztartási hulladéktól az építőanyagokig, minden művészi összevisszaságban keveredett egymással. Igaz, erről nem az új vonat tehet, inkább az ittlakók, akik úgy tűnik, valamiféle szemételdobigáló mániában szenvednek, de lehet, hogy a szemetelőbajnokságra edzenek...
Nagyon zavart a mindenféle dirib-darab fából, ócskavas és szemét felhasználásával összetákolt ólak, fásszínek és nyúlketrecek, átfogó kifejezéssel élve az ún. kotyecek látványa; ezek egymáshoz ragasztva, szegelve, drótozva düledeztek a házak udvarán vagy az épületek mögött. Miért nem lehet egy normális ketrecet, kerítést vagy fásszínt építeni rendes alapanyagokból és becsületes szakmunkával?
A látvány lehangoló, minél jobban EU-sodunk, annál inkább szemetesedünk. Nem valami étvágygerjesztő állapotok. Emiatt a reggelim csak egy fél csomag szárított fügére korlátozódott. Állítólag a füge nagyon erős energiabomba, olyannyira, hogy a rómaiak is ezzel tömték a libákat és a disznókat. Egy egész rakomány fügém van a hátizsákban, de ettől még nem leszek disznó, inkább zsebrevágom a csomagolóanyagot és a vonatablakból mutatok fügét a kint tovasuhanó rettenetes állapotoknak.
Bukarestben a bátyám cégénél, a Paralel Kft-nél amolyan visszatérő bűnösként vagyok nyilvántartva, mivelhogy rendszerint innen indítom keleti utazásaimat. Számomra a cég olyan, mint egy alaptábor, mert itt tankolok fel pénzből, fényképezőgépből, kimaradt felszerelésből, azonkívül tobzódok az információözönben és amúgy királyi elbánásban részesülök. Bátyám és alkalmazottai azt sem tudják, mivel kedveskedjenek. Ma túl korán érkeztem, de nyitásig maradt időm ismeretséget kötni az egyik támogatóm babkonzervével. Ez a reggelim kenyérrel és kibédi vereshagymával, amely a legjobb a világon. Legalább fogy a ballaszt a zsákból. Estig pedig lesz időm kiszámítani, hogy egy konzerv hány ló-, pontosabban hány baberős.
Aztán befutott mindenki, a nap eltelt információszórással, beszélgetéssel, én pedig nem tudtam betelni bátyám kínai beszámolójával. Hogyisne, hiszen már ötször járt Kínában! Lassan már olyan, mintha hazamenne, az emberek messziről kántálják neki, hogy ni sen ti hao mái (hogy van az egészséged) ?.
Az éjszakát a Paralel Kft-hez címzett vendégfogadóban töltöttem, szállásom vetélkedett a legelőkelőbb hotelekkel: kényelmes ágyam volt meleg ágyneművel, pazarul berendezett hűtős konyha, könyvespolcok és mind a négy szobában 4-5 számítógép állt a rendelkezésemre. Ezeket csak kívülről nézegettem, jobb szeretek a hagyományos módszerrel olvasni.
Holnap majd kezdődik a lótás-futás...
Második nap - március 19, hétfő
Bukarest
A nap csomagolással kezdődött, könyvvásárlással folytatódott és gyors búcsúzkodásban teljesedett ki, ami annyira gyors volt, hogy egy félóra elteltével már egy Isztambul felé robogó buszon voltam. Útitársaim a csempészek és a zugkereskedők kasztjából kerültek ki, és hol románul, hol törökül értekeztek egymással. Az egész busz veszettül füstölt, de nem csak a kipufogónál, hanem az ülések között is, hála a fent említett tréninges, farmeres és bőrkabátos társaságnak. Hogy az én jegyem nemdohányzó helyre szólt, az nem érdekelt senkit. (Persze, ezt úgy is lehet értelmezni, hogy a jegyem azért volt nemdohányzó, mert az egész buszban csak én nem cigarettáztam.) A giccses csiricsáré ruha és a balkáni beszédstílus nem sokat árult el útitársaim értelmi képességeiről, annál inkább a teljes hangerővel bömböltetett, se nem román, se nem török gépzene, amit rajtam kívül, azt hiszem, mindenki nagyon élvezett.
Bukarest és Ruse között ismét feltűnt a vonatból korábban megismert szemetelős tájkép, amit Bulgáriába átérve felváltottak a szörnyűséges tömbházlakások, a himi-humi tákolmányházak és a hozzájuk tartozó, hulladékból ragasztott kotyecek.
Egy pihenőnél kipróbáltam egy zöldpaszulyos és egy gombás ételt, utána Mr. Bean sületlenségeit néztük a busztévén, de mivel szinkron nélkül ment, az utasok nem igazán értékelték. Mire a derék sofőrök, Vacanţa Mare (Nagyszünidő) című román produkcióval hozták helyre a hibát, immár hazai sztárral, a fullidióta kopasz milicájjal. Eddig szubkultúrának tartottam ezt a kabarét, ám az első két epizód megtekintése után el kellett ismernem, hogy a kopasz rendőr ügyesen színészkedik és a kollégái is kitesznek magukért. Csak a csomagoláson és a tálaláson kellene egy kicsit javítani. (Poénjaik pedig sokkal jobbak, mint Mr. Been túljátszott, erőltetett próbálkozásai.)
A bulgár-török határon vagyonbevallásra került sor, és nagy meglepetéssel vettem tudomásul, hogy elszalasztottnak látszó, műveletlen útitársaim mesés vagyonokat hordanak az alsógatyájukban, illetve a belső zsebükben. A buszban én voltam a legszegényebb a magam 150 dollárjával, a többiek 2500-5000 dollárokat rejtegettek a feliratos tréningekre akasztott övtáskákban. Ezen felül még lehetett olyan dugipénzük is, amit nem kívántak a határőrök orrára kötni. Egy nőnél például 12.000 dollár volt, mindjárt megbírságolták 50 dollárra, miért nem volt képes a pénzét eldugni vagy letagadni. Az én csekélyke pénzalapomat látva a határőrök azt kérdezték, hogy hol a többi...
A mögöttem ülő nő később büszkén magyarázta a többieknek, hogy egyszer a szerbeknél a dugipénzét óvszerbe csomagolta és a combjai között rejtette el. Elbeszélése felkeltette a figyelmemet, az ő bőrébe bújni egy órácska erejéig nem is lenne olyan rossz. Micsoda nagy bukszája lehet az asszonyságnak!
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése