Türk ve macar arkadaş (5)

Engin Tensi barátom és családja

Hatodik nap - március 23, péntek

20 km-re Hadiártól, Burdur

Viharos éjszaka után viharos reggelre ébredtem. Hordalékot és egyéb letépett holmit ekkor már nem sodort a szél, de kis híján elragadott engem, amint kidugtam a fejem az ajtón. Csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtam az úton maradni. Egy vízcsapból inni és mosakodni próbáltam, de a szél elvitte a vizet. A csomagom is mintha nehezebb lenne, sehogy sem értem, miért, pedig fogyasztom a konzerveket. Talán a szél miatt...

Errefele sok a márványbánya, de sehol egy lélek. Ennek ellenére töretlen életkedvvel igyekszem Hadiár felé. Onnan kell letérnem Karapinar felé, amely állítólag a hajdani magyar hadifoglyok és szabados katonák által alapított Macarköy (Magyarfalva lenne). Törökországban sok ilyen Magyarfalva létezik, épp csak a neveket átírták 1923 után, így megkeresésük egyre nehezebb. A szóbeszéd szerint ez a Karapinar egyike lenne a keresett telepnek. A nemtudomhányadik pihenő után felvett egy kamionos Hacilarig. A faluban hiába kérdezősködtem Macarköy felől, senki nem tudott semmit. Karapinarra is egyre csavargatták a fejüket és Kocapinart emlegettek.

Hacilar amúgy nyomorúságos település, nincs benne semmi látnivaló, ha az elhanyagolt parasztgazdaságokat nem tekintjük annak. Sok itt a régi ház is, elég romos állapotban. Jóminőségű betonúton haladva egy vénasszony visszatérített, így aztán az útszéli katonaságnál érdeklődtem.

Nagyon rossz vízhólyagos lábujjakkal gyalogolni, főleg szélben és forgalom-, illetve településmentes övezetben. A sokadik óra után végre felvett egy márványszállító teherautó és nem egészen 5 perc múlva a sofőrtől megtudtam, hogy szándékomhoz képest teljesen más irányba tartok. Ahelyett, hogy közelednék Karapinarhoz, mindinkább távolodom tőle. Ezért Karamanlinál kiszálltam, hogy tekervényesen ugyan, de immár végérvényesen Yesilova felé közeledjek és elérjem Karapinart.

Karamanli szintén márványközpont, de olyan, akár egy kísértetváros. Sehol egy lélek, az utcák kihaltak, a házak és az új panellakások körül semmi mozgás. A nép a földeken vagy a gyárakban, a forgalom is gyére, inkább csak helyi szintre korlátozódik. Kizárólag traktoros nők vagy teherautós férfiak zörögtek el mellettem. A terep egyre sziklásabb, hegyesebb. Útközben kezdtem eldobálni a fölöslegesnek vélt dolgaimat, hogy könnyebbedjen a hátam. Hiába eszem a konzerveket is, valahogy nem fogynak. Igaz, hogy már undorodom tőlük...

Mindenfelé kőrakások hevernek. A csiszolt és a nyers márvány tonnaszámra terem itt. Hiába a bőség, gyűjtögetésre gondolni se merek. Egy benzinkútnál pihenőt tartottam és púposteve módjára vedeltem a vizet, mert a termoszom valahol lemaradt. Valahogy kibírom a következő csapig.

Látnivaló hiányában nagyon unalmas gyalogolni. Mindenütt csak hegyek, bányák, gyárak... Település sehol, emberek még úgyse, a forgalom óránként egy autó. Szerencsére egy öreg, kopott Dacia vezetője unatkozott és felvett beszélgetőpartnernek. A sok gyaloglás után jólesik robogni. A Dacia vezetője nagyon barátságos és kíváncsi. Mindent szeretne tudni arról, hogy ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem és miért utazom így, gyalogszerrel. Megkínáltam Negro cukorkával, de nem ízlett neki. Kérdezte, mitől van olyan furcsa íze, talán alkohol van benne?

A letérők és az útjelző táblák szerint nagyon sok arrafelé a tanya vagy gyár, de a térkép ezeket nem jelzi. A táj egyre sivárabb és porosabb, gyárhoz közeledhetünk, mert egyre erősebb a zaj. A Daciás letett a kantinnál, majd eltűnt. A hatalmas gyárhoz képest az étkezde háborús barakknak tűnt, ennek ellenére a fahulladékból összetákolt, madzagos papírajtóval felszerelt bódé békebeli oázis itt, a kopár hegyek között. Van benne asztal, szék, gáztűzhely, vizestartály, teáskanna és egy barátságos, kissé töpörödött és nyakig poros bácsika, aki németül szólt hozzám. Ő a szakács és a pincér egyszemélyben. Még le se ültem, máris elém rakta a tálcát, a rekeszekben piláf, aludttej, djuvecs és kenyér kellették magukat. Az étel isteni volt, és szakács barátom nem fukarkodott az ennivalóval, amint látta, hogy ízlik, még egy adagot odavágott a tálcára. A djuvecs olyan, akár a mi lecsónk, csakhogy sokkal gazdagabb és finomabb annál. Ámbár a lecsó is a djuvecs egyik formája, amit a törökök elől menekülő és a Duna kanyarban letelepedett rácok javítottak fel a Kolumbusz után behozott paprikával és paradicsommal. Az aludttej majdnem tejfölszerű, nem mint otthon, ahol nem szégyellik a savót joghurtként eladni.

Étkezés után megteáztam, közben a kantinos bácsika kérdésözönére válaszolgattam; felettébb örvendezett, hogy németül beszélgethet valakivel. Alighogy végeztem a teával, megérkeztek a zöld gumiruhába öltözött és nyakig poros, vizes márványmunkások is. Örvendeztek, hogy tudok törökül és hogy eljöttem ide a hegyek közé. Adtam nekik Negro cukorkát, de az arcukon láttam, hogy náluk se vált be. Lehet, hogy én kell elszopogassam az egész készletet...

Búcsúzás után a csomagomat érintetlenül találtam a Daciában. Lassan kezdem megszokni hogy itt nem lop senki.

Teli hassal és a beszélgetésektől felvidulva jól esett a gyaloglás, egészen addig, amíg megeredt az eső és el nem áztatott. A kényszerzuhany nem tartott sokáig mert jött egy autó és elvitt Karapinar-Kocapinarba. Nagy kerülővel hát mégiscsak eljutottam oda, ahová eredetileg szándékoztam. Arról, hogy a falut egykori magyar rabszolgák és telepesek alapították volna jó 400 évvel ezelőtt, a település kávézójában senki sem tud semmit. Én szeretnék hinni ebben az általam hallott legendában, fürkészem az arcokat, de az éppen olyanok, mint otthon. Sok a kiálló pofacsont, a bajusz, a szikrázó tekintet. Talán egy kicsit barnábbak a megszokottnál. Látszik rajtuk, hogy nem idegenek, hozzánk tartoznak ők, a mieink.

De sebaj, lássuk inkább a falut és az iskolát. Ott hátha akad valaki írástudó. Az ide-oda tekeredő utcák olyanok voltak, mint otthon, minden telken ház, kert, gyümölcsös és méhkaptárak. Az utcát fák szegélyezték. A látványtól egyből otthoni kedvem kerekedett.

A dombtetőre épült iskolában fiatal tanító fogadott, épp matekórát tartott. Az iskola diáksága alig egy osztálynyi gyerek, 8-10 év körüliek lehettek. Hogy szaporodjon a létszám, magam is beálltam kisdiáknak. Buzgón füleltem, nehogy valami tudomány veszendőbe menjen. Szünetben aztán előadtam utazásom történetét. Sajnos kiderült, hogy Karapinar nem magyar telep, ahogy gondoltam, hanem egykori kurd falu. Régebb Kurdköyünek hívták, és egy Igdirből jött kurd elöljáró alapította 1800 körül. Újdonsült tanító barátom dokumentumokat is mutatott erről, sőt a falu történetébe is beleolvashattam. Minden jel arra utalt, hogy Magyarfalvát máshol kell keresnem, bár itt kell lennie valahol délen. Vagyis más Karapinarok is léteznek ezen kívül. De nem baj, mert ebben a faluban új élményekkel gyarapodtam, sőt egy igaz barátra is szert tettem, mert Engin Tensi, a tanító meghívott magához vendégeskedni. A második órán a kisdiákokkal énekeltünk, találós kérdéseket mondtunk és állj-ülj-állj játékot játszottunk. Maradék cukorkáim elosztogatása után az iskolások összecsomagoltak, lelkesen elénekelték a himnuszt és felszabadultan hazamentek. Mi közben az állomás felé menet megáztattuk magunkat az esővel.

Útirány Burdur. Úgy látszik, immár az a sorsom, hogy állandóan körbe-körbe járjak és ismét lássam Hacilart és Burdurt, vándorlásaim korábbi állomásait.

Burdur városával egy nyelviskolában folytattam az ismerkedést, ahol Engin igazgató barátjával németül és angolul próbáltuk egymást legyőzni. Én bemutattam az én rendszeremet, ő az övét, és igyekeztünk egymást meggyőzni saját rendszerünk hasznosságáról, tökéletességéről. Alkalmam is nyílt egy bemutatóra, a tanulni jött diáklányokat véve kezelésbe. A lányok értették ugyan, amit mondtam, de szegényes szókincsük és gyakorlatlanságuk miatt nem tudtak folyékonyán társalogni. Itt aztán megerősítést nyert az elméletem, miszerint előbb gondolkodni kell megtanulni egy bizonyos nyelven, aztán érteni és beszélgetni, majd jöhet az írás és az olvasás, és erre kerül rá majd az a tető, amit a nyelvtan jelent. A meglévő ismereteket aztán naponta lehet csiszolni és javítani.

Az iskolákban épp ellenkezőleg próbálják a diákokba sulykolni az idegen nyelveket: értelmetlen leckékkel, végeláthatatlan feladatokkal vagy a szótár magolásával kínozzák a diákokat, ahelyett, hogy filmeket nézetnének velük vagy kérdezz-felelek játékot játszanának idegen diákokkal. Másként olyan a tanulás, mintha előbb a nagykabátot vennénk fel, aztán rá a bugyit és a többi ruhadarabot. Nem az a fontos, hangsúlyoztam, hogy a kezdetek kezdetétől tökéletes nyelvtannal és kiejtéssel beszéljünk egy nyelvet, elvégre senki se akar egyetemi előadó lenni, inkább próbáljunk beszélgetni és értessük meg magunkat. A többi aztán jön magától.

Miután a nyelviskolában ekként jól kitomboltuk magunkat, jóllaktunk teával és süteménnyel, majd hazamentünk Engin lakására. Jó messzire lakott ugyan, a lábam is megfájósodott, amíg odaértünk, de a forró fürdő és a biztonságos szállás most az egyszer nem tűnt délibábnak. A tömbház lépcsőházába érve ragyogó tisztaság fogadott, s ami igazán meglepett, az az ajtók előtt sorakozó lábbelik látványa. Akárcsak mint Japánban! Persze, hiszen a törökök se bolondok, hogy bevigyék az utca szennyét a lakásba. A cipő itt is csak arra szolgál, hogy távol tartsa viselője lábától a piszkot, illetve védje a lábat a kövektől. Itt senki se hódol a cipőkultusznak és senki se teszi fel a patáját az asztalra, ahogy azt a jenkiknél látni. Ez nem jelenti azt, hogy a törökök piszkos cipőkkel járkálnak naphosszat. Maguk ugyan nem foglalkoznak cipőtisztítással, de erre valók az utcagyerekek vagy a hivatásos cipőpucolók, akiknek biztos kereseti forrást jelent a cipők kivikszolása. Jó lenne, ha nálunk is meggyökereznének hasonló jó szokások, én is szívesen hagynám a lépcsőházban a cipőmet, de sajnos nem tehetem...

A sok mászkálás és megerőltető gyaloglás után Engin Tensi (Ten Si - kínaiul az Ég Fia, japánul tenno, magyarul Isten) lakása magát az édenkertet testesítette meg számomra, de nem csak azért, mert a mi lakásainkhoz képest fényűzően volt berendezve, inkább mert ételt, italt, fürdőt, könyveket, ágyat és ami a legfontosabb: családot jelentett. A tisztálkodást furcsa módon végeztem, ugyanis se nem zuhanyoztam, se nem lubickoltam, ehelyett a kisszékre kuporodtam és miután lelocsoltam magam egy kisvederrel, beszappanoztam magam, majd nagyvederből addig töltögettem magamra a vizet, amíg kellően tisztának éreztem magam. Mialatt én tisztultam és magamra öltöttem a tartalék ruhámat, barátom felesége, Feyza, finom vacsorát főzött nekünk.

Íme a menü: zöldségsaláta vegyes zöldségből olívaolajjal és citromlével; lencseleves, kuktában főtt marhahús borssal és köménnyel, kenyér, tea és 4-5 féle ropogtatnivaló (magok és szárított gyümölcsök).

A vacsorát európai módon költöttük el, abrosszal leterített asztalról, tányérokból és késsel-villával. Vacsora után a házigazdám felesége a ruháimat adjusztálta, mi ezalatt meghánytuk-vetettük a világ dolgát. Szóba került az iszlám, a közös szókészlet és a közös történelem. Ez utóbbiban segített Engin történelematlasza amely a hunoktól kezdve az első világháborúig mindent lényegest tartalmazott. Ezután rátértünk a bajuszok és a kézfogások osztályozására.

Törökországban ugyanis a férfiak már egymás arcszőrzetéről is felismerik egymást. Akinek például körszakálla vagy hosszú lelógó szakálla van, az iszlámista, mélyen elkötelezve magát a vallásnak és a hagyományoknak. Aki vékony bajuszt visel, az nacionalista, aki pedig a szája szögletét is eltakaró bajuszt visel, egészen biztos, hogy szocialista. Különben nagyon divatos a simára borotvált arc is. Ez esetben a szakálltalan-bajusztalan embert modern gondolkodású demokratának tartják.

A kézfogásokkal is valami hasonló a helyzet, így például aki baljával átfogja az üdvözölt ember kezét, az iszlámista, aki viszont farkasmódra, karomszerűen begörbített ujjal fogja meg valakinek a kezét, az még jobban ragaszkodik a hagyományokhoz, mivel a legenda szerint a török nép egy kék farkasnak köszönheti kialakulását. Az Oguz khan Destani régi török monda így örökíti meg az eseményt:

Egyszer, amikor a törökség még csak Ázsia pusztáin kóborolt, Ay kánnak fia születet. A csecsemő már születése pillanatában ostort, húst és bort kért. 40 nap múlva szép szál atlétává cseperedett, lovagolt, vadászott, bajnokokat győzött le és jeleskedett minden harci játékban. Ez a fiú volt Oguz kán, a törökség ősapja.

Egy nap a kán a sátra előtt töprengett és a népe jövőjén törte a fejét. Szerette volna egyetlen erős nemzetté kovácsolni az örökké háborúskodó törzseket. Ekkor megjelent előtte egy hatalmas, kék szőrű farkas és felszólította, hogy népével együtt kövesse őt. A kán felkerekedett és a farkas segítségével legyőzte minden ellenségét. A farkas egészen Kínáig vezette őket, itt a kán egyesítette népét és birodalmat teremtett. Idővel a kánnak 6 fia születet: Gün, Ay, Yildiz, Gök, Dag és Demiz. Mindenik fiúnak négy fia lett, és ezek leszármazottai adják a törökök 24 nemzetségét. Idővel a farkas módra való üdvözlés a harcos szekták és a titkos csoportosulások üdvözlése lett.

Barátom felesége puha paplanos ágyat vetett nekem az egyik szobában, de ott annyira meleg volt, hogy egész éjjel nyitva kellett tartanom az ablakot. Hiába zártam le a fűtőtesteket, úgy éreztem, mindjárt megfulladok. Már másodszor tapasztaltam, hogy a törökök mennyire szeretik éjszakára befűteni a lakást.

(Folytatjuk)