Türk ve macar arkadaş (10)

Ahol szeráj van, ott teve is van

Tizenegyedik nap - március 28, szerda

Side - Alarahan karavánszeráj

A reggeli ébredés nagyon fázósra és vizesre sikeredett, mert a hóharmat odaütött. A száguldó autók zaja, a reggeli világosság korán ébresztett és jobbnak láttam gyorsan továbbállni, mielőtt az építőmunkások megérkeznének. A nevesincs település után gyalogosan folytattam tovább utamat egészen egy yürük táborig, ahol egy korán kelő öreg autóssal találkoztam. Ő is nomád volt, amolyan félig a házban, félig a sátorban lakó ember és mindenféle bizsu, emléktárgy árusításával foglalkozott. A kis üzlet előtt egész kirakodóvásár fogadott: régi szekerek, kecskeszőr zsákok és takarók, favillák és gereblyék, vajköpülő és még számtalan régi yürük tárgy. Turistacsalogatónak vagy akár eladni is. Az üzlet előtt kerámia, öreg nyeregtáska, bútorok és egyéb régiségek várták a pénzesembereket.

Az öreg épp bevásárolni készült Sidébe, és hívott, tartsak vele, egy darabon elvisz. Így értem be a sidei útkereszteződéshez. A lábam ezalatt valósággal felfőtt és nemcsak nagyon fájt, hanem szúrta is valami. Amikor lehúztam a bakancsot, akkor láttam, hogy egy jókora drót fúródott a bakancs talpába, annyira cselesen, hogy kívülről nem látszott semmi se belőle. Annál inkább belülről.

Az utóbbi napokban sokat beszélgettem törökül. Érzem, hogy fejlődök. Persze, a német-török szótáram is segített. Az útikönyv, amit magammal hoztam busszal utazó turistáknak való, semmi testközelit nem találni benne.

Side óvárosába a modern városon átvágva jutottam el. Gyorsan ment, mert sok-sok tábla segítette a tájékozódást. Később már a romok igazítottak útba, egymás után tűntek fel a régi házak maradványai, a sírok, a könyvtár, a város főutcája, majd a színház. A tengerparton végeláthatatlan rommező fogadott. Ez hát Side, az antik görög-római város.

Sidét i. e. a VII. században alapították görög hajósok, akik még a helybeliek különleges tájszólását is megtanulták. Strabón szerint a város neve is e régi nyelv maradéka, és gránátalmát jelent. Ez a magyarázat elfogadható, mert az i. e. V. századi sidei fémpénzeken a város jelképeként gránátalma dekoráció szerepel. Nagy Sándor hódításai után a városban a görög lett a hivatalos nyelv és az őslakók régi nyelve feledésbe merült. A város az i. e. II-I. században élte virágkorát, ekkor építkeztek a legjobban és a tengeri kereskedelemnek köszönhetően mesés vagyonokat halmoztak fel Sidében. A VII-VIII. században azonban megfordult a város szerencséje, az arabok és a kalózok után egymást érték a természeti csapások; a földrengések, tűzvészek romba döntötték ezt a valaha virágzó települést.

A könyvtárt, az agorát, a régi házak romjait és a bozótban szerteszét heverő emlékeket minden belépő nélkül megtekinthettem, viszont a római fürdőből kialakított múzeumba már belépőt kellett fizetni. Ezt egy kis barátkozással és az újságírói igazolvány felmutatásával gyorsan megoldottam. Az öreg kapus bácsi, amikor meghallotta, hogy Macaristanból jöttem, a legnagyobb szeretettel fogadott és még a csomagomat is betehettem hozzá.

A fürdőt egy igen gazdag sidei nő restauráltatta, aki a vagyonát és az életét a régészeti kutatásoknak szentelte. A fürdőmúzeumban gazdag gyűjtemény volt kiállítva: szobrok, szarkofágok, edények, régi horgonyok, sírok, feliratos kövek, arany ékszerek és régi pénzek hirdették Side egykori műveltségét. A múzeum udvarán százszámra hevertek a szobrok, síremlékek és mindenféle faragott kövek.

Az agora mellett találkoztam két fickóval, akik előttem öntöttek ki egy zsák régi pénzt. Görög-római pénzek, mesebeli kincsek! Először nem hittem a szememnek, csak miután felvettem egy teli marék ezüstpénzt, jöttem rá, hogy ezek a pénzek egytől-egyig másolatok. De micsoda tökéletes másolatok! A török kormány ugyanis erősen tiltja a régiségekkel való kereskedést, az árusok így kénytelenek otthon saját pénzverdében reprodukálni az eredeti érméket. Szobrokat, ékszereket vagy más régiségeket sem szabad kivinni az országból, aki ezt megteszi, nyomban börtönbe kerül; persze, ha elcsípik.

(Meg tudom érteni a törököket, mert amióta Schliemann Berlinbe csempészett vagy 10.000 trójai arany ékszert, mindenki csak viszi ki Törökországból a régiségeket...)

A színházba is bejutottam az igazolványommal, de bevallom, a sidei teátrumban csalódtam, mert a termessosi vagy az aspendosi után csak szegényes utánzatnak tűnt. Akkor inkább lássuk a tengerpartot, az Apolló szentélyt és a boltokat. Sidében az Apolló templom felé vezető úton komoly üzletnegyed alakult ki az idők folyamán. A keskeny utcákon hallatlanul nagy volt a nyüzsgés, turisták és kereskedők a világ valamennyi nyelvén beszélgettek, alkudoztak, kiabáltak, örvendeztek és veszekedtek. Még magyarul tudó is akadt. Azt hiszem, csak ennyi maradt Side egykori hétköznapjaiból: a bábeli zűrzavar.

Side tengerpartja ma is csodálatos, a plázs olyan, akár a mesében. Állítólag Kleopátra és Antonius ezen a tengerparton pihenték ki a háborúskodás és a szerelmeskedés fáradalmait. Csakhogy fürödni most még korai, a víz nagyon hideg. Egy nyugisabb helyen beleereszkedtem, hogy a fájós lábaimat megáztassam egy kissé, közben az egyik boltban vásárolt zöldségből, kenyérből meg a hazai konzervből megebédeltem. Az Apolló templom valaha szenzációs lehetett, ma már csak a romjai hirdetik, hogy a világ dicsősége múlandó.

Találkoztam egy Rozs-dar nevű kurd narancsárussal, aki miután megtudta, mennyire szeretem Törökországot és az iszlámot, két képeskönyvet ajándékozott nekem. A könyvek német és olasz kísérőszöveggel mutatták be a környék nevezetességeit.

A sok gyaloglás, cipekedés szemmel láthatóan megvékonyított. A nadrágszíjon új lyukat kellett ütnöm. A Sidéből kivezető utat hamar megtaláltam. Már csak el kellene jutni valahogy Alarahanba. Felkapaszkodtam egy narancsszállító szekérre, innen egy teherautóra pártoltam át, hogy traktoron folytassam tovább. Változatos és élvezetes az utazás. Kisebb-nagyobb gyalogtúrák után dolmusra ültem. A buszon találkoztam két amerikai turistával, akik egy kukkot se tudtak törökül. Ezeket hagytam, hogy főjenek a saját levükben, inkább a bennszülöttek közé vegyültem, jól is tettem, mert a mögöttem ülő férfi tudott japánul és kínaiul. Mint kiderült, mérnökember és sokat dolgozott a Távol-Keleten. Járt Nagoyában is, az én kedves városomban.

Alarahan felé egyre több banánültetvény és narancsfaerdő nőtt ki a földből, továbbá erdők, hegyek, fenyők és juhok is beléptek a képbe. Alara falunál le kellett szállnom a dolmusból; a hánhoz, vagyis a vendégfogadóhoz elágazás vezetett. Az alarai vendégfogadó azért híres, mert többszáz év után kitűnő állapotban maradt fenn, és eredeti rendeltetésének megfelelően ma is vendégfogadó. Nagyon sokat kellett gyalogolnom, míg erdőn-mezőn át felértem a hegyekbe, sőt az utolsó szakaszon még egy autós fickó is segített és egyenesen a karavánszeráj előtt tett le. A szeráj hatalmas ablak nélküli épület, teteje is kőerődéhöz hasonlított, egyetlen hatalmas várkapuszerű főbejárattal. Innen aztán a leányszöktetés nem lehetett könnyű munka, de a behatolás sem, mert a lőréseken és a szellőztető nyílásokon kívül semmilyen kiskapu nem nyílott a masszív kőfalakon.

A megerősített falakon, a felgyújthatatlan tetőzeten, a vizesárkon kívül régebb fegyveresek is vigyáztak az utazók életére, pénzére és áruira, ezért a karavánszeráj az otthon biztonságát jelentette a rablóbandáktól hemzsegő országban.

A szeráj előtt összebarátkoztam egy öreg tevés törökkel, aki gyorsan leültetett és egy félliter ayrant hozatott nekem. Az ayran nem más, mint a törökök nemzeti itala: sóval és vízzel felvert aludttejből készül. A hőségben nagyon jó szomjoltó, de étkezések mellé is kitűnő. A hatalmas adag ayrant alig tudtam bevágni, olyan bőséges volt. A pohár fenekén még egy marék ordához hasonló törmeléket is találtam. Itt úgy látszik, az ayran nem „bolti" tejből készül. Azt már nem kérdeztem meg, milyen tejből készítették, lehetett kecske, de akár tevetej is. Ugyanis a közelben egy csomó tevét és kecskét láttam unatkozni. A pupostevék unatkozás közben árpalisztet ettek és tüskés bogáncsokat rágcsáltak. Egy kicsit féltem közel menni a teveistállóhoz, mert egyszer Németországban, a török negyedben egy teve leköpött, azóta óvatosabb vagyok velük. De a török bácsika tevéi nem bántottak, hagyták, hogy megsimogassam őket, az egyikük még az arcomat is megcuppogtatta. A tevék hatalmas fogai láttán, elgondolkoztam, hogy micsoda sebeket okozhattak vele a nyeregből lerántott ellenséges harcosoknak.

A karavánszeráj belsejében hatalmas éttermet rendeztek be a vendégszerető utódok, és hogy a vendéglátást nem az utas kifosztása jelenti, bizonyítja, hogy a menedzser meghívott vacsorára. Eleinte nem akartam elhinni, hogy tényleg vendégül látnak, csak amikor egymás után kezdtek jönni a pincérek a megpakolt tálakkal, kaptam észbe, hogy ez bizony nem tréfa. Olyan sok ételt hoztak elő, hogy azt se tudtam, melyik zsebembe dugjam, nehogy szégyenben maradjak. Mert megenni a felét se tudtam. Először egy tálca előételt hoztak, ez volt a meze, fahéjas-húsos töltött paprikával, pide kenyérrel, yürük vajjal, ugyancsak nomádok által készített sajttal és túróval, csípőspaprika-krémmel, olívabogyóval. Ezután következett a paradicsomleves majd egy hatalmas párolt pisztráng, végül tea halvával. Azt hittem, kipukkadok, a konzervekhez szokott hasam nem akart tágulni, hogy befogadja ezt a sokféle földi jót. A pincérek igencsak kivágták a rezet, nemcsak a technikáikkal, hanem a nyelvtudásukkal. Három pincérrel beszélgettem és mindhárman tudtak a törökön kívül angolul, németül, franciául és olaszul. A menedzser végighallgatta, hogyan beszélgetünk, és szemmel láthatóan büszke volt az embereire. A pincéreken látszott, hogy szívesen dolgoznak itt, mert a jó ellátás, az elbánás és a szép uniformis mellett jól megvannak fizetve. Nem mint otthon, ahol az újgazdagból lett vendéglátósok csúfot űznek nemcsak a személyzetből, hanem még a vendégből is.

A menedzser tudománya sem volt kutya, mert németül és angolul kiválóan tudott. A karavánszerájból lett étteremben villanyvilágítás híján minden asztalon gyertyával világítottak, elektromos áram talán csak a konyhában volt és a pincében. De a történelmi hűség kedvéért, ilyennek kellett lennie. Láttam fáklyákat is, persze modern világítóalkalmatosságokat. Füstölni füstöltek, de nem számított, sem a vendégeket, sem a személyzetet nem zavarta.

Vacsorázás közben tanúja lehettem a török kereskedőszellem egyik megnyilvánulásának. Egy fotósember egyenként lencsevégre kapta szomszédságomban étkező 40 német turistát, aztán autóba pattant és elhajtott. Két óra múlva, mire a vendégek végeztek az étellel, már megvoltak a lehúzhatós portrék, készen beragasztva egy háttámasszal ellátott kis műanyagtányérkába. A kijáratnál aztán a derék fotós várta a turistákat, és 5 eurójával adogatta a kistányérokat. Egyetlen német sem tudott ellenállni a csábításnak, mind vásároltak a kistányérból. A fotós aztán jutalékot adott a karavánszerájnak a turisták menetrendjéért, és hogy a személyzet készakarva lassan dolgozzon, legyen elegendő idő kidolgozni a képeket.

A karavánszeráj körül a személyzet lakásain és a helybeliek kunyhóin kívül csak egy félig felépített nyárikert volt, hotel híján ezt szemeltem ki éjjeli szállásul. A készülő medencék, játszóterek és vendégházak között egy olyan fagyékénykunyhóra bukkantam, aminek még nem volt teteje. A hold olyan erősen világlott, hogy nem volt szükség elemlámpára, ezért egykettőre elkészültem az ágyazással. A hálózsákomon kívül még egy strandmatracot is magamra szedtem.

Békák és tücskök hangversenye mellett tértem nyugovóra.

(Folytatjuk)