Türk ve macar arkadaş (6)

Törökországi nomádok szekere

Hetedik nap - március 24, szombat

Burdur - Sögut - Termessos

Ezen a napon csodaszép reggelre ébredtem, de nem az ablakon beáramló friss levegő és madárcsicsergés szerezte számomra a legnagyobb örömet, hanem azeri tanárbarátom reggeli meglepetése, a piros tojás; ugyanis ezt reggeliztünk friss zöldséggel, olajbogyóval, paradicsommal, sajttal és friss kenyérrel. Bármennyire is hihetetlen, Törökországban is létezik piros tojás. Épp olyan, mint a miénk és a vöröshagyma héjával festik meg. Engin a tojásokat valahonnan faluról kapta ajándékba, a tavaszünnep alkalmából küldték a tanítványok szülei. Ezek szerint a piros tojásnak nincs sok köze a kereszténységhez, hiszen Törökországban is nagy hagyománya van és ezerévek óta festik őket minden tavasszal, amolyan termékenységszimbólumként. A tojás az életet, a tavasszal kikelő természetet jelenti.

Érdekes, hogy a törökök is ismerik a tojással való koccintást, sőt a pirosra festett fatojásos trükköt is. A koccintásnál kétszer is vesztettem. Csodálatos felismerések ezek, élő bizonyítékai annak, hogy a törökséggel valamiképpen összetartozunk, s ha nem is testvérek, de unokatestvérek bátran lehetünk.

A reggelihez elővettem a maradék kibédi hagymáimat és feltálaltam az étel mellé. Vendéglátóim nem győztek csodálkozni, hogy sem hámozáskor, sem fogyasztáskor nem csíp. Lehet bátran enni, akár az elmát, akarom mondani almát.

A reggeli után gyorsan összecsomagoltam, majd búcsúzkodás és köszönetnyilvánítás következett. Engin még a buszmegállóig is elkísért, ahol a megváltott jegy mellé egy csomagot is adott nekem. Benne alma, narancs, banán és dobozos tej hirdette a barátságot. A buszból rendre végignéztem keserves vánszorgásaim állomásait, közben mézes-vaníliás tejet kortyolgattam. Így, busszal utazva, sokkal élvezetesebb a táj. Végül elálmosodtam és közös szavakat dúdolva (ábá - aba, báliná - bálna, bákrács - bogrács, báltá - balta, , kilávuz - kalauz, királ - király, kulübe - kaliba, tékné - teknő...) elaludtam.

Caldiranban alig bírtak felkölteni a jóravaló utastársak. Valahogy letettek a buszból, a csomagomat is utánam adták, s noha kinyílott a szemem, valójában az istennek se tudtam megébredni. Igen beteg lehettem, még az angolul tudók se tudtak velem értekezni. Az irányt se ismertem fel, minden áron visszafelé akartam menni. Amint oszolni kezdett agyamról a bódulat, valahogy megkérdeztem az útmenti árusoktól az utat Antalya felé, és tántorogva elindultam. A friss levegő hatására nemsokára helyrejöttem, olyannyira, hogy jó étvággyal befalatoztam az útravalónak csomagolt gyümölcsöt. Egy órácska gyaloglás után zöldséges teherautó fékezett mellettem és a kormányos elfuvarozott egészen Sögut faluig, ahová egy újságcikk hatására kívánkoztam. A cikkező firkász szerint Sögutban áll egy Atilla szobor. Ezt akartam mindenáron megszemlélni. A zöldséges egy útkereszteződés kellős közepén pakolt ki, innen már közel van Sögut, mondta és elrobogott.

A telep maga kietlen, hegyes vidéken feküdt, s bár az útkereszteződéstől látszott a falu, még jó sokat kellett gyalogolnom, míg igazából beértem. A faluban hiába kérdezősködtem a parasztoktól, hol is van az Atilla szobor, senki nem akart tudni semmiről. Gyerekek szegődtek mellém, köztük egy félkínai kisfiú is, akitől annyit sikerült megtudnom, hogy az apja kínai volt, de lelépett. Hiába szólogattam kínaiul, nem reagált semmire, pontosabban egy kukkot sem értett. A gyerekektől többször kérdeztem, hol van Atilla büyük hun imparatoglu szobra, majd kértem, őket hogy vezessenek el hozzá, mert le akarom fényképezni. Ők pedig úgy tettek, mint akik értik a dürgést és tudják, miről van szó. Ekként hagytuk el egymás után a házakat, a főteret, az üzleteket és az iskolát. Egyszer azon vettem észre magam, hogy kifelé tartunk a faluból és valahová az alszeg felé tartunk. Furcsállottam is, hogy Atilla szobra nem a főtéren áll, amikor fiatal idegenvezetőim hirtelen megálltak egy romos, elképzelhetetlenül ócska szerelőműhely előtt és rámutattak egy rongyos, nyakig olajos fiatal szerelőmunkásra:

- Ő Atilla, fényképezd le!

Már a faluból kifele menet éreztem, hogy valami nem stimmel, és mindenre számítottam, csak erre a szerelőre nem. Mit csináljunk, ha őt is Átillának hívják?

Törökországban ugyanisaz Attila igen közkedvelt név, s a gyerekek figyelmen kívül hagyták a hun királyt, nekik csak a név bírt jelentőséggel, amiről egyből a szerelő jutott az eszükbe. Hála az újságcikknek és az ál-értelmiségi tollásznak, aki írásában csak Antalya tartományt jelzett, de elfelejtette megemlíteni, hogy melyik Sögutról légyen szó, csekély 1000 km-t utaztam hiába. Megismerkedtem egy török Atillával és visszaúton, az iskola udvarán sok faragott és vésett római-görög követ láthattam. Ezeket valószínűleg egy közeli romvárosból szállíthatták ide. Ezen kívül láttam még sok régi tornácos házat kékre-zöldre mázolt ablakkeretekkel.

Betértem kenyérért az egyik üzletbe hátha itt többet tudnak Atilláról, a kenyeres még egy angolul tudó tanárnőt is fölcsengetett, de végül maradtam a nagy semmivel. Ez annyira letört, hogy a kenyeres, aki látta az én nagy elszomorodásomat, nem vette el a kenyérért az 50 kurust vagy gurust. (Ez a gurus vajon a garas lenne?)

Később kiderítettem, hogy az Átillás Sögut fenn van északon, Eskisehir mellett. De most már nem fordulhatok vissza. Kemény szelektől vágva sántikáltam ki a faluból a kezdődő pusztaságba. Egy alkalmas megállónál - ahol egy szélfogó szikla is akadt - ismét elköltöttem egyet a konzervekből. Az út mellett a távolban kis kulipintyók tűntek fel, de még sokat kellett gyalogolnom, mire odaértem. Egyszerre nagyon hideg lett, a kezem, lábam, testem és fejem egyszerre kezdett fázni. Az orvosság minderre az úton talált kesztyű, egy kidobott női hárászkendő, meg a nagykabátomba való begombolkozás volt. Nagyon komisz az időjárás ezen a kő-kövön hegyes vidéken. Ezért kimondottan jólesett, amikor összefázva megérkeztem az egyik kunyhóhoz, s a házigazda, látva a nyomorúságomat, barátságosan behívott, merthogy kész a tea. A hátizsákot és a cipőt ledobva, hálásan léptem be a kívül putrinak látszó, belül meleg fészek házikóba. Az egyetlen szobában ott kucorgott az egész család: a házigazda feleségestül, a gyerekek, a fonogató nagymama és a gazda legényfia. A háziak a kedves vendégnek kijáró tisztelettel és kedvességgel fogadtak, a családfő hellyel kínált és már ihattam is a finom teát.

Beszélgetés közben volt időm szétnézni a lakásban, a falon koránidézetek és egy régi puska lógott, ezen kívül színes szőnyegek és egy Atatürk kép díszítették a szobát. Egyébként tisztaság mindenütt. Jól elbeszélgettem a háziakkal, akik nagyra értékelték, hogy szeretem Törökországot és a törököket. A végén odáig jutottunk a barátkozásban, hogy nem vettek el pénzt a teáért, pedig három pohárral is felhajtottam. Ezek az emberek abból élnek itt a kövek között, hogy az elhaladó autósokat ellátják enni- és innivalóval. A bejárat előtt táblák hirdették, hogy itt hal, hús, kenyér és tea kapható. Ha van utas, akkor a lakásból egycsapásra vendéglő lesz.

Sögutot elhagyva már közeledett az est sötétje, azon kezdtem gondolkozni, hogy a köveken kell éjszakáznom, amikor feltűnt egy csendőrségi terepjáró. Egy franciául beszélő tiszt vezette a rakomány fegyveres csendőrt, de amikor megtudta, hogy beszélek törökül, többet hallani se akart a franciáról, hagyta, hogy kínlódjak. Előbb keményen rámszólt, hogy igazoljam magam, majd jöttek a szokásos kérdések: honnan, hová. Miután eleget tett a kötelességnek, szelídebb húrokat is megpengetett és barátkozni kezdtünk. Kikérdezte Törökország földrajzát, Isztambultól Sögutig, igazolásul pedig elővettem a térképeimet és megmutattam az állomásaimat. A közös szavak felsorolásánál és történelem visszásságainak ecsetelésénél lassan azon vettem észre magamat, hogy már nem is vagyok düsman, hanem iyi arkadas. A katonák csodálkoztak, hogy gyalogosan utazok és ilyen kevés pénzzel neki mertem vágni Törökországnak. A tiszt a végén azt találta ki, hogy a gyorsabb utazás végett leintette az első arra haladó autót és ráparancsolt a vezetőre, vigyen el engem Korkutelibe, az első városba, hogy fedél alá kerüljek. Szegény sofőr nagyon megijedt és gyorsan helyet csinált a csomagomnak. El se tudta képzelni, mi történhetett. A csendőrök erre egyet dudáltak és már ott se voltak. Így utaztam tovább a Jandarma, majd a szappankereskedő jóvoltából, aki azt is megtehette volna, hogy kitesz valahol, de nem tette, inkább elvitt Korkutelibe, sőt még azon is túl, a Termessos Karaman elágazáshoz.

Holdvilágos éjjel volt, amikor kiszálltam és elindultam szállást keresni. A távolban kis telep fényei pislákoltak, de az utamba kerülő magas kerítés és a kutyák csaholása nem sok jóval biztatott. A holdvilág és az elemlámpám fénye mellett elindultam szállást keresni. Nem sokkal később ráakadtam egy transzformátorra (vagy holmi gépházra? - nem sikerült kiderítenem), amelyet nekiépítettek egy domboldalnak, és a köveken keresztül botorkálva sikerült felkapaszkodnom a lapos tetőre. Allahnak hála, biztos szálláshoz jutottam. Soha ennél jobbat! Történelmi helyen alszom, felettem a csillagos ég, van hálózsákom, sapkám, kendőm, vizem, ételem, olvasnivalóm, tehát boldogan térhetek nyugovóra.

(Folytatjuk)